Kisvárosi, titkos, ügyeskedős, biciklis.
Saint Ceron egy idilli francia kisváros, ahol hagyománya van annak, hogy a gyermekek a szülők foglalkozását viszik tovább. Raoul Taburin édesapja biciklis postás, és a kisfiúnak is minden vágya, hogy az apja örökébe lépjen. Ám egy nagy akadály akad: Raoul képtelen megtartani az egyensúlyát a biciklin. Felül, és szinte azonnal el 
is esik. Bevallani azonban képtelen, így mindenféle ürügyet talál ki, amiért nem biciklizik egy olyan városban, ahol mindenki biciklibolond. Lapos kerék, leesett lánc, különóra. Annyira elmerül a biciklik világában, hogy profi szerelővé képzi magát. Már fiatalember, amikor az apjának elmondja az igazat, de a férfit még aznap agyonüti egy villám. Raoul egy szerelő mellett lesz inas, majd örökli a műhelyt – megnősül, gyerekei lesznek, boldog ember lehetne. Ha nem kísértené a titka, amit egy ide költöző fotós feszegetni kezd: hadd fényképezze le biciklizés közben!
A rögeszme érdekes dolog. Befészkeli magát az ember agyába, és olyan dolgokra veszi rá, amelyek különben eszébe sem jutnának. Még előttem van, amikor az egyik sorozatban egy madár kikelésével illusztrálták a rögeszmék születését és elharapózását. Miért jutott ez most eszembe? Mert a Raoul Taburin ugyan nézhető francia vígjátékként is, számomra azonban egy rögeszméről szóló esetrajz volt.
Raoul védelmében szóljon, hogy nem csak ő volt elvarázsolt a filmben. Ahhoz, hogy a rögeszméje kialakulhasson, kellett egy olyan környezet is, mint Saint Ceron. Ahol az elvárásoknak és hagyományoknak kifejezetten nagy a súlya. Ahol annyira elvontak az emberek, hogy még a tárgyakat is képesek átnevezni a velük foglalkozó szakember után. A cipész neve Bertrand? Akkor a cipőt ezután így hívják. A filmben ezt csinálják a biciklikkel is: Taburin szereli őket, úgyhogy ezután az embereket taburint tekernek. Ennek különben aranyosnak kellett volna lennie? Nem találtam annak, hanem simán betegnek.
Végigkíséri a filmet ez a kettősség. Felületesen aranyosnak tűnik, de a felszín alatt minden el van torzulva és zavaró. Ismeritek az érzést, hogy valamit néztek, látszólag rendben van, de mégis irritál? Mert eltér a normától, torz, de csak éppen annyira, hogy alaposan megnézve tűnjön fel. Felületesen csak az érzés marad, hogy valami nem stimmel, hiába tűnik jónak valami. (Általában így vagyok a CGI állatokkal is.) Ez a film végig ilyen érzést keltett bennem.
Zavart is, hogy komédiaként van eladva. Persze, értem miért. De ez egy abszurd komédia, és abban soha nem a vicces oldal fogott meg, hanem a másik fele. Örkény novellákon se tudok derülni, a mögöttes tragédia és súly engem jobban eltalál.
Ez a film simán azt mondta nekem, hogy magunk keserítjük meg az életeinket. Meg akarunk felelni hagyományoknak, a környezetnek, és ez rávesz olyan dolgokra, amelyek veszélyesek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne nyílt lapokkal játszani… Lehet, hogy ami nekünk nagy ügynek tűnik, egy kívülállónak éppen olyan marhaság, mint hogy Raoul fél bevallani, hogy nem tud biciklizni.
Mint film, különben korrekten össze van rakva. Okosan és fokozatosan építik fel a történetet, nagyon hangulatos a környezet is. Az ember kedvet kap biciklis túrára Franciaországban. Napfényes, kellemes, idilli. Jó volt nézni is. Korrektek a színészek, és Benoit Poelvoorde megtalált egy olyan figurát, aki még kedvelhető, nem tűnik ostobának, pedig elég gyerekes rögeszméje van.
Jó, azért az bántotta a szemem, hogy mennyire kisgyerekeket tettek be, mint a gyerekeiket. Ahhoz öregnek néznek ki, a fiatal énjükhöz képest nagy az ugrás. De ez a legkevesebb.
Nem igazán az én filmem, de egyszer meg tudtam nézni. Többször nem akarom.
Raoul Taburin - 5/3 kellemes, hangulatos, de annyira abszurd az egésznek az alapötlete, hogy az már zavaró.
