Zenés, egymást kereső, túléléssel szembenéző.
Martin élete mindig is a zene volt. Az apja koncertszervező és mentor volt, ez lett a fia szakmája is. Még gyermek volt, amikor az apja pártfogolni kezdett egy lengyel, zsidó géniuszt, aki a fiával volt egyidős. Martin és David együtt 
nőttek fel, és élték túl gyerekként a világháborút. David megtagadta a hitét is, amikor képtelenek voltak rájönni, mi történt a Krakkóban maradt családjával. 21-22 évesek voltak, amikor David debütált volna a világ előtt. Ám nem jelent meg a koncerten. Martin soha nem tett le róla, hogy kiderítse, mi történt a fogadott öccsével. 30 évvel később akad az első komoly nyomra, és a felesége tiltakozása ellenére nem tudja elengedni. David nyomába ered, amely egyúttal egy dal története is, amely a bűntudatról és a túlélésről, az emlékezésről szól.
Nem lesz klasszikus, ami ugyanolyan hatást vált ki már csak a nevével is, mint a Schindler listája. Nem egy tipikus holocaust film, miközben egy ponton mégis az. Még azzal is bajban vagyok kissé, hogy milyen hatást váltott ki belőlem a film.
Igaz, zenészekről és géniuszokról nekem filmet és regényt is gond nélkül el lehet adni. Itt van egy zenész – ráadásul hegedűn játszik, az a kedvenc hangszerem –, aki már kisfiúként is kiemelkedő, és akit végig zseniként ünnepelnek. Egy elbűvölő géniusz, már itt horogra akadtam. Így sokkal többet is néztem volna abból, hogyan tanul, játszik a hangszerén, fejlődik. A filmben azok voltak a kedvenc részeim, amikor zenéltek. Tetszett a kocsmai jelenet, de érzelmileg két másik ponton van benne a tetőpont: még gyerekkorukban, amikor versenyt játszik az óvóhelyen David egy másik zsidó tehetséggel, és a végén, amikor a koncerten eljátssza azt a bizonyos dalt. Ott olyan szinten megnyomták az érzelmi ráhatást, hogy azt már eltúlzottnak is éreztem. Nem szeretem, amikor szinte belenyomják a papírzsebkendőt a kezembe, és ez a film ezzel próbálkozott.
De már itt is benne van, ami miatt mégsem vagyok boldog. David élete a zene volt. Az, hogy a történtek és megtudottak hatására leteszi a hegedűt, számomra felfoghatatlan. Ugyan elmagyarázza, és a film érthetővé teszi ezt a döntést, de a zsenikultusz rajongójaként képtelen vagyok ezt megemészteni.
Így kanyarodunk vissza a holocaust felé. David nem élte át, de a családja belehalt. Minden, amit ellökött magától, ott megrohanja. A zsidó identitása, a gyász és a túlélők bűntudata. A dal a vezeklése, majd az, hogy nem játszik többé. Nagyon azt szerettem volna, ha zenész marad, így fejben máshogy sakkoztam: a zene mentette meg. Ha nem olyan tehetség, hogy Angliába maradhasson mentor mellett, ő is a haláltáborban köt ki a családjával és meghal. Az apja azt akarta, hogy zenész legyen. Így azzal, hogy ezt tagadja meg, és hithű zsidó lesz zene nélkül, nem a családjának állít emlékét, hanem a zsidók sorsát gyászolja meg. A bűntudat húzza le, amiért túlélte.
A film két idősíkon halad. A jelenben Martin nyomoz David után, és hiába Tim Roth játssza, ez a nyomozás nem kötött le. Olyan szimpla, ahogy utazik egyik helyről a másikra, és gyűjti be a történeteket. Viszont, a másik szálon a gyerekkortól jutunk el addig, hogy David nem jelenik meg a koncerten. Az volt az a sík, amit élvezettel tudtam nézni.
Az idős énjüket Tim Roth és Clive Owen játsszák, de talán azért is, mert a gyerekkoruk és kamaszkoruk jobban érdekelt, jobban megragadtak a fiatal színészek, akik ott alakították őket. Luke Doyle a gyerek zsenit, Jonah Hauer-King a fiatalembert alakította. Ők maradtak meg az emlékezetemben. Pláne, amikor zenés részek voltak.
Sok tekintetben korrekt ez a film. A kivitelezése, a színészei, a történetei és amit a túlélők bűntudatáról beletettek. Csak az a plusz hiányzik, amitől több lenne korrektnél.
A nevek dala - 5/3,5 háborúból és a túlélők traumájából, a zenéből keveset kapunk. De a zsenik a gyengéim.
