Kamaszos, családot mentő, felfedezős.
Dóra két professzor gyereke, aki kiskorától a felfedezés örömeire és a más kultúrák megismerésére készül. 16 éves, amikor komoly nyomra bukkannak az elveszett aranyvárosról. A szülők a dzsungelbe indulnak, a lányt pedig 
Los Angeles-i rokonokhoz küldik. Dóra ebből a helyzetből is igyekszik a legtöbbet kihozni, noha szívesebben tartott volna a szüleivel. Kiskori legjobb barátja, az unokatestvére, Diego próbál segíteni neki a beilleszkedésben, de Dóra nem akar más lenni, mint aki. Még ha ezért kinevetik és piszkálják is. Egy iskolai kiránduláson az unokatestvérével, az osztály éltanulójával és egy különc, csillagokat kedvelő sráccal kerül egy csapatba, és mire feleszmélnek, már műkincstolvajok repítik őket Dél-Amerikába. Dóra szülei eltűntek, és a rablók a lánnyal akarnak a nyomukra és az Aranyvárosra bukkanni. Szerencsére egy nyelvész professzor a megmentésükre siet, és együtt vetik bele magukat a dzsungelbe, követve a szülők nyomait.
Ha a D, a vámpírvadász kapcsán azért sopánkodtam, mert túl sok volt az előzetes ismeretem, most azon fogok fennakadni, hogy itt viszont ízelítőt kaptam úgy egy sikeres franchise világából, hogy eddig semmit nem tudtam erről. Bár, ez így pontatlan. A Dóra, a felfedezőről annyit tudok, hogy egy sikeres mesesorozat kislányoknak.
A Dóra és az elveszett aranyváros viszont egy családi film, ami nem a mesére épül. Néhol megidézi azt: például bedrogozott állapotban a karakterek meseszereplőknek látják magukat és egymást. Le merném fogadni, hogy ekkor pont úgy néznek ki, mint különben a mesében. De meghagytak olyan mesei elemeket is, mint a tolvaj róka – ami nagyon kilóg az egész filmből, vagy a Dórát segítő majom.
Az első 5-10 perc után közel álltam ahhoz, hogy kikapcsoljam az egészet, és nézzek valami értelmesebbet. Nagyon élőszereplős és idegesítő mesének tűnt, gyerek hőssel, akik különben is könnyen az agyamra mennek. De szerencsére ugrottunk időben, Dóra kamasz lett, és visszavettek a mese vonalból is. A középiskolai különc már jobban lekötött, mint a dzsungelben a majommal szökellő lány.
Mire visszakerültek a dzsungelbe, már megidéztem magamban a belső gyermeket, aki még tud ilyen családi filmeken szórakozni. A társaság összefogása, ahogy összebarátkoznak a kalandok közepette, túlélik a dzsungelt és megfejtik a városba vezető nyomokat, még tetszett is. Helyenként visszatér az idegesítő vonal, például az elvileg tudós, de gyereknevelésben eléggé debilként viselkedő szülők, de már megtaláltam azt, amiért képes voltam őket is elviselni.
Hangulatos, kedves az egész filmnek a hangulata. Könnyed, mókás, ha azért a poénokon érezni is, hogy inkább a gyerek nézőkre gondoltak, mint a felnőttekre. Egyes részei, gondolom a meséből örököltek, kifejezetten kretének. A Disney mesék iránti szeretetem okán még bírom is a betétdalokat és az éneklést, de itt eljutottunk arra a szintre, ami már beteg. Itt konkrétan van egy énekes betét, egy dal a kakilásról! Azt nagyon ki is akarom törölni a fejemből, de annyira rossz élmény volt, hogy most sajnos beragadt. (De mindjárt megoldom, jön majd Zoey és az ő extrém dallistája.)
Kinézetre is elment, egy családi kalandfilmnek pont jó így. A CGI lehetne szebb is, de ha a gyerek célközönséghez mérem, akkor ok. Egy álarcos rókát, aki lopkod, akkor se tudnék komolyan venni, ha sokkal erősebb grafikus motor kelti életre.
Meglepő, de még ismert színészek is akadnak a stáblistán. Eva Longoria idegesítő anya lett, Eugenio Derbez viszont meg tudta mutatni a komikusi vénáját.
A rémes kezdés után szerethető családi mesefilm lett, amin még vigyorogni is tudtam.
Dóra és az elveszett aranyváros - 5/3,5 egyszerre irritált, mégis szórakoztatott. A kincskeresős alap tetszett, a gyerekesség nem.
