Szerelmes, riportot készítő, várost bejáró.
Gatsby különc egyetemista, aki otthonról elit neveltetést hozott, egyaránt tud beszélni szépirodalomról, filmművészetről. Remekül zongorázik. Szívesen botránkoztatja meg az előkelő köröket, jó a szerencsejátékban is. Az elit egyetemet is otthagyta egy kisebb magánintézet kedvéért. A szeme azonban felcsillan, amikor Ashleigh, a 
barátnője egy interjút New Yorkban készít el. Már alig várja, hogy megmutassa a lánynak a városát. Egész hétvégére tervet készít, ám a valóság közbeszól. Ashleigh szimpatikus a rendezőnek, és mire észbe kap, már magánvetítésen néz egy bemutatás előtt álló filmet és egy menő színésszel flörtöl. Közben Gatsby a régi barátokkal és ismerősökkel fut össze, köztük egy korábbi barátnője húgával, aki nem csak széppé változott az évek alatt, de olyan beszélgetőpartnerré is, aki nem csak bólogat Gatsby gondolataira, hanem saját véleménye is van, és harcolni is kész a fiúval, ha nem értenek egyet.
Mivel kellene kezdenem? Leginkább az jár a fejemben, hogy miért nem tetszett nekem ez a film jobban. Papíron jobbnak kellene lennie, de valahogy mégsem az.
Woody Allen karakteres filmes, a filmjeiben megvannak azok az elemek, ami miatt rá lehet ismerni, hogy ez az ő munkája. Ezek most is megvannak. A nagyváros iránti szeretete. Az a komoly intellektus, azok a beszélgetések, melyek csapongóak is néhol, és kultúráról szólnak. Van egyfajta sznobság benne, amit leplez is, nem is. Itt talán az volt a gond, hogy nem hozott újdonságot. Végig volt egy olyan érzésem, hogy ez a film olyan, mint a Rómának szeretettel. Vannak nagyon hasonló elemek a cselekményben, a város bemutatásában, az egésznek a hangulatában. Ok, ugyanaz a rendező, természetes, hogy vannak hasonlóságok. DE ennyire? Kicsit több eredeti ötletnek örültem volna.
A cselekmény éppen annyira kaotikus, mint a Rómában. A főszereplők útját felváltja követjük, miközben bejárjuk a várost és annak több rétegével is találkozunk. Mennyire hitelesek ezek a történetek? Gatsby szála még csak hagyján, abban még valami poént is felfedezni véltem, amikor az anyja beavatja a családi titokba. A szerelmi szál nem tetszett, de hozzáteszem, hogy Selena Gomez sem szimpatikus nekem, és túl sok a jósló rész. Már amikor beszélgetnek az óráról, a romantikus csókolózásról az esőben, tudtam, hogy ez egyfajta önbeteljesítő jóslat lesz. Igaz, Ashleigh története rosszabb. Amikor egymás után három pasi is rá csorgatja a nyálát, és szerelmet vall neki, inkább hiéna kacajra támadt kedvem. Ugyan mi volt a lányban, ami ilyen reakciót váltott volna ki? Semmi! Ő a naiva, akinek az ártatlansága lehet üdítő ebben a környezetben, de a többiekhez képest szellemileg annyira lejjebb volt, hogy nem tudott szimpatikus lenni. Az ártatlanabb miért kell, hogy butább és sekélyesebb is legyen? Mert ő az volt.
Karakterek. Itt már akad nagyobb bajom is. Egyszerűen túl komolyak és felnőttesek a szereplők a korukhoz képest. Gatsby, aki mennyi itt? 20-21? Olyan, mintha egy középkorú entellektüel lenne. Semmi fiatalos nincs benne, és roppant koravén. Nagyon bírom Chalamet játékát és általában a karaktereit is, jól állt neki az intelligens, kultúrsznob különc is, de ő is, meg a karaktere is túl fiatal még ehhez. Övé a tipikus Allen karakter, ezt a típust szinte minden eddigi filmjében felfedeztem, amit láttam tőle. Mintha kicsit magát helyezné általuk be a film világába.
A szereposztás parádés, Allen filmjeiben szeretnek játszani a nagy sztárok is. Van itt az olyan veteránoktól kezdve, mint Jude Law, olyan ifjakig mindenki, mint Elle Fanning. Diego Luna, mint női álmok vágya tárgya… hát… érdekes.
Egyszer megnéztem, de ennyi. Több nem kell ebből!
Egy esős nap New Yorkban - 5/2,5 igencsak emlékeztetett a római filmre, néha még a cselekmény is. A szereposztás ok.
