Pártot kiszolgáló, válságba kerülő, humoristás.
Borisz sikeres humorista, akinek van egy annyira sikeres műsora, hogy azzal külföldre is meghívják. Megbecsülik, ismert embert, akinek látszólag mindene megvan. Otthon feleség és két gyerek várja – a fia ugyan kezd ellene lázadni, kamaszodik, de összetartanak. A nők a lábai előtt hevernek, bármikor akad forró viszonya. A párt is az 
emberének tartja, folyamatosan ellátják munkával. De mindennek van árnyoldala, és Borisz kezd kikészülni. A rajongók már fárasztják, a családját szereti, de ott is sok a konfliktus. A sikerszámát unja, de nem engedik, hogy valami újat csináljon. A párt folyamatosan igényt tart rá, még betegen és fáradtan is elő kell adnia, viccesnek kell lennie. Amikor egy tábornok feleségének születésnapi buliján kellene nevettetnie, elszakad nála a cérna.
Vannak azok a bohócok, akik nem viccesek. A síró bohócok. Nem számítottam arra, hogy ez a film is egy ilyen irányon indul elő. Ez messze nem komédia, több szinten is dráma.
A világot nézve a kommunista rendszerből kapunk egy kóstolót, és nagyon elkapták, mennyire nyomasztó volt a légkör még a sikerembereknek is. Értük is bármikor jöhetett éjjel a fekete autó, és el kellett indulni úgy, hogy nem tudta hova megy: kitüntetésre vagy a hóhér kezei közé. Nem lehetett nemet mondani, nem lehetett változni. Egyfajta modern rabszolgaság volt, amibe hősünk el is kezd beleroppanni.
A film egy pontján még messzebb mennek el. A végén látjuk, mi történik a tábornokkal, és a többiek, akik egészen addig a pillanatig a talpát nyalták, hogyan reagáltak. Egy velejéig rossz, korrupt és kétszínű rendszer volt. Nem magyarázzák túl, a látottak magukért beszélnek.
Az előtérben azonban Borisz válsága került, aminek csak egyik fele, hogy a párt nyomása mit tesz a vállára. A magánéletében is boldogtalan. Leginkább azért, mert a munkáját nem végezheti úgy, hogy az ne csak unalmas rutin legyen. Levezethető, ahogy annak az unalma az élete minden terén elvezet a fásultsághoz.
Ezektől már eleve nehéz nézni a filmet, minden téren szürke, nyomasztó és bele sem akarok gondolni, mi mennyire és hogyan rossz. Fájdalmas az egész.
Amihez hozzájön, hogy Borisz sem egy szimpatikus ember. Ok, csapdában is van, és egy ponton kitör, de történik bármi? Lesz változás? Azt meg eleve nem díjaztam, ahogy a családját kezelte. Ha nem is nyíltan, de csalta a feleségét és még csak jó apának se mondanám. Alig volt jelen – amikor otthon volt, akkor is magával foglalkozott és begubózott. A fia is máshogy állt volna a dolgokhoz, ha az apja többet és minőségi módon foglalkozik vele. Nem csak megöleli a húgával, és visszavonul a szobájába.
A látványvilág is éppen olyan nyomasztó, mint a cselekmény. Sötét is, hiányoztak a színek. A kommunista, szocialista rendszerben szebb házakat, jobb divatot nem vártam, de olyan szinten aláhúzták vizuálisan is a nyomasztó hangulatot, hogy felváltva akartam fájdalomcsillapítót szedni és elaludni a filmen.
Egyéni dráma, történelmi dráma van benne, de a feszültség hiánycikk. Egy ponton sem izgultam, még akkor sem, amikor úgy tűnt, Borisz nem kerül ki a helyzetből ép bőrrel.
Agranovich nagyon elkapta a karaktere fásultságát, komolyan rossz volt nézni, milyen szenvedő és beletörődött fejet tud vágni. Nem is értettem, egyes nők miért buktak rá annyira. Világfájdalom volt az arcára vésve, a színész meg nem egy jóképű pasi. A mellékszereplők között is akadtak villanások. Borisz ügynöke, aki egyszerre próbál védelmezni és a párt talpát nyalni…
Más hangulatomban egy fokkal többre tudtam volna értékelni, de most nagyon lehúzta nekem a fájdalmas, nyomorult hangulata.
A humorista - 5/2 dráma, személyes és történelmi is. Nyomasztó nézni, és a címe ellenére nulla a humor.
