Gyógyuló, továbblépésen dolgozó, szerelmes, kamaszos.
Henry tudja, mit akar kezdeni az életével. A szavak és az írás a mindene. A kis cél, hogy bekerüljön az iskolaújságba, és majd ebbe az irányba tanulhasson tovább. A nagy, az írás, még valami különleges téma után kiált. Megkapja a főszerkesztői pozíciót, és ezzel együtt egy társszerkesztőt. Grace is végzős, egy másik iskolából 
jött át. A lány bicegve jár, szótlan és titokzatos. Henry vonzódik hozzá, és ahogy elkezdenek összebarátkozni, egyre jobban bele is szeret a lányba. Ám, ahogy egyre többet tud meg arról, ki volt ő és mit vesztett el, egyre jobban próbál segíteni neki, úgy kell rájönnie arra is, hogy van, amikor az időzítés nem jó és van, amit ő nem javíthat meg.
Lenne kedvem arra írni poénokat, hogy a Riverdale sorozat sztárjai nem menekülhetnek a tini, romantikus nyálból. Az egyik tüdőbeteg fiatal játszik, aki nem lehet együtt a szerelmével, mert a közelség halálos. A másik keresztény zenészt, aki beleszeret egy súlyosan beteg lányba és együtt küzdenek a halálig. Lili Reinhart ilyen filmje is érkezett. A szerelem kémiája is regényből készült, ugyanúgy.
Azt mindig tudom értékelni egy ilyen tini filmben, ha eltérnek a megszokottól és nem egy rózsaszín felhőbe burkolnak bele. Ez a film úgy indul, mintha teljesen a tipikus felé haladna, de a végére kiránt ebből a ködből. Nem is a boldog, felhőtlen véget kapjuk, hanem ennél valami felnőttebbet, némileg szomorúbbat, de valahogy jobban illőbbet.
A gond azzal van, hogy a film egy szakasza sem szippantott be. A titokzatos új lányba beleszeret a könyvmoly, ezt simán untam. Egymás mellé sodródnak, beszélgetnek, és Henry egyszerűen szerelmes. A lányon nem látszik, hogy így viszonozná az érzelmeit. A szerelmes párrá válást nem tudtam elhinni: nem éreztem kémiát a színészek között, és Henry inkább a barátja volt szerintem a lánynak, mint a szerelme.
A második szakasz a próbálkozás, amikor Grace olyan akar lenni, aki Henry barátnője. Látszólag jobban van, de ezt sem tudták eladni. Nem véletlen, hogy még ez a szakasz is melankolikus zenei aláfestést kapott. Végig érezni, hogy a felszín alatt gond van. Cselekmény minimális, csókok és közös pillanatok, mosolyok, de hamisnak éreztem.
Majd jön a dráma, amikor Henry pontosan látja, mennyire sérült Grace, mi mindent rejtett el előre, és 17 éves kamaszként mennyire nem lehet ezt megoldani. Itt már nyíltan szenvedhetnek, és a főszereplőknek lesz mit gyászolni. Csak éppen ezt is unalmas snittekben nézhetjük végig.
Mivel ez inkább lelki történet, nem szabadna, hogy ennyire hiányozzon valami konkrétabb cselekmény, pedig hiányzott. Nincs semmi érdemleges esemény, és ismétlődésekkel van tele a film. Pl. a sétálásokkal és a cikkek szerkesztése – szinte ugyanaz a jelenet újra és újra.
Egyik szereplőt sem kedveltem meg annyira, hogy igazán együtt tudjak érezni a drámájával. Henry szíve először törik össze, és a nővére tudományos magyarázata sem lesz vigasz. Pedig azt értékelem, hogy arra igyekeznek kilyukadni, hogy ez a felnőtté válás része. Szeretünk, megnyílunk, csalódunk, túlélünk és haladunk előre. A kulcs az, haladni kell előre. Grace többet vesztett, jobban megrekedt, és nem halad. Neki is fel kell ismernie, hogy nem állhat meg a gyászban, de magának kell akarnia, hogy jobban legyen.
Külcsínre egy olcsó film, kisvárosi környezetben, kevés szereplővel és helyszínnel. Reinhart meg legfeljebb a Riverdale nézőket vonzza be. Nekem nem igazán tetszett, untam ezt a filmet.
A szerelem kémiája – 5/3,5 a rózsaszíntől eltérő végét szerettem, de összességében untam ezt a filmet. Melodráma.
