Mágikus hegyen válaszokat kereső, családot egyesítő.
Az anyakirálynő mélyen megveti a menyét, akit a fia szerelemből vett el. Az asszony a királyságot és magát akarja gazdagabbnak, hatalmasabbnak. Ebbe a képben nincs helye egy királynénak, aki egykor parasztlány volt. Ahogy sorra születnek az unokái, elrabolja őket a bölcsőből kutyákat tesz a helyükre és az igazi gyermekeket a folyóba 
öletné. A szolga azonban képtelen végezni a kicsikkel, akiket egy-egy kosárban bíz a vízre. A folyó egy tóba halad, melynek partján gyermektelen, de jólelkű házaspár él. A gyermekeket ők mentik meg és nevelik a sajátjukként. 12 év telik el, amikor a királyné rádöbben, hogy mi történt az unokáival. Mielőtt a fia bármit is megsejthetne, újabb tervet sző a testvérek elveszejtésére: a Varázshegyre küldené őket az igazmondó madárhoz, csakhogy onnan még nem volt, aki visszatért. Nem sejthette, mit indít ezzel el.
A heti meseadagom most nem a csehek szolgáltatják, hanem a németek Grimm mese sorozatából választottam egyet. Igaz, ez nem Grimm mese, hanem egy másik történet, de nem éreztem műmesének.
Nem egy magyar népmese van, ami ezekkel a motívumokkal dolgozik. Ahogy a királyi gyermekeket állatokra cserélik és a folyóra bízzák. Ahogy a Varázshegy feladatait úgy lehet teljesíteni, ha az ember nem elzavarja, hanem barátkozik az ott élő állatokkal. Ez különben annyira tipikus motívum: már amikor megláttam a macskát, beugrott.
Kellemes, a cselekményben minden benne van, ami egy mesében kell. Vagyis, ez egy jó feldolgozás, de pont azt éreztem a hibájának, hogy mennyire a klasszikus mesebéli fordulatokat és elemeket használja. Nincs benne semmi meglepetés, folyamatosan azt látom és kapom, amit a népmesék tucatjaiból ismerek. Egyetlen jelenet volt, amit mese szabályokkal máshogy vártam volna: a végén nem a tó partján egyesültek volna családdá, hanem a kertész házaspár költözött volna fel a királyi kastélyba. Bár gyanítható, hogy a végeredmény így is ez lesz, csak itt nem mutatták.
Most talán az is a bajom volt, hogy a nagyon mese elemeket nem emésztettem jól. A kapcsolatok olyan könnyen válnak idillivé, hogy azzal nem tudtam mit kezdeni. Ahogy 12 év után ugyanúgy folytatnak egy házasságot, vagy ahogy a gyerekek – a legidősebb minimum 15 éves – csettintésre nagyon szeretik a nevelő- és a vér szerinti szüleiket is. Valahogy túl szép és súlytalan, hogy igaz legyen.
Külcsínben ugyanazt tudja, amit ennek a szériának minden darabja. Fogtak egy vidéki kastélyt, és a szereplőket meseszereplőnek öltöztették némi középkori hangulattal. A szememben furcsa is volt, hogy a gyerekek paraszti öltözete mennyire elütött a király úrias, és inkább egy operettbe illő ruházatától. De a tájak és a kastély is szép, így igazából nem panaszkodom. Pont azt hozza ez is, amit a többi mese feldolgozás is e szériából.
Abban sincs különbség, hogy nem ismert színészek dolgoznak benne. Senkit nem láttam még másban, de ez sem gond. Meseszereplőket keltenek életre, eltúlzottak a jellemek és mindenki fekete-fehér. Nem kell idő különösebben színészi tehetség. Még csak az eye candy faktor sem. Ha a gyerekek némileg aranyosak, már ki is van pipálva az elvárás.
A tanulság is a meséké. A gonosz elbukik és a jó győz. A családnak össze kell tartania és segítenie egymást, ha a vér, ha a szeretet is a kapocs, ami összeköti őket.
Az a plusz hiányzott, amitől nem csak egy korrekt mesefeldolgozás lenne. De nincs meg.
A király három gyermeke – 5/3 korrekten néz ki, ahogy a sorozat filmjei szoktak. Aranyos is, mesés is – túl ismerős is?
