Szerelembe eső, magányt leküzdő, kor ellen szembe menni nem tudó.

Mary Anning egyedülálló asszony a XIX. század első felében, Anglia partjainál. Özvegy édesanyjával ketten vannak, és abból a pénzből élnek, amit Mary szerez ősi maradványok feltárásával és árusításával. Egy napon lelkes és gazdag londoni fiatalember, Roderick Murchison keresi fel, és hajlandó fizetni is, hogy a nőtől tanulhasson. Még arra is képes rábeszélni a nőt, hogy amíg ő felfedezőúton vesz részt, Mary hasonló oktatásban részesítse fiatal, betegeskedő feleségét. Charlotte először menekülőre fogja, és inkább fürdeni próbál a tengerben, de súlyosan megbetegszik. Mary befogadja, ápolja, és a felépülő Charlotte lassan megnyílik neki. A két nő között egyre bizalmasabb barátság és szenvedély támad – ám a kor nem kedvez nekik, ahogy a társadalmi különbségek sem. Mary a megélhetésért küzd, míg Charlotte egy gazdag lord felesége.

Amikor rajzolom a kérdőjelet, és nem nagyon tudom eldönteni azt sem, hogy ez a film most jó vagy sem. Mondhatni, tudnám dobálgatni a labdát: valami rossz mellé mindig találok mást, ami viszont tetszett benne.

Nézzük talán azt, ami leginkább szemet szúrt. Ez egy hosszú film. Lassú a történetmesélése, és kell energia kitartani előtte. Amit fokoz, hogy olyan a vége, amilyen. Most mégis mi van? Képes voltam a feliratot is megnézni, annyira nyitottnak éreztem a végét és vártam még egy jelenetet vagy legalább egy kiírást, hogy pl. Anne elismert kutató lett, élete végéig a partszakaszán maradva, vagy valami. De semmi.

Akkor jött az énem, aki akkor sem elégszik meg az ilyen befejezéssel. Ha nem segít a film, majd fog a történelem, gondoltam én. (A mai napig nem hagy nyugodni A fekete város vége sem. Már Lőcsén is jártam, és komolyan az idegbajba kerget, hogy Mikszáth úgy nyitva hagyta a történetet. De az egy másik történet.) De most az utána olvasás csak bosszúsabbá tette. Nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire csak feltételezett ez az egész történet, és vannak nem is kis csúsztatások benne. Charlotte sokkal jobban benne volt Roderick kutatásában, mint a film mutatta. Képezte is magát, együtt kerestek fosszíliákat és gazdagok csak később lettek, amikor Charlotte is megkapta az örökségét. De a legnagyobb csúsztatás, hogy megfordították a két nő alakját. Anne volt a fiatalabb, jó 10 évvel, míg itt Anne az idősebb úgy 15 évvel. Tudom, film és nem a történelmi hűség volt a cél, de ezek úgy motoszkálnak az agyamban.

Bele tudnék kötni abba is, hogy egyes érzelmi pontok nekem nem lettek aláhúzva. Ahogy a végén Elizabeth is mondja, Charlotte megnyitott valamit Anne-ben, amit ő nem tudott. Csak éppen nem értem mit és hogyan. Mi volt az, ami felkeltette a szerelmet és ez a két nő egymásra talált? Pláne, hogy Charlotte nem kényszerből ment férjhez. Bár kimondva nincs, de eléggé ráutalnak, hogy azért olyan depressziós, mert elvesztett egy babát.

Ami viszont a pozitív oldalra kerül: az egész filmnek a történelmi hangulata. Kicsit enged belenézni, milyen volt az élet a XIX. század közepe körül. Az angol táj vigasztalansága is nagyon benne van a képekben – az a szürke tengerpart… Sivár, szomorú az egész, mintha csak a szereplők lelkét és fájdalmát tükrözné vissza.

Ha félreteszem a történelmet számon kérő énem, karakterdrámának nagyon működik. Ahogy Anne őrlődik az élete és a feladata, valamint Charlotte között. Itt a szerelem nem elég, de szépen megvannak a folyamatok, ahogy Anne szigora felenged, érezni kezd – ahogy az is meg van fogva, ahogy Charlotte visszatalál az életbe.

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy nagyon erős a casting. Kate Winslet, Saoirse Ronan mondhatni bármit eladnak, még egy történelmi LMBTQ drámát is. Az sem mellékes, hogy erős színpadi színészek kerültek melléjük a mellékszerepekre.

Tény, nem tudtam szeretni ezt a filmet, simán megosztónak és lassúnak jellemzem, de megvannak a maga értékei is.

Ammonita – 5/3,5 a színészi játék remek, megvan a film történelmi hangulata is – de nekem nagyon dráma.