Bosszút álló, családhoz férkőző, nyomozós.

Nigel Strangeways pörgős londoni munkája után vidékre kerül át – a fiatal rendőr társa a karjai között vérzett el, és még nem heverte ki a traumát. Gyógyszereken él, és csak egy hajszál választja el az összeomlástól. A kötelező pszichiátriai kezelések is csak lassan hoznak eredményt. Nigel a munkát találja a legjobb gyógymódnak, és döbbenten fedezi fel, hogy vidéken mennyire hanyag a rendőri munka. Nem tartják be az előírásokat, és az ismertségek mindennél fontosabbak. Már az első nap szembesül a helyzet súlyosságával, amikor egyedüli elérhető nyomozóként neki kell beszélnie a fiát gyászoló Frances-szel. A közeli szigeten pár hónapja a nő kisfiát halálra gázolták, a nő pedig nem érti, miért nem találják a tettest. Nigel próbálja nyugtatni, de mindketten ugyanazt a következtetést vonják le és mindketten maguk kezdenek nyomozni. Ám míg Nigel bíróság elé vinné a gázolót, Frances a közelébe igyekszik férkőzni, hogy végezhessen vele.

Kevésbé depressziós, mint a Mare of Easttown volt, de nem egy részlet miatt az a sorozat jutott róla eszemben. Mindkettőben van egy kitartó, jó nyomozó, akinek a magánélete több szinten siralmas. De nem is annyira a cselekmény, inkább a hangulata miatt jutott eszembe.

Ez is egy olyan sorozat, ami krimi körettel az emberi nyomorúságot mutatja diszfunkcionális családban, vagy egy-egy kisiklott életben. Nem is könnyű nézni, annyira terheltek ezek az emberek és nagyon kevés olyan elem van, ami oldaná a nyomott légkört. A Rattery családban egy kis guilty pleasure szappanopera akad, de ott is a nyomasztás a meghatározó.

Nigel pánikrohamokkal hadakozik, nem bír aludni, nyeli a gyógyszereket és egyszerűen látni rajta, hogy nincs jól. A magánéletében is szétzúzza a kapcsolatait, és szinte vártam, mikor roppan össze. Ő tűnik különben annak a szereplőnek, akire sorozatot és több évadot lehet építeni. Más évad, más nyomozás és össze is kell raknia magát. Billy Howle jó választás volt hozzá: egyrészt, passzol küllemben. Másrészt, elhittem neki a szétesést és a megszállott munkát is, nagyrészt ez a két állapot jellemezte a szerepét.

Frances az, akit a fentiekkel ellentétben mégis inkább a főszereplőnek érzek. Ő sokkal több mindent csinál, és őt érinti személyesen az eset. Nem számoltam a jeleneteiket, de látok arra is esélyt, hogy többet volt képernyőn Cush Jumbo, mint Billy Howle. Érzelemben övé volt a kisebb szerep: Frances felvesz egy kemény maszkot, és nincsenek olyan hullámzásai vagy látványos gyásza, mint a férfinak. Neki egy célja van, amit elkezd megvalósítani, kerül, amibe kerül. Inkább az volt izgalmas, amikor mutatták korábban és most. Fizikailag, de jellemben is szikárabb, keményebb és ezt Jumbo szépen meg is formálta.

A Rattery család. Nincs benne olyan, akinek ne lenne valami komoly pszichés gondja vagy kattanása. Még a 14 éves fiú sem kivétel. Nagyon beteg viszonyok vannak, és a családtagokat messze nem a szeretet köti össze, hanem manipuláció és hatalmi játszmák. Mint családfő, George nagyon kiérdemelte a címbeli szörny azonosítást. A felesége, a fia, a sógornője és a nővére életét is befolyásolja, nyomorítja és minden körötte kell forogjon. Frances gyorsan átlátja a dinamikát, és elkezd folyamatokat, amelyek majd az ő célját segítik. Ez még jobban le is kötött, mint különben a gyilkosság megtervezése, vagy, ahogy párhuzamosan Nigel is egyre közelebb jutott George személyéhez és letartóztatáshoz.

Van nyomozás, krimi is, de meglepetés nincs. Lineáris, minden egyfelé vezet és mellékszálak sincsenek. Valahogy azt is érezni lehetett, hogy ez a történet csak így végződhetett.

Korrekten összerakták, a sziget és a Rattery család birtoka remek háttér lett.

Ha díjeső nem is hullott rá, azért a kritika is szerette a sorozatot. Hangulatos krimi.

The Beast Must Die – 5/4 lineáris, talán kissé túl egyértelmű krimi is, de a színészek és a drámák tesznek bele pluszt.