Álmokat követő, életet építő, zenés.

A kis Amos szülei elsőszülöttjeként nagy szeretet kap a kezdetektől. Várták, szerették és készek voltak harcolni érte, amikor az anyának feltűnt, hogy a baba betegen sír. A diagnózis súlyos szembetegség, és megindult a műtétek sora. Annyit sikerült elérni, hogy a fiú egyik szemére egy keveset látott. Az orvos javasolta, hogy tanulja meg a Braille írást, így került be a vakok iskolájába. Ott találta meg az igazi szenvedélyét: a zenét. Versenyekre küldték, szólókat adtak neki – amikor mindkét szemére elveszti a látását, ez marad a vigasz is. Így kétszer akkora tragédiakánt éli meg, amikor mutálni kezd. Az álmot félretéve ügyvédnek készül, sokat tanul és csak egy új barátnak hála, hogy alkalmanként még zenél, csak a saját szórakoztatására. De egyre komolyabban veszik, és Amos készen áll, hogy most ne eressze el, amit igazán szeretne: ismert operaénekessé válni. A családja, a szerelme is kész áldozatokat hozni, hogy ez megvalósulhasson.

Az alapja nem simán Andrea Bocelli élete. Az énekes jegyez egy memoárt, annak az alapján készítették el a filmet. Sokat elmond az is, hogy Bocelli mennyire részt vett a film elkészítésében. Ő a narrátor, és Amos énekhangja is ő lett.

Miért Amos Bardi? Azt gondolnám, így könnyebb elmesélni a történetet és némileg el is távolodni tőle. Még ha Andrea Bocelli is az alap, leírva és újra átélve ez már Amos története. Olyan szempontból, filmen nekem szimpatikusabb is, hogy nincs késztetésem folyton összehasonlítani a színészt és az eredetijét. A Toxikoma kapcsán, nem is olyan régen, pont arról írtam, hogy mennyire zavart, hogy a karakter neve Szabó Győző, tudjuk, hogy életrajzi ihletésű, de a két színész nem hasonlít egymásra. Itt ez ezzel meg lett oldva, és nem akad fent az ember azon, hogy a hasonlóság az, hogy mindketten olaszos külsővel bírnak, sötét hajjal.

A történet drámája adja magát. Képes lehet egy megvakult férfi operaénekessé válni? A filmben is fejtegetik egy ponton, hogy ez pont az a műfaj, ahol nem csak énekelni kell, de játszani is egy szerepet. Mozogni a színpadon, követni a karmestert. Nem elég a tehetség és az elszántság, ide sokkal több kellett.

Erőt és reményt is ad a történet, hogy meg lehet csinálni. Nem a veszteségen kell bánkódni, hanem kihozni a legtöbbet abból, ami jutott. Azt tudtam tisztelni a főszereplőben, hogy amikor az álma meghiúsult, nem depressziós lett és nem csak sajnálta magát, hanem tanulni kezdett és elvégezte az egyetemet. (Rendben, az elmaradt koncert megviselte, de ki bírna ki egyformán minden csapást?)

A film alapvetően az énekessé és híressé válást mutatja be, mellette minimálisan kap helyet a magánélet. Látjuk a szerelmét, aki később a felesége lesz. Látjuk a szüleit, az öccsét. De sok kérdést nyitva hagy: engem pl. érdekelt volna, hogy az öccse mire jutott az életben. Mert Amos otthonról minden segítséget megkapott: amikor a jogot hátrahagyva a zenének kezdett élni, az apja simán eltartotta, otthont adott neki és végig támogatta. Mit szólt ehhez az öccs? De érdekes volt az is, ahogy a feleség arcán átfut egy árny, amikor Amos már kezd befutni, és lerohanják a rajongók – sok fiatal, csinos lány. Azzal a szállal se kezdtek semmit.

Meg, az is olyan furcsa, hogy egyetlen fellépés, az a bizonyos koncert és egy duett, és máris csillaggá gyulladt? Nem ástam bele magam Bocelli életébe, de mesésen gyorsnak tűnt.

De szerettem a film zenéjét, pozitív az üzenete és egy esti filmnézésnek pont jó volt.

A csend zenéje – 5/3,5 nehéz eldönteni, mennyire idealizált a történet. Tudjuk, mi a vége és bár a szerző és a történet ihletője, Andrea Bocelli is jelen van, nem tudja ellensúlyozni az őt játszó Toby Sebastian játékát.