Elena Ferrante olasz sikerszerző. Azt még nem döntöttem el, hogy elsősorban női olvasóknak ír, vagy egyetemesen is van több mondanivalója. Amibe eddig belefutottam tőle, az szépirodalmi igényű, de nagyon női történet. Női sorsok, élethelyzetek, döntések, szereplők.

Regényként ilyen Az elveszett lány is. Azt kell mondanom, a film is. Engem lekötött, kifejezetten érdekesnek találtam, hogyan kell életre a regény. De tény, hogy el nem tudom képzelni, hogy az öcsémmel, apámmal vagy a baráti kör férfi tagjainak 95%-a közül valakivel megnézzem. Szerintem ez férfi szemmel több, mint unalmas. Annyira más az anyák és apák, az ő szülői kötelességeiknek megítélése, hogy kétlem, a karrier és anyaság összeegyeztetése nekik nagy élmény lenne.

De, akkor kicsit a történetről is. A film kettőt ad egy áráért: a középkorú Leda egy görög nyaraláson vesz részt. Nincs kimondva, de kicsit olyan, mintha az öngyilkosság előtt tartana még egy megállót. Itt megismerkedik több nővel is, más-más alkatok és más-más élethelyzetben. Ninában kicsit saját magát látja fiatalon: egy anya, akit nem tesz boldoggá a házassága és a gyereke. Aki fuldoklik. Aki egy másik férfinál keres vigaszt és el kell döntenie, hogy mit választ. Az eddigi életét, vagy vállalva a társadalmi stigmát, a váltást. A másik történet pedig Leda sajátja, a maga döntéshelyzete és fájdalma fiatalon.

A kettő szépen rímel egymásra és beenged minket elsősorban Leda világába, lelkébe. Milyen döntéseket hozott, minek mi volt az ára, mit bánt meg. Mindig a Norát emlegetjük, mint az első feminista döntést és regényt Ibsentől. Nora felismeri, hogy a házassága fullasztja és otthagyja. Magát választja a feleség és az anya béklyója helyett. Mai napig ezt elítéli a társadalom. Leda annak idején hasonlóan járt, csak éppen Ferrante nem a mások ítéletét, hanem a sajátját tette előtérbe. Az valami zseniális, amikor arról beszél, hogy mennyire boldog volt, amikor kiszabadult a házasságából, amikor elhagyta a két gyerekét is, akik kimondatlanul is az agyára mentek. Mégis, idővel visszament értük. Egy anya nem tudja elvágni a szálat, hiába húzza le. Ennek a kettőssége, ahogy boldogabb volt nélkülük, de mégiscsak a gyerekei, ez remek a regényben és megvan a filmben is.

Nina története ugyanezt nem tudja ilyen mértékben bemutatni. Jóképű férj, szép kislány, vagyon. Mégis, ez egy csapda Ninának. A férje folyton dolgozik, és elvárja, hogyan viselkedjen vele és nélküle is a felesége. A kislány szép, de nagy hisztérika, aki nem hallgat az anyjára. Ninát nem a karrier csábítja hattyúénekével, mint Ledát, inkább a szabadság. Így vele nehezebb is együttérezni, én nem is akartam. De azért érzem, miért lehet ez jó katalizátor arra, hogy Leda átgondolja a maga egykori életét és döntéseit.

A történet a nőket teszi középpontba, róluk szól a film. Ugyan a férfi szerepekben is vannak sztárok: Ed Harris udvarolgat Leda felnőtt énjének, a fiatal pedig Peter Skarsgaard (a rendezőnő férje, jegyzem  meg) miatt esik kísértésbe. De a színésznőké a főszerep. Olivia Colman és Jessie Buckley Leda két kora és mindketten remekelnek. Pedig Buckley nekem nem különösebben szimpatikus, de itt remek a kémia és nagyon hozza a szerepet a fiatalabb színésznő. Dakota Johnson éppen az a felelőtlen, szép és üres figura, aminek a színésznőt is elkönyveltem már magamban.

Jól össze van ez rakva és Maggie Gyllenhaal jó munkát végzett vele. Sokkal feszültebb, tempósabb és így fogyaszthatóbb a filmje, mint volt a regény. Miközben megmarad az üzenet is. Ő jegyzi a szkriptet is, szóval ez egy több oldalról komoly munka, ami nem véletlenül kapott 3 Oscar-jelölést is.