Ha már szigetes tematika, elkezdtem a Fantasy Island első évadát is. Két részig jutottam, és nem is értettem, hogy lett ez a rózsaszín, pozitív, embereken segítő történet a horrorból, amit láttam. Bár igazság szerint az eredeti sorozat is ilyen embersegítő és a film volt új a horror megközelítéssel, de én azt láttam először…

Az egyik történetben volt egy sikeres tévés, aki folyton elégedetlen, boldogtalan volt. Ide jött – enni. Az volt a fantáziája, hogy bármit megehet, és semmit nem hízik. A másikban meg egy házaspár tagjai keresték az egykori tüzet és kalandot, mire egymás testében találták magukat. Mellette mindig van egy mellékszál is, azzal kevesebbet foglalkoznak, mint a gyászoló férfi, aki 5 évet átalszik, csak 2 napot van ébren, hogy eldöntse tud-e már élni a fájdalmával.

Segíteni akarnak, minden az emberekért megy és olyan… túl pozitív az egész? A horror után nagyon. Mindig elmennek lelki irányba, és feltárják, kinek mi baja. Mondanom se kell, a sziget segítőinek is megvan a maga története. Abból átívelés lesz, már kezdetk szerelmi szálat is, de annyira hidegen hagy, hogy foglalkozni sem akarok vele.

Amit meg lehet benne dicsérni: ez egy szép környezet és bár elvileg egy szigeten vagyunk, zárt térben, a mágia révén nyílik a világ. Pl. a tévés csaj újra átélhette a gyerekkorát egy másik helyszínen. Van bár, van strand, vannak különféle lakóhelyek – ki van ez találva.

A másik, hogy 2 rész alapján ismert tévésekkel dolgoznak. Eddig minden részben a fő szálat olyan színész kapta, aki filmből/sorozatból ismerős. Bellamy Young itt tévés, az Annable házaspár meg eljátszotta a testet cserélő házasokat. A sziget feje meg az a Roselyn Sanchez, akit a Devious Maids évadaiban nem kedveltem meg.

2 rész után már látom a sablont. De a szép környezet, a jól használt komikus elemek még eladják. Az első évadot valószínűleg végignézem, a másodikról még nem döntöttem.

Más sorozat, amibe belekezdtem: Clark.

Annak a bankrablónak a története, akibe beleszeretett az általa túszul ejtett nő – és így megszületett a Stockholm-szindróma. Nos, már indulásnak azt kapjuk, hogy volt sok más érdekes és izgalmas dolog az életében, nézzük is, mi.

Egy rész után is megcsapott, milyen humora van ennek a sorozatnak. Majdnem fekete – álnok, ez jobban kifejezi. Egy akkora antihőst kapunk, hogy nem fér el a képernyőn. Komolyan gyötör, hogy egyszerre bírom is, meg nagyon ellenszenves is. Olyan dolgai vannak, eszméletlen.

Tabutéma sincs, sőt – néha olyan érzésem volt, mintha Háry János kései skandináv ükunokájának hallgatnám a történetét. Mert az idős én narrálja az életét. Látványra nem mennek el messze, de amikről szó van… Az még nagyon alap, hogy hősünk a szűzlány után egyből annak kikapós anyját döngeti, meg hasonlók. Bankrabló hajlamú, beképzelt és nagyszájú Casanova kalandjai?

Mindez vizuális humorral is meg van támogatva. A nyitány, a születés, az animált Clark babával – már ott azon járt az agyam, hogy vagy nagyon rákattanok vagy nagyon fogom rühellni ezt az egészet.

Jól néz ki a sorozat, miközben erősen retró hangulata is van. Érezni, hogy ez egy más korszak története, de még ez is jól áll neki. Nem annyira más, hogy zavarjon, de azért más. Azt még nem is említettem, a színekkel mit csinálnak. Fel-le tekergetik az erejét, hatásos.

Bár állítom, hogy hiába idősebb majdnem 15 évvel, a színész bátyja, Alexander sokkal jobb pasi, mint Bill, azért durva, amit Bill Skarsgard itt összehozott. Alapvetően a sötét karakterei ugranak be, nagyon elment Stephen King irányba, itt meg ő a szerethető, helyeske fiúcska. Nagyon zavarni szokott, amikor harmincas játszik tizenévest, vagy fiatal huszonévest, de itt el lehetett hinni. Nem csak, amit külcsínbe beletettek, az egész vidori hangulata. Tényleg meg kellene néznem, mit alkotott Omar Sy, mint Arsene Lupin, mert itt azt az életérzést érzem.

Most már csak az van vissza, hogy eldöntsem, tetszik nekem ez a sorozat? Pár rész és megmondom.