Ezt a filmet elrontotta nekem az előismeretem. Még egy ismeretterjesztő könyvet is olvastam híres művészeti botrányokról, amelyben külön fejezetet kapott van Meegeren életműve. Így aztán pontosan tudtam a poénokat – azt is, hogy miért nem kollaboráns a férfi és mi lehet az, amit a vizsgálati fogságban fest.

Pedig ez a film erre az egyetlen dologra épül. Folyamatosan húzzák és építik, hogy a néző meglepődjön, amikor a férfi felfedi, mivel foglalkozott és erre van a következő tárgyalás is kihegyezve. Azért az érdekelne, aki nem tudja, mi következik, neki milyen élmény a film.

Akkor mi maradt nekem, ha a cselekmény így unalmassá vált számomra? A színészi játék és a karakterek. Két nagyobb/ismertebb név van a két főszerepben: Guy Pearce, aki talán nem lett szupersztár, de tehetséges, sűrűn alkalmazott és sok szerepben kiváló színész. Claes Bang, aki egyike azon kevés dán színésznek, aki feltűnik annyi nagyobb produkcióban is, hogy ismerős legyen az arca és a neve is.

Pearce kapta a színészbarát szerepet: van Meegeren megosztó, tehetséges, de mellette életművész is. Jó szövege van, sármja és egy nem mindennapi története. (Különben azt bírtam benne, hogy ő egy olyan nézetet is képvisel, amit már másban is láttam és azért elgondolkoztató. Mennyit veszít a művészettörténet, ha tüzetesen megnézzük, mi eredeti és mi nem.) Van Meegeren mellett az ügyön dolgozó Piller unalmas alak. Klasszikus, régimódi és becsületes. Sótlan egy alak, írhatom így is. Bang stabilan, nyugodt személyiségként játssza, de azért ott nem áll jól ez a nagy, szinte szenvtelen becsületesség, amikor szembesül azzal, hogy ki mindenki és miképpen hazudik. Hogy mennyi a látszat minden téren: a munkájában, van Meegeren ügyében és a politikában is. Amilyen csapást kap, nem láttam rajta viszont. Csak a cselekményben követik le, hogy a magánéletében milyen változást visz végbe, a tapasztaltak hatására.

Nem látványfilm, kevés helyszínen játszódik és kevés a külső kép is. Poén, de van Meegeren szemöldöke a leginkább feltűnő látvány a filmben. Kicsit Picasso jutott róla eszembe, bár ez csak a személyes tikkem. Azt már inkább fájlalom, hogy a festészetben rejlő nagyobb lehetőségekkel nem éltek. Bár még így is a képesek a kedvenc részeim – a leleplezés, vagy, ahogy egymás mellé tették az ismert Vermeer képeket és Meegeren belelendült az ismertetésbe, a saját szemszögéből.

Egyszer különben úgy is nézhető, hogy ismertem a poént. Ha Piller/Bang nem is tudott lekötni, azért a másik karakter és színészi játék elég színesre sikerült.