Bár én remekül megvoltam horror antológia nézésként az American Horror Stories második évadával is, azért ez a széria eggyel, kettővel feljebb tette a lécet. Sokszínű, horror, tele ismert és jó színészekkel, és bizony benne van del Toro stílusa is. Bírom én Ryan Murphy polgárpukkasztó harsány stílusát is, de ez sötétebb is, mélyebb is.

8 történet került be az évadba, általában 50 perc – 1 óra hosszúságban. Mindegyiket más rendezte, amit del Toro a rész eleji narrációjában el is mond. A legtöbbnek irodalmi alapja van, és bizony akad közötte nagy név is. Nem véletlen, hogy a 8 filmből 2 alapját Lovecraft jegyzi. Az ő stílusa abszolút olyan, amit del Toro világában is el tudok képzelni.

A kulcsszavak egyike a változatosság. A kuriózumok gyűjteményébe bármi belekerülhet, ami egyedi és misztikus, kellően sötét. Így aztán a részek között is találunk már szinte elvont, szürreális sci-fit, más világi szörnyeket felvonultató horrort vagy lélektani mélységekbe menő szellemes történetet. A már emlegetett rész eleji bevezetők, melyeket del Toro mond el, rá is világítanak ezekre. Jól ki van találva az a blokk is, ahogy mindig nyitogatja a dobozt és kiemel belőle egy tárgyat, ami jelképezi az adott részt. Egy narrációt ki is emelnék, mert eddig erre így nem gondoltam, de találónak érzem: Lovecraft kapcsán jegyzi meg del Toro, hogy ő félt az univerzumtól. Ezen gondolkodom is, amióta itt hallottam.

Itt vannak a horror ismerős zsánerei: kapunk túlvilági életet szellemekkel, kísértetházat, testmegszálló idegen lényt, démonidézést és még sorolhatnám.

Akár részenként is végig lehetne menni rajta, de nagyjából ugyanazt tudnám írni mindre. Ezekben van munka és fantázia, és jól csinálják, amit vállaltak. Ijesztőek, sötétek, néhol játékosak, érzékenyek és minden horror, fantasy vagy sci-fi elem ellenére emberiek. Egy van, ami nekem túl… szürreális talán. The Viewing, a 7. epizód. Ebben egy gazdag férfi saját szakterületük nagyjait hívja össze, hogy megmutassa nekik egy különleges tulajdonát, és együtt igyekezzenek annak rejtélyét felfedni. Van egy felkészülés, beszélgetés, zenékkel és színekkel, droggal. Majd a megtekintés és a rész poénja. Az előtt le a kalappal, hogy a fények és a szétfolyó színek hogyan hatnak a vásznon. Határozottan eredeti a stílusa, de nekem zavaró is volt egyben. A poén sem ült annyira, mert a rész eleji narráció pont arra lökött, ami majd végül történik is.

Legjobbat hirdetni már nehezebb lenne, ahhoz túl sok volt, ami tetszett bennük. Ha nagyon akarom, akkor az egyik Lovecraft, Pickman’s Model, amit megnevezek. Eleve a festészet, a gótikus horroros környezet is húzta, de a történet is pazar. A vége meg kegyetlen – különben valami ilyesmit vártam, de akkor is megcsapott. Vannak nagyon elkapott jelenetek és a retinába égő képek benne. Látvány, történet, színészek, ebben minden összeáll.

Ha már emlegetem a színészeket, szinte minden epizódban lehet valaki ismerőset, akár egészen ismert színészre is bukkanni. Rupert Grint akarta a túlvilágról menteni az ikertestvérét. Ben Barnes el akarta zárni a másik, szörnyekkel teli világra nyíló ajtót, még ha azt a művészet is nyitotta. Andrew Lincoln madarakat tanulmányoz, míg igyekszik segíteni a szellemeket látó, lassan megőrülő és gyászoló nején. Dan Stevens tévés eladóként forgatta fel egy magával elégedetlen asszony életét. F. Murray Abraham orvosként adja az életét, hogy megmentse a világot egy parazitától – az a rész, a The Autopsy szintén benne lenne a képzeletbeli Top3 részemben.

Nem ragozom tovább, ez egy igényes horror antológia, csak ajánlani tudom.