Ahogy néztem a filmet, megfordult a fejemben, hogy ez mennyire J-Lo agyából pattant ki. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire ráillik a nőre a szerep, mintha csak rá írták volna.

Aztán olvastam, hogy egy képregényen alapul, nem is mai darab, 10 évesnél több. Így viszont már azon pörögtem, hogy mennyire írták át, hogy passzoljon a szereplőkre. Mert az nagyon erős, amennyire Kat megfeleltethető Jennifernek.

Érdekes is a casting, mert lenne kedvem kötekedni vele. J-Lo és Owen Wilson korban legalább összepasszolnak, és ha valahol sajnálom is, hogy nem harmincasok főszereplésével készülnek a romantikus komédiák, lenyeltem. Magamban meg visszasírom, amikor voltak fiatal és sikeres színészek az ilyen filmekre. Viszont, az 50-esek mellé jött a huszonéves Maluma. Szó se róla, J-Lo remek formában van, de akkor is meg kellene azon lepődni, hogy egy huszonéves szívtipró nem tud hű lenni az ötvenes éveiben járó párjához? (Különben ez trend lesz? Kiöregedett világsztárok jönnek vissza romantikus komédiába, és a megöregedett, bár jól karban levő nőknek fiatalembereket adnak partnernek? A szintén 50-es Julia Roberts pont mostanában jött ki egy olyan filmmel, amiben egy korai harmincas francia színésszel játszik párt – ok, ott feltűnik George Clooney is a színen, de itt sem a fiatal mellett köt ki J-Lo. De mondhatnám az új Magic Mike filmet is…)

Ha már Roberts, neki van egy filmje, amivel tudnék hasonlóságot húzni – a sztár és a hétköznapi ember románca, de ez most nem Notting Hill, hanem az USA. Szerethető, aranyos akar lenni ez is, és gyakran működött is.

Az a rész, amikor már Kat és Charlie jóban vannak, és a nő elkezd belefolyni a férfi életébe. Ahogy elmegy az iskolába, a bálba – az a rácsodálkozás mindenre. Mikor pl. Charlie ráveszi, hogy legyen önállóbb, és ne vegye ennyire szolgákkal körül magát, aztán rá kell jönnie arra, hogy még a tévét se tudja egyedül bekapcsolni.

Aztán persze használják a romantikus klisét – butaságon szakítás, nagy gesztus, stb. Az is olyan klasszikus, ami az iskolai versenyen lesz. Már nem divat megnyerni őket, mert méltósággal kell veszteni is és az erkölcsi győzelmet besöpörni.

Azt nem tudom írni, hogy J-Lo és Wilson között lenne kémia. A történet kerekebb, mint amit sikerült kettejük között bemutatni. Barátoknak különben elhinném őket, párnak már kevésbé.

Fura leírni is, de nem az ragadt meg a filmből, amit el akartak adni. Nagyon nyomják, hogy meg kell valósítani magad, kiállni és helyt állni. De nem a győzelem a fontos, magadnak legyél elég. Charlie nem is akarja, hogy a lánya nyerje a versenyt, csak szerepeljen a legjobb tudása szerint. Kat is azt hallja tőle, hogy a díjak nem jelentenek semmit, világsztár és szeretik, ez elég kellene, hogy legyen. Ehhez képest mi adta el a filmet? A klipszerű jelenetek.

Visszakanyarodva a kezdő gondolathoz. Nem csak azért emlékeztet Kat J-Lóra, mert Bastian alakjába könnyen belelátom Marc Anthony-t, ő is ugyanannyiszor vált el, mint Kat és hasonlók. Ugyanaz a díva, énekes világsztár mindkettő. A nagy show, a táncos betétek, a ruhák – ahogy a zene és a műsor áthatja az egészet, az tartotta mozgásban a filmet. Ha vissza kell majd erre a filmre gondolnom, nem az fog beugrani, hogy Wilson és J-Lo mennek az iskolabálba, hanem a Kat – Bastian duett a kristályokkal teli ruhával, az On My Way felvétele a vonósokkal és a koncert a nagy tánccal.

Azt különben tartom, hogy J-Lo inkább énekesnő, mint színésznő. De Kat annyira ő, hogy annak hiteles volt – szinte mesehőssé alakítva, milyen egy kedves és a sztárság ellenére is emberi díva.

A film meg egyszer nézhető, a zenés részek akár többször is.