Hajlanék arra, hogy azt fejtegessem, mennyire mutat be ezzel a filmmel Guy Ritchie az amerikai kormánynak. Végignézzük, ahogy az afgán tolmács az élete kockáztatásával megmenti az amerikai tisztet, aki aztán addig nem nyugszik, amíg a férfit ki nem menti az országból a családjával. Utána meg elolvashatjuk, hogy az amerikaiak kivonulása után a tálibok halomra mészárolták a tolmácsokat, akiknek a segítségért az USA vízumot ígért – de otthagyták meghalni őket. Mégis, milyen üzenetet olvassunk le ebből?

Nem is csodálom, hogy a film nem robbantott kasszát. Első ránézésre pontosan olyan amerikai katonás film, amire nagyon vevők. A kemény férfiak, akik aztán jól odavágnak az ellennek. Még egy olyan zsoldoscsapat is van benne, akik repülőre meg harci kocsira pattannak, aztán kifejezetten dögösnek beállítva vonulnak. Happy end a vége is. Igen, mindez megvan benne, de éppen az a végső felirat meghazudtolja az egészet. Igen, csinálhattuk volna így is – nem hagyjuk hátra a segítőket, és betartjuk az ígéreteinket. De éppen arról értesülünk, hogy nem így tettek. Vagy csak túlgondolom, és egyszerű háborús filmként kellene néznem? Nem akarom, így valami mélyebbet is találtam benne.

Pedig nem rossz háborús filmnek sem. Az afgán hétköznapi katonai rutin, ahogy bombákat kerestek. Ahogy informátorokat szerveztek be, a tálibok meg csapdákat állítottak. Nincs túlhúzva, de érthetők a viszonyok. Majd jön Ahmed nagy menetelése, ahogy megmenti a sérült John-t. Nem véletlenül mondogatják utána, hogy aztán népmesévé színezték a történetet a helyiek. Ahogy ment a menekülés, nekem is azon járt az agyam, hogy ez egy mesében is lehetne. Az a ki nem apadó ötletesség, ahogy Ahmed életben tartotta magukat. De az erő is, ami ehhez kelhetett. Nem csak fizikai, de az is – szavazhatnánk, melyik volt a legnagyobb kihívás a rengeteg kilométer alatt. Én nem a nagy túlerővel szembeni harcot jelölném, sokkal inkább a kordé áthúzását a hegyeken. Azt elképzelni is brutális. És a lelki, mert ő maga könnyen felszívódhatott volna, de vállalta, hogy menti az amerikait. Amiért őt is azonnal kivégezték volna. Az a szőnyegárus trükk is, amikor az afgánok megkérték, hogy fuvarozza el őket egy darabon… az idegek harca.

Ehhez képest a viszonzás, amikor John megy vissza Ahmedért, már könnyebb menetnek tűnik. Egy szabadító akció, és ott vannak a már emlegetett zsoldosok is. Ez a rövidebb rész, kevesebb időt és helyszínt is járnak be közbe. A történet kerek vele, és nem is kell több belőle.

Korrektül meg is lett rendezve. Kifejezetten tetszett, amikor a sérült férfi szemén át látjuk, hogy a másik mit csinál éppen, és hogyan menti maguk. Az akciójelenetek is, a zsoldosok menő vonulását és helikopteres lecsapását leszámítva, reálisnak hatnak és el lehet hinni őket. Vannak szép helyszínek, jellegzetesek a megjelenő emberi alakok.

A filmre bevonzó sztárnak ott van Jake Gyllenhaal, aki nem először játszik a Közel-Keletre küldött katonát. Azért, megjegyzem, ez egészen más mozi és szerep, mint a Bőrnyakúakban. Itt ő az amerikai hős, mindennel, ami ezzel jár. De Dar Salim alakításába sem lehet belekötni – és a film jó részében ő a főszereplő. A harcos és a családapa figurát is szépen megjeleníti. Mellékszereplőknek meg olyan színészeket hozott be Ritchie, mint bajtársként Alexander Ludwig, katonai fejesnek Jonny Lee Miller, vagy zsoldoskapitánynak Antony Starr. Igen, tesztoszteron abszolút túlsúlyban.

Rövidebben, nekem tetszett. Jó a kaland, sok színészt bírok benne, és azzal, hogy egy kis fricskát is érzek benne, még értelmesnek is találom.