A Netflix zászlóshajói közül az egyik, mely lassan a kikötőbe is befut. Az első évadot sokan imádtuk, és hamarosan a történet végére érünk. Eddig minden évadban volt valami, amit tudtam szeretni, ha azt az élményt, amit az első hozott, nem is tudták már reprodukálni.

A negyedik évad kezdése viszont a legnehezebb volt az eddigiek között. Ennek a sorozatnak eddig megvolt az a sajátossága, hogy az ember elkezdte nézni és csak haladt előre, egyszerűen darálni kellett és nem szünetet tartani a részek között. Itt viszont azzal szembesültem, hogy a történet túl lassan haladt, a szereplők halmozott nyomora komolyan taszított, és egyszerűen nem szerettem, ahol a figurák álltak. Akár El és a banda, akár Max depressziója, akár Nancy és Jonathan távolodása, valahogy rossz volt nézni. Tulajdonképpen az első részekben egy dolog volt, ami érdekelt: Hopper sorsa. Az a szovjet börtön kifejezetten durva ötlet volt, de jól megmagyarázta, hogy David Harbour miért változott annyit külsőre. Az első 3 részt tehát túl kellett élni, és nagyon nehezen ment ez. Annyira kedvemet szegte egy-egy rész, hogy végig se néztem egyet-egyet, csak kb. 20-30 perces részenként haladtam.

Aztán, jött a 4. rész. Ott kapott el az érzés, amit a sorozat hozni szokott. Arra megvoltak az alapok, és nagy léptekkel el is kezdtek építkezni rá. A szokottnál is jobban összefüggött minden, és a múltat is átértelmezték kissé a most kiderülő dolgok. Alapvetően úgy igyekeztek megcsinálni, hogy a végére meg lehessen lepődni, hogy a különféle történetek hogyan érnek össze. Még az sem zavart, hogy azért rá lehetett érezni egyes összekapcsoló elemekre. Pl. a kedves gondozó és Egyes közti kapcsolat már sokkal előbb sejthető, mint ahogy kiderül, mi is köti össze őket. Amikor megmutatja a nyakát és a vele történteket a lánynak, akkor meg már azt is össze lehet rakni, hogy Vecnának mi köze hozzá. Ha ehhez hozzátesszük, amit Nancy kirak Max rajzaiból, már össze lehet fűzni a szálakat. Persze egy jól összevágott jelenettel egy egységbe, lineárisan el is lesz mondva minden, de annak nagyját akkor már sejthetjük. Megvannak azok a tipikus elemek, elszólások, amelyek árulkodnak. Amikor Victor a családjáról beszélt, és ahogy a gyerekeiről beszélt. Ott már megszólalt a vészcsengő. Biztos is lettem benne, amikor azok a rajzok össze lettek illesztve egy képpé.

Kifejezetten szerettem, ahogy egyre több darabkát megkaptunk a történetből, és mi is összesakkozhattuk, hogy a külön csapatok kiderítette események miképpen állnak össze egy történetté. Nem krimi, de nyomozós hangulatú. Rejtély van, fordulat és tényleg összeköti a szereplőket és az eseményeket. Még a Kamcsatka és Hopper is ide tud kerülni kicsit, bár a nagy közösben az volt az egyetlen erőltetett szál. Még az orosz fogságba tenyésztett és tartott másvilági lény csak hagyján, de hogy miképpen kapcsolták Vecnához… Működött az a szál enélkül is, de értem, ha már mindent felfűztek, azt sem hagyhatták ki.

Még mindig megvan a történetnek az a bája, ahogy egy nekünk már retró korszakot megidéz. Ahogy korábban a szovjet veszély került képbe, most a boszorkányüldözések és a sátánista szekták miatti félelem került előtérbe. Jól elkapták, ahogy egy tévképzet elharapózik és megvadítja az embereket. Ahogy a bűnbakképzés gyakorlatban működik – amikor közel sem az igazság a lényeg, hanem hogy valakit hibáztatni lehessen.

A komor téma, a horror elemek és a tragédiák mellett ez még vicces sorozat is lett. A szovjet részeket mindig kifejezetten vártam, az oroszokon nagyon jókat tudtam vigyorogni. Katinkán is nagyot mosolyogtam, de Hopper és a börtönőr szövetségesének is voltak nagy pillanatai. De különben is, volt abban valami nem kicsit menő, ahogy Hopper börtöntúlélővé gyúrta magát, és igyekezett hazajutni.

De nagyon sok mindent ki lehetne emelni. Ez a sorozat nagyon sok szereplővel tud érdemben foglalkozni, és nem csak a leginkább fő szereplőkkel. Traumák, nagy pillanatok váltják egymást, és szinte mindenkinek sikerült is egy hősies nagyjelenetet összehozni. Jonathan az egyik kivétel, ő most szinte felesleges ember volt, míg Steve előtérbe került. De, ha valami negatívat keresek, a szerelmi kesergések nélkül jobban meglettem volna. Nekem nem hiányzott a Nancy köré kezdett háromszög Steve és Jonathan csúcsokkal.

Ha kedvenceket akarok kiemelni, akkor nagyon bírtam Henry történetét, Hopper börtönkalandjait és alkalmi szövetségeseit, de nagy jelenetlopó volt Noah Schnapp is, a legjobb beszédek jelentős részét ő kapta. Mondjuk, nem bírták megállni, hogy mivel a színész coming outolt, Will alakját is elvitték ebbe az irányba. Még csak a sorok között, de amilyen beszédet lenyomott Mike-nak, amikor azon kesergett, hogy ő Elhez képest mennyire semmi, szinte azt vártam, hogy azzal fejezi be, hogy én is így szeretlek.

Minden visszatérő szereplő itt van, Maya Hawke most is remek, és a srácok is már kész felnőttek. Ezért jó is volt az időugrás, már egyszerűen nem lehet velük kiskamaszokat játszatni. De meg tudták írni úgy a sztorit, hogy idősebb kamaszokkal is működik és jó lett.

A zenét, a külcsínt is nagyon lehet dicsérni. Látványos, és megvan a badass jelenetei. Eddy és a gitár. A fegyencek a szörny ellen. De, amit külön is kiemelek, hogy a maszkmesterek mennyire profik voltak. Vecna maszkja valami zseniális, és nem CGI. Az is, ahogy majd a történet során látjuk, hogy nyerte el ezt az alakot, és milyen lépései voltak, a végeredmény is. Pedig én 10 esetből 9-szer a digitálisra szavazok a maszk helyett, de ez az a bizonyos egy eset, amikor a maszk tökéletes és profi.

Amennyire nehezen álltam neki az évadnak, annyira rápörögtem a negyedik résztől. Várom is a záróévadot, pofásan felvezették.