Ugyan könyvből készült, és a hidegháború korából már olvastam/láttam kémkedős történetet, nagyon igyekeztem semmilyen előzetes információt nem begyűjteni. Csavarokat vártam, okos eseményvezetést, és nem akartam elrontani az örömöm.

Kb. 4 részig működött is. Jó a sorozat időkezelése – több színtéren mozgunk egyszerre, és ki kell raknunk, hogy mi történhetett és mikor. Az alap a történet jelene, amikor Kim Moszkvában igyekszik boldogulni, míg egykori barátja és kémtársa, Nick Londonban jár meghallgatásokra. Próbálják eldönteni, hogy hagyta-e Isztambulból megszökni egykori barátját, vagy az egérútért valami fontosat kapott cserébe, amivel belföldön folytat kémjátszmát. Közben visszaugrunk Isztambulba, amikor Nick vallatta Kimet. Visszaugrunk a barátságuk korábbi 23 évébe, éppen arra a pontra, ahol olyasmi történt, amiről a másik két idősík valamelyikében beszélgetnek.

Az egész történet egy így hálóhoz lesz hasonlatos, mert szépen vezet az egyik esemény a következőhöz. Csak kellő távolságból és ismerettel kell nézni. És kellenek a kémek magyarázatai, amikor értelmezik a beszélgetések. Különösen Kim szeretett rejtjeleket elhelyezni egy-egy megjegyzésébe, és ezeket nehéz felismerni, megérteni. Nagyon kell hozzá, hogy a fejtő ismerje a férfi gondolkodását és az élettörténetét. A nézőnek erre esélye sincs, de Nicknek igen, és ő is lép elő azzá a személlyé, aki Kim hazugságai mögé néz, és értelmezi az üzeneteit.

Lily Thomas ügynök kitalált szereplő, és hamar Watsont kezdtem el látni benne. Ő az, akinek Nick majd elmagyarázhatja a dolgokat. Erre-arra maga is rájön, de fontosabbnak éreztem azt a szerepét, hogy ő kapja a magyarázatokat, amire nekünk nézőknek szükségünk van.

Jól elkanyarodtam az eredeti témától. Azt kezdtem el írni, hogy a sorozat első felében bejött, hogy nem néztem meg előre, mit fogok nézni. Nick és Kim neve nem volt ismerős. Aztán jött Anthony Blunt. Nos, a The Crown ha nem is megszállott, de érdeklődő nézője vagyok, és innen azonnal beugrott a neve. Így a meglepetés ereje elveszett, mert abból a másik műsorból tudtam, hogy mire jönnek rá és mi lesz a szereplővel.

Igaz, voltak más szálak, amiket lehetett nézni, és ahol nem tudtam a végkifejlettet. Jó volt, ahogy Kim mindenkit át akart verni, sokadszorra is. Ahogy a CIA ellen lépkedett, ahogy még a Nicknek adott anyagban is volt félrevezetés. Rényleg azt csodálja az ember, hogy ezekben a férfiakban bárki meg tudott még bízni, olyan szinten és rutinnal hazudtak, jó barátoknak is.

A sorozatnak sokat ad a két főszereplője. Damian Lewis a Homeland óta nagyon könnyen elképzelhető ilyen szerepben, ha most a másik oldalon is áll, és más az ellenség. Ez a hidegháború és nem a terroristák meg a Kelet elleni hadjárat. Simán hozza a mindig figyelő, csendes manipulátort, akin nem látszik, de mindig legalább két lépéssel a többiek előtt jár. Az valami nagyon stílusos, ahogy elhiteti Kimmel, hogy nyert és szabadult, miközben úgy lett elengedve, hogy éppen azt vesztette el, ami éltette. A játszmát. Ő már nem lesz szereplő a kém porondon. Még költői igazságszolgáltatás is volt benne: ez sokkal jobban fájt neki, mintha Nick leszúrta volna.

Guy Pearce stílust tudott adni neki, és egészen szimpatikusan játszotta, miközben pontosan éreztük annak a súlyát, milyen tettek nyomhatják a lelkiismeretét. Benne volt, hogy tudhatott annyi embert és olyan sokáig átverni.

Van ötlet a részek tematikájában, a címben is kiemelt elemekkel. Nem mindig a kémtörténetre utalnak rá, de szinte mindig súlyuk van.

A szerkezete és a színészei eladták, úgy is, hogy különösebben nem rajongok a kémfilmekért. Azokból nekem inkább a Kingsman jön be, de ebben a sorozatban volt ötlet és munka.