Ahhoz merészség kell, hogy egy film a felénél fogja magát, és zsánert váltson. Ha mást annyira nem is, de ezt tudtam értékelni ebben a filmben. Teljesen más az eleje, mint a második fele, nagyon sok téren.

Az indulás? Romantikus komédia. Georges szélhámos, ezer meg egy hamis történettel. Belóg egy partira, és ott megpillantja az önfeledten táncoló, gyönyörű Camille-t. Mondhatni, szerelem első látásra. Georges nem engedi el a nőt akkor sem, ha ő bevallottan nehéz eset. Hangulatingadozásai vannak, és olyan szinten menekül a valóság elől, ami már beteges. De együtt maradnak, születik egy fiuk és bohém, de nagyon boldog életet élnek.

A film ezen fele könnyed, mosolygós és tele van életörömmel. Ünnepeli a különcöket és az álmodozókat, és bár utal arra, hogy a többi gyerek nem tud mit kezdeni Gary-vel, aki az otthonában nagyon nem megszokott dolgokat tapasztal és tanul, ami fontos, megvan nekik. Együtt vannak, nagy a szeretet, sokat nevetnek és játszanak, számukra a mindennapok is kalandosak. Még akkor is, ha túlzásnak tűnik az életük, van benne valami olyan pozitív tartam, ami irigylésre méltó. Camille jó anya, Gary jó gyerek és Georges rajong a családjáért. Ha Camille mutat is valami őrültségnek beillő dolgot, Georges tudja kezelni és viszonylag normális ösvényen tartja.

Majd a film vált – a könnyedség átfordul drámába. Camille már nem egy bohém különc lesz, hanem egy pszichésen beteg személy. Már nem mosolygós dolgai vannak, hanem egyre veszélyesebbek. És a film brutálisan mutatja, hogy Georges miképpen lesz képtelen már összetartani. A hullámok összecsapnak a fejük felett, és az a szép, boldog világ egyre gyorsabban omlik össze. Anyagilag is meginognak, de sokkal nagyobb baj, hogy Camille annyira elveszti a valóságérzetét, hogy ön- s közveszélyessé válik.

A film drámai tetőpontjai közé tenném, amikor bekerül a kórházba is, és azt látjuk, hogy amit az orvosok gyógyításnak neveznek, az lassú gyilkosság. Kínzással felérő hideg fürdőzések, és olyan mosdatások, amiket kb. háborús filmekben láttam a hadifoglyok megtörésekor. A sok gyógyszer meg élő zombit csinál a betegből – aki így már nem tesz veszélyes dolgokat, de semmit csak. Néz a semmibe és folyik a nyála. Ez lenne a gyógyulás?

Georges megint próbálkozik, és egy kis időre megvillan a film mosolygós oldala is, de a tragédia már megállíthatatlan. Nem fogom a teljes cselekményt elmesélni, de fájdalmas jelenetek sorában láthatjuk, Camille miképpen veszti el önmagát, mennyire fáj mindenkinek így látni, és hogy nem tudnak segíteni neki.

Nézőként meg azon fogtam a fejem, hogy mennyire nincs megoldás. Orvosi kezelés nélkül sem szabadna hagyni a nőt, de amit gyógyítás címén műveltek vele, az emberkínzásnak tűnt. Ha valaki pszichés beteg, akkor jobb lenne, ha nem is lenne? Mert itt kb. ezt éreztem. Látjuk, a családra mindez milyen terhet ró, és hogyan törnek meg egyre jobban ők is.

Egy romantikus, komédia elemekkel dolgozó filmből jutunk el a mély drámáig. Ettől talán még gyomorba vágóbb, mert mutatja, honnan jutottunk el hova. Hiába próbálnak azért a végére is betenni valami reménykeltőt a végére, arra már túlzottan agyonnyomta a filmet a cselekmény. Pláne, hogy Georges végső döntése még böki is a csőröm. Nagyon mély gyász érte, szenved – de apa is volt. Ráadásul nagyon szerette a fiát. Érte többet kellett volna tennie.

Színes, harsány, a család világát jól bemutató film. Mivel van egy gazdag családi barát is, miatta kifejezetten szép helyszínek is bekerülnek a történetbe. Az a spanyol vár a végén? Az valami egészen szépséges, és jól ellenpontozza a tragédiát, ami majd ott fog zajlani.

A színészekre sem lehet panasz. Virginie Efira meglehetősen erőteljesen hozza a szeretnivalóan és a veszélyesen bolond asszonyt is, fájdalmas mélyrepülésekkel együtt. Romain Duris pedig olyan Georges-ot formált meg, akiről nagyon-nagyon eszembe jutott Az élet szép történetéből a szintén bolondos és játékos, szerető férjet és apát játszó Benigni.

Merész az a zsánerváltás, de működik. Meg tudott csapni a film, és annak ellenére jó filmélmény volt, hogy elég nagy tragédiába fogunk belefutni.