Gondban leszek, hogy mit meséljek erről a filmről. A helyzet az, hogy a téma ellenére csalódást keltő darab. Ha már Párizs, Eiffel és egy nagy szerelem, valami többet vártam volna.

Talán azt írom, olyan, mint azok a regények, amelyekben egy leszármazott fedi fel a nagyszülője, nagynénje, vagy valamilyen rokona múltbéli történetét, amiben általában van egy nagy szerelem is. A legtöbb viszonylag kellemes limonádé, de csak nagyon kevésnek sikerül az igazi varázslat. Az Eiffelnek sem jött össze.

Igaz, kicsit el is tér a fent említett alaptól. Itt is van két idősík, csak itt egy életen belül. Az ifjú Gustave szépreményű építészként szeretett bele a gazdag kisasszonyba, Adrienne-be, de útjaik elváltak. Kb. 30 évvel később újra találkoznak, és miközben újjáéled a szerelmük, kiderül az is, mi történt pontosan velük korábban. A film lineárisan vezeti a két síkot, hogy aztán a jelenben lecsapja azzal, hogy mit is ábrázol a torony igazán. Maradjunk annyiban, hogy nem a női hátat, aminek az ívéről egy ponton áradozik az építész.

Mindkét történet elcsépeltnek hat. Végig érezhető, hogy egyik szálon sem lehet boldog a pár története. Eleve a múlt már lezárt kérdés: a nyitásból is tudjuk, hogy nem maradtak együtt, Eiffel mást vett el és mástól születtek gyerekei. Amikor Adrienne visszatér, ő is mással házas. A kérdés a miért, de nem is kell hozzá a finálét megvárni. Egy-egy mellékszereplő sokkal korábban ráutal, hogy mi lesz a jövő. Pl. Adrienne apja. A jelen síkjában pedig így jön ki a film üzenete, hogy a torony egy vallomás a nőnek, akit Eiffel kétszer is el kellett, hogy veszítsen.

Amúgy is bajom lenne azzal, hogy mennyire nem számítanak az eltelt évek. Amint megint egymás mellett vannak, simán tudják ott folytatni, ahol korábban abbahagyták. Miért nem lehet érzékeltetni, hogy mindketten családosak, leéltek egy fél életet már egymás nélkül? Ezek a második esély történetek rákfenéi, nagyon kevés tudja értelmesen kezelni, hogy a szereplők éltek, változtak, újra meg kell ismerniük egymást. Itt erre kísérlet sincs. Zárójelbe a külön töltött idő és ennyi.

Látványra a kosztümös filmek elemei megvannak. Az épülő torony és az ahhoz kapcsolódó jelenetek kifejezetten jól is sikerültek. Nem mondhatnám, hogy a fizika vagy az építészet hozzám közel álló téma lenne, de ebben a filmben simán azt találtam a legjobbnak, ahogy megmutatják, hogyan sikerült kiegyensúlyozni a tornyot és milyen elvek szerint építették meg.

Ehhez a témához sorolnám azt is, ami az idősíkok miatt merül fel: az idő múlásának ábrázolása. Romain Duris, vagyis Eiffel esetében tökéletesen működött. Nem csak az ősszé váló haj, annál több elemmel sikerült megmutatni, hogy az egyik síkon közel 30, a másikon 50 felüli az építész. Viszont, Emma Mackey esetében még csak nem is próbálkoztak. Eleve fura választásnak érzem francia nemes kisasszonynak a színésznőt, de hogy a 20 és az 50 éves ugyanúgy nézzen ki, azon komolyan kiakadtam. Mi az egyetlen különbség? A lány Adrienne-nek többször volt kibontva a haja, az asszonynak már komolyabb frizurái vannak és ennyi. Ennél az is jobb lett volna, ha két szereposztás van és egy idősebb színésznő játssza a századfordulós személyt.

Ez felhúzott annyira, hogy itt le is tudok ragadni. De inkább kiteszem a pontot, és azzal zárok, hogy az építkezős részek miatt nem bánom, hogy megnéztem a filmet. A románc viszont nem ért meg másfél órát.