Ezt vajon félig művészfilmnek szánták? Nem lepne meg. Nagyon nem olyan, mint egy tipikus horror vagy thriller. Van pár rétege, és különös a végeredmény.

Menjünk talán rétegek szerint. Ami adja magát, az a horror. A főszereplő egy olyan cenzor, aki besorolja az erőszakos jeleneteket és letiltja a már nem elviselhető tartalmakat. Így bőven látunk olyan trash horrort, amit néz és véleményeznie kell. Ezek többsége az a sima hentelés, ami rám már hatással sincs, annyira mű az egész. Ami inkább undorító, mint ijesztő. Viszont, a történet folyamán egy másik rendező filmje kerül a nő elé. Ne menj be a templomba, valami ilyesmi címe volt. Az viszont szintet lép, az már az a horror, ami tényleg kikészíti az embert, pedig csak két jelenetet mutatnak belőle, az egyiket ráadásul inkább csak halljuk, mint látjuk. Mégis, az a film leginkább horror része, annak van hatása. A beállítás, a téma, minden téren több mint a korábbi puszta és értelmetlen erőszak.

A thriller Enid múltja jöhet be – a saját húga eltűnt, neki nincsenek meg az emlékei, és máig kísérti, mi történhetett. Az a bizonyos rendező hasonló filmet csinált, mint a saját traumája. Az egyik színésznőjében felismerni véli az elvesztett testvérét. Így nyomozni kezd utána, és már résztvevőként lép be a horrorfilmesek világába, nem cenzorként. Végig egyensúlyoz az őrültség peremén is, nagyon megszállott, ami a horror látványvilággal keveredik és néha meg is lehet kérdőjelezni, amit kinyomoz vagy igaznak vél.

A dráma, ahogy a családi trauma, a testvére eltűnése a családját és őt is megtörte. Ahogy az egész élete egy vezeklés. Minden lépése a trauma nyomát viseli, és minden eredője az a bizonyos eltűnés. Ha nem is kattanna be, nem kezdene nyomozni, akkor is nyomasztó lenne, hogy mi történt velük, mennyire lehetetlen a továbblépés.

Erre pedig még rátettek egy olyan réteget is, hogy a videófilmek korában járunk, amikor heves viták mennek arról, hogy milyen hatással van a gyerekekre a filmekben látott erőszak. Sokat vitatkoznak azon, mit lehet még a filmben hagyni, mit kell kivágatni. Van egy olyan eset is, amikor egy horrorban hasonló jelenet volt, mint ahogy egy családapa kiirtotta a családját, és már neki is mennek a filmnek, a cenzoroknak. Ahogy a film és valóság keveredik, ebben a témában, de aztán Enid életében is, az megy a művészfilm felé. Annyira, hogy a végére már alig-alig eldönthető, mi történik meg, mi az őrület és a film.

Kinézetre azt a trash hullámot követi, amiket Enid is nézett a munkája miatt. Olcsó, retró hangulata van. Nem lepne meg, ha fesztiválfilmként próbálták volna meg izgalmasabbá tenni. De, a lényeg, hogy a főszereplőnek kell eladnia. Ez Enid, és így Niamh Algar története is, aki hozta is Enid világát. Még az elején, magabiztosan és profin dolgozva, majd az egyre nagyobb szétesést.

Nem az a film, amit szívesen vagy jó lenne nézni. De beszélni lehet róla. Van benne tartam, ötlet, ha sok értelemben nem is volt pozitív élmény.