Összejöttek nekem most a szekták. Ilyen könyvet olvastam, és ebben a filmben is ilyen téma volt. De nem is ez a fontos, ezt a történetet nem a szekta adta el.

Hanem, ahogy az Emily Deschanel Suzanne egyre jobban belekeveredett a játszmába, és a saját fájdalmával is küzdött, miközben segíteni akart a betegén. De, akkor, hogy érthetőbb legyen, az alap. Dr. Suzanne Mathis megszállott klinikai pszichiáter, akinek kényszere, hogy segítsen az embereken. Ahogy megy előre a történet, megtudjuk, hogy ő maga is bántalmazott gyerek volt, és ez olyan megszállottá tudja tenni, ami mindent felülír. A kamasz Mae bekerül a kórházba, láthatóan bántották és megszökött otthonról. Suzanne pillanatok alatt magát látja benne, a lány rá is érez erre, és mire észbe kapnak, Suzanne már haza is vitte őt a saját családjához. És folyamatosan megy a pszichés hadviselés: ahogy az anya a lányai és a férje helyett Mae-t választja. Ahogy a lány családja utána nyúl, és veszélybe kerülnek.

A történetben többször is elhangzik, hogy valaki figyelmezteti Suzanne-t, hogy nem egészséges, amit művel. A saját pszichológusa konkrétan meg is mondja neki, hogy vakítják el a saját emlékei, kivetít, de a nő nem tud leállni. Látjuk, mi történik a családjával – látjuk, hogy Mae is mennyi mindent titkol és manipulál. A sorozat pedig feszültséget generál azzal, hogy Suzanne mellé állítanak minket, vele kellene együttérezni, és csak a végére válik hangsúlyossá, hogy az ő viselkedése is mennyire beteg. Hogy lehetne kritikával élni egy olyan nővel szemben, aki ennyit ad másnak? De lehet, ahogy a következményekkel szembesülünk, jönnek a jogos kérdések és aggodalmak, amit a család meg is fogalmaz. Érthető, miért kell azt tenniük a végére, amit.

A végén meg ott a plusz poén, amikor Suzanne is ízelítőt kap abból, amit a néző menet közben összerakhatott. Mi láttuk, hogy milyen kis ügyei voltak Mae-nek, amit a család nem vett észre. Elég csak az oltárra és a hitére gondolni. Megvolt az eszmélés, és innen jönne a kérdés, hogyan tovább. De a sorozatnak itt vége, szóval ez megmarad a horror filmeket idéző végnek. A gonosz soha nem hal meg igazán, mint tudjuk.

Hiszen a másik sarokpont Mae. Mennyire áldozat, vagy mennyire gonosz? Nem annyira sátánista, mint a plakát vagy a hangulat nyomja, de azért messze nem egy egészséges elméjű személy. Izgalmasan keveredik benne egy áldozat és egy elkövető személyiségjegyei is.

Nem látványsorozat, a színészeknek kellett eladni. Deschanel és Madeleine Arthur a legfontosabbak, és hozzák is a szerepet. Mae megosztó, Deschanel meg szerethető, kedves nőt játszik, több érzelemmel, mint amit Dr. Csontként láthattunk tőle. Hozzá jönnek a mellékszereplők, a családtagok, akik között Sam Jaeger a legfontosabb, a férjként. Tulajdonképpen ugyanaz a karakter, akit a Parenthood soraiban is játszott.

A pszichés kapcsolódások miatt elnéztem, lekötött, de nem az a sorozat, amit többször is megnéz az ember. Egy thrillernek elmegy, Bones nézőknek meg pláne.