Olvastam már olyan olasz törvényekről, amelyek finoman szólva felháborítók. Pl. ha a megerőszakolt lányt a megerőszakoló feleségül veszi, azzal semmissé teszi a bűnt. Ebben a filmben pedig bővül a paletta: az örökbeadott gyermek 100 évesen kérheti, hogy feddjék fel, ki volt a biológiai anyja.

Ettől elég furák is a főszereplők: az egyikük a harmincas Giovanni, aki egy árvák jogaiért küzdő szervezet embere. Az ő feladata a 100 éves Gustavo öregek otthonából való szállítása, aki most végre jogot kapott, hogy megtudja, honnan származik. A poén meg az, hogy Gustavónak ennyi idősen már mindegy, ki szülte. Őt sokkal jobban motiválja, hogy megint kimehet a világba, láthatja még a tengert, ehessen egy jót. Vagyis, részéről annyi a történet, hogy Giovannit zsarolja, hova vigye és mit csináljon, vagy nem tart vele. A szervezet meg nagyon számít az öregre, mert vele akarják bemutatni, hogy a gyerekekkel mennyire igazságtalan, hogy nem kaphatják meg a születési adataikat. Mert az csak nagyon keveseknek adatik meg, a történet idején Gustavo az egyetlen, aki elég idős, hogy élhessen a jogaival.

Komédiának indul a film olyasmikkel, hogy Giovanni kénytelen az ebédjét elcserélni az öreg diétás kásájára meg hasonlók. De aztán lépegetnek a dráma felé, mert Giovanni története is kezd kiderülni. Nem véletlenül van annál a szervezetnél: ő is örökbe fogadott gyerek, akit nagyon érdekel, ki volt az anyja. De persze nem tudhatja meg. A helyzetet bonyolítja, hogy a nevelőanyja ott van az életében, szereti és támogatja. Gustavo nem is érti, hogy akinek ennyire szerető anyja van, minek keresne valakit, akinek nem kellett. Mi változna? Vagy hogyan kezelné, ha beszélne az asszonnyal, aki teljesen elutasító lenne vele?

Végig van egy ilyen haladási irány – a könnyed felől haladunk a tragédiák és a komoly kérdések felé. Árnyalja a szereplőket, és Gustavo anyjával kapcsolatban is van egy érdekes motívum benne. Bár Gustavo azt mondja, nem érdekli, és már értelme sincs, az anyja már nagyon régen halott lehet, amiután eldobja a borítékot, mégiscsak érdekelné, ki szülte. Egyszerre van benne a kíváncsiság és a kidobott gyerek érthető fájdalma, félelme. Az egyik legemberibb pillanata a filmnek, amikor az öreg leengedi a pajzsait, látszik a sebezhetősége, és a kérdés, amire 100 év alatt nem kaphatott választ.

A bájos elemnek szerintem azt szánhatták, hogy Gustavo és Giovanni össze is barátkoznak az út alatt. Illetve, Gianna hűsége a nevelt fiához. Egész családszerűvé gyúrják őket a végére, ha azért ezt kritikával is kezelném. Az a 2 együtt töltött nap kétlem, hogy igazi barátságot hozna, pláne, hogy mekkora különbség van a két ember között. Inkább, megtanulják meglátni egymásban, amiben hasonlítanak. El tudják fogadni a másik véleményét, és tiszteletben tartani, ha a maguké más is.

Nem látványfilm. Még Gustavo kérései sem vadak, kifejezetten szolidak. Nem is tudom, egyáltalán volt-e olyasmit, amit ne lehetett volna könnyen kivitelezni. Semmi extrém nincs benne, még csak több helyszín sem. Nincs látványos autókázás, amíg célba ér a két férfi.

A színészekről is beérném annyival, hogy elég extrém kihívás lehetett 100 éves szereplőt alkotni. A színészen látszik is, hogy nincs annyi. Nem segített rá maszkkal, vagy valami eszközzel, így ténylegesen fiatalabbnak néz ki, és nehezen hihetők az olyasmik, hogy még annyi ideig sem tud egyedül állni, amíg pisilne.

Egyszer meg lehetett nézni, volt benne érdekes rész is, de se nem vígjáték, se nem dráma. Még csak nem is dramedy. Olyasmi szívhez szóló, helyenként fájdalmas történet igyekezett lenni, mint a francia filmek egy csoportja, csak ebben nincs meg az a báj.