Dél-Amerika nagy szappanopera-sorozat király volt, aztán jöttek a koreaiak és a rengeteg török romantikus, végtelen sorozat is. Nem kell megijedni, nem egy ilyet akarok elmesélni. De, amiért felhoztam, hogy a Netflix is kínál török sorozatot, és nem végtelenül elnyújtva, de felfedezni vélem benne a szappanoperák örökségét is.

Elég csak megnézni, milyen alaphelyzetet kapunk: Peyami nagyon sikeres, ünnepelt szabó a sorozatban. Bár lekicsinylőnek érzem ezt arra, amit csinál. Ha nyugati sorozat lenne, inkább divattervezőnek neveznénk, és úgy építi a saját márkáját, mint egy Ralph Lauren vagy egy Tom Tailor. Divatháza van, bemutatókat szerveznek. Csak éppen van családi titok, egy szégyenfolt, és arra nevelték, hogy ezt mindenképpen el kell rejteni a világ elől. Így folyamatosan szégyenkezik, meg a nagyapja után feszültségben él, hogy mikor esik szét minden. Esvet kis árva volt, akit egy nagyon gazdag család fogadott örökbe. Nem is titkoltan azért, hogy majd a család fiú örökösének legyen a menyasszonya. Már az esküvő előtt vannak, és Esvet legszívesebben elszökne. Amit szerelemnek nevez a vőlegénye, máshol büntetendő családon belüli erőszak. És természetesen a lány származásának is van egy nagyon szappanoperás titka. Dimitri az aranyifjú, egy nagy vagyon örököse, akinek mindig, mindenki, mindent elnéz. Tulajdonképpen azt szemlélhetjük, hogy kit és hogyan bántalmaz. Közben meg sajnáltatja magát, hiszen az apja nem egyszer érezteti vele, hogy mennyire semmire tartja. Mondjuk, nem is értem, Dimitri mit várt, mit szeressen benne az apja. A dühkitöréseit, a playboy életmódját, vagy, ahogy Esvettel bánik?

Az ő titkaik és sorsuk fonódik össze, amikor Esvet elszökik, és a személyazonosságát elcsalva jelentkezik gondozónak Peyami apja mellé. Lehet sejteni, milyen szálak jönnek: a fiatalok egyre jobban vonzódnak egymáshoz, miközben Peyami nagymamája ármánykodik és Dimitri is egyre vérszomjasabb. Vagyis, tiszta szappanopera, csak jobban pörgetve. El van túlozva az egész: az érzelmek hőfoka, az emberek jelleme.

Az első évad alig pár rész, de olyan titkokat lebbentenek meg, és a szereplő annyira szeretnek és gyűlölnek, hogy egy szappanopera első 100 részét, talán többet is beletömörítettek ennyiben. Hiteltelen, túl sok, de valami beteg módon szórakoztató, és ezzel a sűrítéssel tudott működni.

De az is a titok nyitja, hogy voltak jó vizuális ötleteik. A kedvencem egyértelműen az, amikor Peyami megálmodik és készíteni kezd egy ruhát. Ahogy korábban House doki, újabban doktor Murphy látja az emberi testet maga előtt, Peyami előtt ugyanilyen technikával tűnnek fel a ruhák. Szabásminták, vonalak, anyagok. Jól néz ki. Azon meg teljesen le vagyok döbbenve, hogy látszólag milyen kis munkával micsoda elegáns darabok készülnek. Többet is néztem volna, nem vitték túlzásba, de látjuk a munkafolyamatot, a ruhaköltemény születését, és érdekes, meg jó a kivitelezés is.

A ruhák különben is erősségei a sorozatnak. Ezt se sűrűn írom, de ebben a sorozatban a férfiak a stílusosabbak. Peyami leginkább – neki még a sportosnak mondott szettje is olyan, hogy mehetne a kifutóra. De Dimitri is egyedi stílust kapott, ami kevésbé kifinomult, de kicsivel sem olcsóbb.

A színészek játéka különben szappanoperás volt nekem – ahogy fentebb már fejtegettem a cselekmény kapcsán is. Túl van tolva, de valahogy mégsem zavart.

A vége meg olyan, hogy kellene még egy rész. Várom is, lesz-e folytatása.

Tudom, hogy láttam az első részt. De különösebben emléknyom nem maradt meg belőle. Inkább sejtem, mint tudom, hogy a két fantasy lény bárkára kerülése és összebarátkozása lehetett a téma.

Nos, így is teljesen érthető ez a rész. Kapásból azzal nyitunk, hogy a fészkeske – talán Dénes? – összefoglalja, hol vannak és miben ügyködnek. Vagyis, Noé bárkáján már nagyon szeretnének partra szállni az állatok. Eddig még nem ették meg egymást, de ez változhat, mert hamarosan elfogy az élelem. Így elindítják a galambot földet keresni, a gyerekeket meg büntetésre osztják be. Eredmény: a gyerekek leesnek a hajóról és egy szigetre kerülnek, ahol titkos fészkeske kolónia él. Többet nem mesélek el belőle – nézés közben elég egyértelmű, mi fog történni, de nem is okos történetet vár az ember egy olyan mesétől, ami Noé bárkáján játszódik és állatok a főszereplői.

Gyerekeknek készült, így inkább a humor és a cuki szereplők, amely elvárás lehet. A humora a gyerekeknek elég is lehet. Ez nem Pixar, nem törekedtek arra, hogy a szülő ne akarjon vízbe fulladni, ha a gyerekkel nézi. Ahogy belegondolok, egy volt, amin elmosolyodtam. Amikor szerencsétlen galamb a nagy kaland és sok szerencsétlenség után visszatér az ággal, megvan a Föld. És amit az oroszlán erre mond neki… Felnőttmesében galambunk minden bizonyára megmondta volna az oroszlánnak, hova menjen és mit csináljon ott. De ez mese, így csak összecsuklott.

Ami kicsit feldobja, hogy két helyszín között vált a történet. Látjuk, hogy az állatok és a szülők mit alkotnak a bárkán. Látjuk, hogy a szigetre került gyerekek milyen kalandokon mennek át. A kettő majd összeér, természetesen, de addig is, mozgalmasabbá tudja tenni a váltás.

A szereplők kedvesek, és igazából gonosz sincs benne. Ha valaki ellenszenvesen is viselkedik kezdetben, a végére mindenki megtanulja a leckét, és mindenki jó barát lesz, közösségi ember. Túl szép is, hogy igaz legyen, de mese.

Ha már szereplők – a cukiság. A fészkeske és a mufurc? vadóc? – valami ilyesmi kifejezetten plüss állat kompatibilis. Puha, szőrös, színes lények. Az egyik talán egy elefántszerű rájára, a másik meg macskára emlékeztet. Különben van bennük, mindenkiben valami szögletesség. Nem ronda a kivitelezés, csak már sokkal jobbak készülnek másnál.

Az üzenet is gyerekmese. Barátoknak kell lenni és összedolgozni. Akkor mindenki boldogul és elégedett, vidám lesz.

Könnyen lehet, hogy jövőre már ebből sem emlékszem semmire, de nem is bánom. Egyszer háttérnek elment, amíg pakoltam, de ennyi elég is belőle.

Ahogy nézem, idén nyáron nem sok sorozatot fogok hetiben nézni. Most is 2 sorozatzáró jön, és új sorozatot nem néztem ki a helyükre.

Igaz, ez még nem a Pepe (s02e09). Amely különben a szokásosnál egy fokkal szerethetőbb részt hozott. Köszönhetően annak, hogy Pepe és Gábor felváltva idegesítette a másikat, betegséget színlelve. Egy ponton már lehetett sejteni, mi jön, de szépen megvolt ennek a poénnak az íve. A cukrász kínszenvedései viszont továbbra sem tudnak érdekelni. Most leckéket vett, hogyan legyen erőszakosabb azzal, aki a pasijára hajt. Én meg nem tehetek róla, de idegesít: a színésznő és a szerepe is. Aki viszont egyre jobban eltalált figura lesz, az Kovács Lehel karaktere. Amióta nem a cukrászlány után epekedik, elkezdték fejleszteni humoros mellékalakból sérült, de értelmes férfivá.

Az Unicorn Warriors Eternal (s01e06) viszont megzavart. A végére néztem a monitort, és próbáltam megfejteni, mi van. Azt gondoltam, a kicune lesz az évad ellensége. Most viszont meglepően könnyen elintézték a rókahölgyet. Van két új vonal – valaki elárulta a rókát, aki szintén negatív szereplő lehet. A csapat meg elindult Kopernikuszt, a robotot megjavítani a tündérekhez.

Talán egy fokkal kevesebb volt benne Melinda gyötrődése, a csapat most eléggé a robotjavításra volt rápörögve. A rókát sem ők cserkészték be elsősorban, ha a végső csatát ők is vívták. Talán csak azért, hogy harc is legyen a részben.

Ami most leginkább megmaradt belőle, hogy mennyire jól parodizálja a londoni rendőrséget. Itt éles bevetésen áll neki a főnök pitézni, éppen csak nem ül le délutáni teára. De, ahogy meg is rajzolták őket, annyira angolok.

A Chicago Fire (s11e22) szokás szerint zárt pár szálat, és egy ismerős nyitott véget hagyott. Megint, az egyik tűzoltó életveszélybe került, és elvben izgulni kellene, meghal-e. A változás csak annyi, hogy nem az égő házban ragadt benne, már kórházban volt, amikor jött az a sok vér. Ezért nem is érzem annyira veszélyesnek – bent fekszik a kórházban. Nyitva hagyták azt is, mi lesz Severide személyével. De Matt is felkerül erre a listára – visszajön, Sylvie megy el, vagy távkapcsolat? Vagy legalább itt meg akarnak lepni, és a nő nemet mond? És ez is ismétlésnek tűnik. Mintha a 10. évad vége Severide és Kelly esküvője lett volna, most meg lánykérés? Vitték a babás szálat is tovább. A mentés szokás szerint alig valami, és a magánéleti szálat húzták ki abból is.

A Chicago Med (s08e21-22) évadzárása kapcsán az egyik szemem sír, a másik nevet helyzet van. Itt legalább nyílt lapokkal játszottak: van távozó szereplő, de ő meg is kapta a búcsúját. Elköszöntek tőle, és sejtették azt is, mi vár rá a jövőjében. Nem nyitott helyzetben állnak, mint a Fire kapcsán négyen is. Viszont, az egész évadban épített szálat Jackkel, a kórház megváltozásával húzták le a WC-n. Teljesen olyan érzésem volt, mintha az egész évad ilyen szempontból felesleges lett volna. Plusz, a The Good Doctor egyik évadában is volt hasonló, csak ott egy nő akarta változtatni a kórházat és küzdöttek ellene. Itt gyorsabban elvágták a változás irányát. Ebben is bőven volt magánéleti szappan, de többször is összekötve kórházi munkával. Mint a vesebetegség. De a kedvencem az utolsó előtti részben Sam és a felesége voltak. Különben is az egyik kedvenc mellékszereplőm ez az idegsebész, és jó volt kicsit többet megtudni róla, mint magánemberről. Ettől a sorozattól nem akarok elköszönni, ebben több a jó dolog, majd meglátjuk, merre indulnak a 9. évaddal.

Van egy–egy színész, akik kifejezetten törekednek arra, hogy valami díjat nyerjenek. A szokásos filmjeikhez képest bevállalnak egy drámát, gyakran igaz történetet feldolgozó történetben, és a blockbuster mellett ezektől a szakmai elismerést várják.

Mark Wahlberg is ez a kategória. Nem volt titkolva, hogy a The Fighter célja is, számára, a díjeső volt. Mekkora koppanás lehetett, amikor aztán a bátyját játszó Christian Bale söpört be mindent… Amiért ez eszembe jutott, hogy Stu atya sok mindenben emlékeztat arra a filmre. Ebben is egy bokszolót játszik Wahlberg, és ebben is van egy nagy talpra állás. Igaz, itt karriert vált: a sport helyett papnak áll, aztán egy betegséggel is meg kell küzdenie. Mintha megirigyelte volna Bale átalakulásait: igaz, ő nem lefogyott a szerep kedvéért, hanem elhízottnak és szó szerint bénának hagyta magát maszkírozni. Messze van az akciósztár szerepeitől, nem igaz? És, most is van mellette egy név, de gondosabban választva. Mel Gibson játssza az apját, és ő nincs még annyira rehabilitálva, hogy elkezdjék díjakkal elhalmozni újra. Mindez szép és jó, csak egy gond van. A Stu atya nem olyan jó film, mint A harcos.

Van benne egy olyan éles váltás, amit nem tudtam elhinni. Látjuk, milyen volt Stu. Milyen démonok kínozták, mennyire nem tudta abbahagyni az ivást. Nekem túlságosan hihetetlen, hogy a baleset után, egyből és minden küszködés nélkül megváltozott. Letette az alkoholt, megbocsátott az apjának, felhagyott minden káros szenvedéllyel. Hirtelen szónoki képességei lettek.

Pedig sok olyan jelenet és ötlet volt benne, ami tetszett. Ahogy a harc motívumát végigviszik – már gyerekként megtanulta, bokszolóként folytatta, és ha valaki nemet mondott, annál inkább küzdött az elérhetetlennek tűnő célért. A papi gallér, a betegség, mind egy-egy harc. Jó beszédeket írtak neki, és rajta keresztül mutattak egy olyan papot, akiből több kellene. Mert neki volt élettapasztalata, hite – róla elhittem, hogy tud tanácsot adni és az emberekhez tud szólni. Nem egy elvont alak, hanem egy nagyon is élő, a világot ismerő férfi.

Majdnem vallásos propagandának is elmegy, sokaltam is kissé a beletett üzenetet. Jelenleg nem tudok azonosulni azzal, hogy a szenvedés közelebb visz Istenhez. Pláne, hogy az is a történet része, hogy az egyház miképpen alakítja magát pénzügyi okokból.

Az is igaz, hogy miközben néztem, ennyi bajom nem volt vele. Van elég cselekménye, jól elhelyezettek a mellékszereplők és volt benne olyan dráma is, amivel együtt tudtam érezni. Az apáé, aki eltemette a fiát, és beleroppant. A fiúé, aki szülői nyomásra ment egyházi pályára, aztán rá kell döbbennie, hogy soha nem volt elég ereje ahhoz, amit maga akart.

Az is igaz, hogy úgy van megcsinálva, hogy az embernek jól essen nézni. Lélekmelengető film, csak a témából adódóan azért nem rózsaszín cukiság. De az életet, a változást, az emberséget ünnepeli. Szépen megfogták, hogy Stu mit tudott elérni a közösségében.

Nem rossz, nem kiemelkedően jó – egyszer megérte megnézni.

Felnőtt fejjel is élvezhető, helyes gyerektörténet ez a sorozat. Talán a humora gyerekesebb, mint amit jól esett nézni, de ez a legkevesebb, ha már ennyire gyerektörténet.

Különben regény alapján készült – olvastam is, és szokás szerint pár változtatás nem tetszett a regényhez képest. De ezek kisebb dolgok, igazság szerint nincs nagy jelentőségük. Hogy egy gyerekkel több vagy kevesebb jut el a vizsga egyes részeihez, nem lényeges. Az egy kicsivel jobban zavart, hogy Curtain nincs tolókocsiban, és a végjátszma is másképp folyt le. Azon még jobban törtem a fejem, hogy direkt ennyire vegyesen vannak-e castingolva a színészek. A regényben nincs kihangsúlyozva, ki milyen rasszba tartozik, de a tévésorozat a mostani szokásoknak megfelelően lehetőleg minél több bőrszínt képviseltet. Reynie és az őt játszó gyerekszínész az egyetlen, ahol ezzel igazából bajom volt. Annyira francia neve van, és erre egy olyan gyerek játssza, aki indiai vagy arab leszármazottnak tűnik? Mondjuk, Tony Hale-t se nézném hollandnak. Ok, az csak a könyvben derült ki, hogy Mr. Benedict és ikre holland származásúak, a sorozatban nem volt benne.

Viszont, a könyv játékosságát tudta hozni a sorozat is. Humoros, kalandos, és nem bántóan gyerekes. Vannak benne ötletek – nem csak az, hogy a kiválasztás során milyen trükköket vetnek be. Később, már az iskolában is, ahogy kémkednek, betörnek a titkos laborba. A kedvencem még mindig Mr. Benedict kiválasztási folyamata, ahogy a regényben, úgy a sorozatban is jól megragadták, hogy mennyi intelligencia létezik. Van, aki formabontóan gondolkodik, más nagyon logikus és jó megfigyelő, de olyan is akad, akinek a memóriája és a benne levő tudásanyaga páratlan. Másképp kiemelkedők a gyerekek – ezt mindkét formátum nagyon jól hozza.

A sorozatban jobban sikerült Mr. Benedict és Curtain elválasztása és saját tragédiája. Itt adtak is hozzá, mondhatni, Disney kompatibilissé tették azzal, ahogy minden a családra megy vissza. Ahogy Benedict szembesül azzal, hogy ki az ellenfele, már nem legyőzni akarja, hanem őt is megmentené. Tettek a gonosz ikerbe is sajnálható vonást, kifejezetten jól sikerült az a jelenet, amikor az évad végén Reynie megtöri a férfi magára erőltetett fegyelmét, és jobban megláthatjuk, miért lett ő ilyen és ez miképpen önvédelem a részéről.

Sok mellékszereplőt mozgatnak, bár egy iskolán belül vagyunk, ott sok helyszín van, így kellően változatos is tudott lenni. Kicsit mese, nem kicsit hihetetlen, de ez a célközönségből is fakad. Gyerektörténet, sok egyszerűsítéssel benne. De nem is szabad komolyan venni. Nagyon mesésen fogalmazza meg, hogy mennyire fontos a szabad akarat. Hogy a barátság, a család, a mások segítése az érték, és a biztonság, a bizalom nem kierőszakolható. Ahogy abszolút biztonság sincs – valami mindig történhet, az embernek csak annyi befolyása van, hogy miképpen reagál.

Színes, kellően látványos, és vizuálisan igyekeztek megoldani nagyon sok mindent. A házilag gyártott légballontól kezdve a tengeralattjárós kalandon át az agymosás érzékeltetéséig. Van egy kis retró érzet benne, talán azért is, mert nem pont napjainkban játszódik. Tévé és média már van, de net és mobiltelefonok nincsenek.

Alapvetően komikusokat szerepeltettek benne és ismeretlen gyerekszínészeket. Fura, de a kedvencem nem közülük került ki, hanem az agymosott Milligan, vagyis Ryan Hurst hozta a leginkább mosolyogtató jeleneteket. Ahogy faarccal, majdnem tőmondatokban képes volt mesélni…

Az eredeti regény 2 folytatást kapott, azokat még nem olvastam. A sorozatnak is van 2. évada és merengek is, nekiálljak-e regényolvasás nélkül. Érdekelne, hogy alakul a történet, és lehet, jobban járnék, ha nem folyton azon kattogna az agyam, hogy miben más a kettő. Még eldöntöm.

Ha nem fájna a fejem, most kezdenék arról írni, hogy mennyire jól tud sikerülni egy könnyed, romantikus, kémes akciófilm. A Ghosted jópofa, jól néz ki, kikapcsol. Csak nem megy a lelkesedés, mert úgy érzem, valaki belülről veri a koponyám.

A címével azért hadakozom kicsit. Ha kémes környezetbe teszem, ok. De a filmben akkor foglalkoznak ezzel, amikor Cole bőszen írogat Sadie-nek, aki nem reagál. Cole testvére ki is mondja, hogy ghostingolja a srácot. Bocs, magyar szót nem tudok rá. Mert azért nem letiltja, csak figyelmen kívül hagyja, mintha szellem lenne.

A történet különben egyszerű, de jól használja a romantikus és kémes paneleket. Ahogy a szópárbajt jól sikerült randi követi, ahogy a nagy gesztus személytévesztéshez vezet, és nem megfelelő alakok hiszik azt, hogy Cole a Taxman – az Adószedő fedőnevű szuperügynök, aki sorra hiúsítja meg az ügyleteiket. Ahogy bele is megy, hogy eljátssza a csalit. Egyszerre sikerül azt hoznia, amit vár az ember, de olyan dinamikusan és csavargatva, hogy mégsem volt olyan érzésem, hogy ezeket már láttam. Pedig láttam.

Igen, a cselekmény pár részéhez érdemes az ember agyát kikapcsolni, de ez nem is John le Carre adaptáció. Ez inkább popcorn kémfilm, ami szórakoztatni akar. Nem véletlen, hogy szerelmes pár van a középpontban, és építenek is arra poénokat, hogy milyen köztük a viszony. Itt vicces, ahogy mindenki azt mondja nekik a civakodásukat látva, hogy menjenek szobára. Itt el lehet nézni, hogy felgyorsul a tetőtéri étterem pörgése, és pont alattuk nem törik be az üveg. itt el lehet nézni, hogy Cole a középiskolai birkózócsapat emlékeivel felül tud kerekedni képzett gyilkosokon. Inkább jópofa elemnek találtam, ahogy birkózó fogásokat vetett be. Nem éppen olyasmi, amit verekedésekbe az ilyen filmekbe be szoktak tervezni.

Bírtam a főszereplő párost. Ahogy divat, kicsit a nemi jellegeket megcserélték. Sadie a rendíthetetlen harcos, aki lever és agyonlő mindenkit. Cole az érzékenyebb, aki növényekről bedobott tudásával húzza ki magukat többször is a rossz helyzetből. Még fejlődést is mutatnak: Cole a végére igencsak átmegy harcosba, ahogy Sadie is felvillant egy nőiesebb oldalt magából. De helyesek együtt, és a különcségeik is kiegészítik egymást.

A mellékszereplők náluk jobban egysíkúak, és akad is egy-egy figura, aki túl egysíkú. Leveque olyan semmilyen rosszfiú lett. Adrien Brody valahogy nem főgonosz alkat. Itt különben ugyanazt játssza pepitában, mint a Poker Face nyitányában.

Ha már színészek – erős a szereposztás. Chris Evans és Ana de Armas a főszereplők. Mindketten saját jogon sztárok, plusz a Tőrbe csalva után jó megint együtt látni őket. A mellékszereplők nagyja is ismert színész, és rengeteg benne a cameo. Nem is tudom, mi volt a kegyetlenebb: Sadie kém exei, akik elvesztették a testrészeiket – pl. Ryan Reynolds. Vagy a nyakukra küldött bérgyilkosok, amelynek az Amerika Kapitány barátai címet is adhatnám Anthony Mackie és Sebastian Stan kiemelésével.

A könnyed és a hangulatos, ami leginkább megmaradt bennem jelzőként. Volt mit nézni, kellően mozgalmas a cselekmény és tele van sztárokkal. Soha rosszabb popcorn mozit. Bírtam.