Vegyes érzéseim vannak. A helyzet az, hogy én kifejezetten jól szórakoztam ezen a filmen. Csak, ahogy belegondolok a történetébe és az egyes részletekbe, az agyam sikítozik. Ezt komolyan kellene venni? De ezt a hangot nagyon nyomom lefelé magamban. Mert akkor is szórakoztató.

A történet alapja rém egyszerű. Egy tinik kedvence sztárnak koncertje lesz, amit a rendőrség nagy csapdának használ. Tudják, hogy ott lesz egy sorozatgyilkos. Gyilkosunk azonban felfigyel a jelenlétre, rájön mi folyik, és elkezd dolgozni a szökésen. Viszont, amilyen ötletekkel meg van töltve, hogy miképpen igyekszik kijutni, hogyan és mit reagál az FBI, ahogy ők szinte sakkoznak egymással, azt nem érdemes elmesélni. Az adja el a filmet, az szórakoztatott és azért nem érdekel, mennyi mindenről nem hiszem el benne, hogy ilyesmi előfordulhatna.

Ahhoz képest, hogy a film első fele a koncertterembe zárva játszódik, cseppet sem volt bezártság érzetem. Cooper mozgásban van, felméri a helyszínt és sok olyan szobába, terembe is bejutunk vele, hogy nem érződik, mennyire zárt a tér. Noha a cselekmény folyamatosan emlékeztet arra, hogy ez igazából szűk hely. Innen nincs kiút, és csak látszólag van ennyi mozgástere a gyilkosnak. Egyre szorul a hurok, és ahogy fogynak az útvonalak, úgy lesz egyre kisebb a tényleges mozgástér. Furcsa váltás is a film második fele, amikor más térben, más körülmények között folytatódhat a játszma.

Bár ez nem tipikusan az a film, aminek a végére be tud kerülni egy olyan csavar, ami sokáig Shyamalan védjegyének számított, azért most is akad meglepetés és fordulat. Csak éppen nem az, ami adná magát. Hiszen, itt már a film elején megtudjuk, hogy Cooper kicsoda és milyen ügyei vannak. Mielőtt ténylegesen kimondja, már a film sokadik percében, hogy ő a Hentes, tudjuk. Láttuk a videóját, az egész menekülési tervét és a játszmát. Nem is lövöm le a poént, mit lehetett egy ilyen történet végére betenni meglepő elemnek.

Mondjuk, volt még valami, amin merenghettem. A film vége. A küllő. Vajon utána mi a terv? Mert azt már nem mutatják meg nekünk, hogy mit kezd vele. A Gyilkos elmékből Elias szökne, de Cooper más végjátékra célzott onnantól kezdve, hogy lebukott. Nem tudom, bármit bele lehet képzelni.

A szereposztással alapvetően nincs problémám. Josh Hartnett meglepően jó lett sorozatgyilkosnak. Neki elhiszi az ember a hős tűzoltó családapát, de az okos és hideg gyilkost is. Azon még mosolyogni is tudtam, amikor keveredik a két szerep, és morog is azon, hogy ’gyilkos énje’ nem követett volna el szarvashibát, csak éppen otthon a ’tűzoltó’ és nem a gyilkos énje mérte fel a terepet. Ariel Donoghue kamaszlánya éppen annyira lett idegesítő, hogy örüljek, amikor az apja lelépett mellőle és intézte a dolgait. Ami viszont nem feltétlenül nyerő ötlet: Lady Raven, akinek a koncertjére elmentek, aki nem csak a film folyamatos zenei háttere, de aztán fontos mellékszereplővé is előlép, a rendező lánya. Saleka Night Shyamalan. Maga Shyamalan is beugrott egy jelenetre, mint a büszke nagybácsi, valójában apa, aki áradozik is kicsit a csodás gyermekről. Az azért sok volt. Büszke apa, de akkor is. Sokáig nem is értettem, miért nézzük annyit a koncertet és Lady Ravent, de a ’nagybácsi’ felbukkanásakor már tudtam. Ahogy Chris Hemsworth viszi magával mellékszereplőnek a feleségét, úgy tűnik, Shyamalan a lánya karrierjét igyekszik egyengetni.

De ezt is simán el tudom engedni, mert nem egy tehetségtelen, a filmbe csak beleerőszakolt alak. Egyszerűen csak túl nagy súlyt kapott a szerepéhez képest, de ennyi. Nem énekel rosszul, tényleg popsztár, ha nem is annyira, mint Lady Raven. Megjegyzés: Saleka ki is adta szóló albumként a film dalait. Bár nem tudom, a Shyamalan történeteket szerető thriller vagy horrornézők mennyire a célközönsége…

De elengedem ezt is. Én simán csak bírtam, ahogy az okos gyilkos és az okos profilozó párbajoztak.

Láttam az első évadot, de már annyira régen, hogy nehezemre is esik előbányászni róla az emlékeim. Azt azért összeszedtem, ki kivel van és mi a végcél. Bár utóbbihoz hozzátenném, nagyjából. Azt nem nevezném részletes tervnek, hogy uraljuk/újraformáljuk a világot.

Szerencsére nem nagyon igényli a sorozat, hogy ismerjem az előzményeket. Elég sok mindent ismételnek, és ki van hangsúlyozva, hogy kinek mi a célja. Azért nem baj, hogy tudtam hova tenni a szereplőket, de akkor is ment volna, ha nem láttam volna annak idején az első évadot.

A nagy harc, a sárkányokkal való játszma, hogy a világ fennmarad-e a formájában, vagy a gonosz szereplő újraformálja. Az istenek felemelkedése és bukása. Ennél egy fokkal kisebb, hogy a tündér birodalmat ki fogja irányítani. Mirana visszakerül a császári udvarba, a hatalmat átvevő nagybátyja azzal akarja egyben tartani a királyságot, hogy ők érdekházasságot kötnek. Aztán majd másként alakulnak az események, és nagyobb játszma lesz a trónért. A sárkánylovagok háza táján is felforgás lesz: az egész rend veszélybe kerül, és alig marad 2 lovag meg 1 inas. A szálak aztán szépen összeérnek, és minden egy nagy küzdelemre redukálódik. Mindenhol azért kell végső soron rendnek lennie, hogy szembeszállhassanak Terrorblade seregeivel és magával a gonosszal. Egyelőre ez távoli célnak tűnik, nem minden területen sikerült a jóknak nyerni egyelőre.

Mivel több szál is van, rövidek a részek is, és alig pár van egy évadban, szinte csak egy film hossza az egész évad. Jó, annál talán kicsit több, de nem sokkal. Így elnyújtani sem lehet, elég gyorsan történnek az események. Egy szereplő, akit éppen csak megismertünk és megkedveltünk – majd már halott is? A császári udvarban is lehetne nézni, hogy mennyi minden lezajlott: sikertelen lázadás, alku a házasságról, gyilkosság, a kinevezett uralkodó megbuktatása, még nagyobb puccs és újabb csata. Igazán semmiben nem tud elmerülni a történet, annyira rohanni kell az események nyomában. Így érzelmileg sem marad idő építeni a szereplőket.

Nincs hiányérzetem, mert nem romantikus fantasy mesét akartam nézni, így viszont röhejes, ahogy a Mirana – Davion szálat kezelik. Ők a történet lehetséges párja, de ha csak ezt az évadot nézem, ez nem is derül ki. Keveset is vannak egymás közelében, és esélyük sincs bármit kezdeni az érzelmeikkel, amelyeket meg sem mutat a sorozat. Nagyon halvány utalás, legfeljebb ennyi történik.

Az is látszik, hogy ez a sorozat nem a happy endet hajszolja. Halnak a szereplők, szenvednek és inkább az van a világában, hogy lehet a jónak nyerni, de azért komoly áldozatokat kell hozni. Nem lesz mindenkinek békés öregsége egy jobb világban. Ettől kicsit feszültebb is a történet, mert nincsenek a szereplők biztonságban. Bár a sorozat itt még nem kezdte meg a főszereplői megölését, de benne van a történetben, hogy megteheti. Most 2 fontos mellékszereplőt húztak le, különben.

Nem is a szép mesék közé tartozik. Az eredeti játékot nem ismerem, hogy mennyire meríti onnan a szereplők küllemét, de igencsak messze van a Disney szinttől. A történet miatt elmegy, de különben nem az a grafika, ami poszteren mehetne a falra.

Tudtommal a 3. évad zárni fogja, arra remélhetőleg hamarabb rászánom magam, mint erre a 2. évadra. Felvezetésnek a gonosz elleni nagy csatához különben jó volt.

Rita Falk sikeres kisvárosi krimiket ír Franz Eberhofer nyomozóról, akit sokkal jobban érdekel az ebéd és a nők, mint a munkája. Aztán persze a sok-sok kötet alatt komolyodik – már amennyire -, és pl. családos emberré válik, de a filmek még nem tartanak ott.

Mert nem meglepő módon a bajor csodarendőr filmeken is űzi a bűnt. A könyveknél 10 körül járok, a filmeket most kezdtem el. Hát, kell némi lelkierő, ha tovább is akarom nézni. Valahogy, nem olyanok a szereplők, mint amilyennek a fejemben képzeltem őket. Jelenleg ez a legnagyobb problémám. Franz nem véletlenül vett le annyi nőt a lábáról a könyvekben: egyszer ki is van tárgyalva, hogy a fiatal Robert Redfordra hasonlít. Nos, Bezzel itt tényleg szőke, de ezzel ki is merült a hasonlóság. Nem igazán jóképű, és bár még nem testes, de olyan alaknak tűnik, aki az öregedéssel együtt majd elkezd pocakot ereszteni. Róla nem hinném el, hogy olyan gyorsan csúsznak előtte a bugyik. Igaz, a filmben nem is olyan szívtipró. Van neki Susi, és bár a kötöttségektől való iszonya miatt nem veszi el, de a párjaként kezeli. A regényben eleinte csak egy nő volt a sok között. Megjegyzés, Susi viszont sokkal szebb színésznő által kelt életre, mint amilyennek a regényekből képzeltem. De a tipikus kisváros arcok és az egykori kolléga, most magánúton az ügyekbe besegítő Rudi se stimmelnek. A vízvezetékszerelő a szódásszifon szemüveggel? Ok, a regényben sem éppen egyetemen éreztem magam a körükben, de nem is A mi kis falunkban, mint amilyen érzetet a film keltett.

Az viszont egy jó ötlet volt, hogy a regények magánéleti szálait elkezdték összesűríteni. Sok olyat is benyomtak most egy részbe, ami a regényekben hosszabb folyamat volt. Pl. Susi olasz kalandja és ahogy Franz majd elmegy érte. Itt már be is ül az autóba és megy is.

A film jobban ráállt a krimire is. A regényekben az csak egy dolog a sok minden más között. Az inkább komédia, amiben történetesen rendőr a főszereplő, és egy-egy nagyobb bűnténybe bele is botlik részenként. Itt ez megfordul: nyomoznak, az ügyön dolgoznak és elmélkednek, és mellette történnek a szereplőkkel egyéb események is. Jobban ki van emelve a háttér: vagyis, a főnök, aki üvölt és nem engedi a rendőrt dolgozni, aki akkor is érzi, hogy nem öngyilkosság vagy baleset történt, ha már le is zárták a többiek a nyomozást.

A rész esete? Ezt nehéz innen megítélni, mert a regény miatt előre tudtam, ki tette és miért. Hogyan függenek össze az események. Talán enélkül sem érezném okos kriminek, de legalább a törekvés megvan, hogy értelmesen levezessék, mi hogyan vezet egy-egy felismeréshez. Van bűnügy, van nyomozás, és a végére ott a lezárás a válaszokkal. Az egész történetre jellemző humort meg beépítették ebbe a vonalba is, pl. Franz és Rudi munkamegbeszélései ebéd mellett. Rendszeresen eljátsszák, hogy Franz valami finomat kap, Rudi közel ehetetlent. És legközelebb hiába rendeli, amit Franz evett legutóbb, megint csak neki jut a moslék.

Nem látványfilm, a történet és a szereplők kell, hogy eladják. Elég jól el is adják, nem véletlenül van annyi résznél a regénysorozat és már a filmek is. Mi több, van, amit szépen összesűrítettek és eladhatóbbá tettek a filmen, mint ahogy Falk eredetileg megírta.

Ezt se gondoltam volna, hogy le kell írnom. Hogy lehet, hogy nem egy jelenet sokkal látványosabbnak tűnt a film alapján kiadott forgatókönyvben, mint amit a filmen láttam?

Ok, inkább magyarázom. Mivel először olvasni szeretek – az összes HP-filmet csak azután láttam, hogy olvastam a regényeket -, és Rowling Scamander köré nem írt regényeket, a félig filmkönyvnek tűnő forgatókönyvet olvastam el filmnézés előtt. Alapvetően a párbeszédek vannak benne, mint egy drámában. Akad közben egy-egy megjegyzés a látványra, vagy a szereplők mozgására. A Dumbledore titkai fel lett dobva azzal is, hogy a szereplő színészek, rendező is megszólalnak és mesélnek a jelenetek, szerepeik kapcsán. Így nem kicsit éltem meg csalódásként, amikor megláttam a film elején Scamander csatáját Grindelwald csatlósaival. A könyvben áradoztak, hogy milyen ötletes, ahogy Scamander nem tud nagy varázslatokat, de amit igen, azzal használja/idézi a természetet. Ehhez képest a filmen észre sem vettem volna ilyesmit, ha a könyv nem hívja fel rá a figyelmem. Messze nem volt elég látványos a beharangozóhoz képest.

Jó, igazságos leszek. Ellenpélda is van. Lally sokkal jobb varázslatokat és akciót kapott a filmen, mint a könyvben. Azért ellenpélda is akad…

A kettő – forgatókönyv és a kész film – között azonban természetszerűleg ugyanaz a rossz véleményem van. Volt ennek egyáltalán rendes története? A hosszához képest aligha. Kis csipetcsapat bőröndökkel rohangál, míg Grindelwald a választási csaláson dolgozik. Annyira ötlettelen és semmilyen ez a történet. Még, ami esély volt benne, az sem tudott igazán működni. Dumbledore és Grindelwald kapcsolata, Queenie bűntudata és visszaállítása. Összecsapott, alig elmagyarázott és annyi minden nincs magyarázva vagy értelmesen összerakva. Buta magyarázat, miért nem szerepel Tina. Nehezen emészthető, miért kap olyan könnyen bocsánatot Queenie és Credence is, noha elég szörnyű dolgokban voltak részesek.

Pótolhatná a látvány, de nem sok mindent tudnék megnevezni, amire emlékezni fogok egy hét múlva is. A kis chi-lin, és Lally varázslata a fogadáson, amikor megakadályozta a merényletet és ennyi. Pedig pénz volt rá bőven és sok mindenben látszik is. Nem csak a szereposztás, de a díszletek és a kosztümök is. Hogy is lehetne jól leírni? Látszik, hogy költöttek rá és igyekeztek, de mégis kevés. Nem úgy látványos, hogy emlegessem, megmaradjon. Tudom, ezen már nyavalyogtam az előző filmnél, de egy Scamander köré rendelt filmben miért nincs több legendás állat/varázslény?

Vagyis, baj van a történettel és nem pótolja a látvány sem. Így nem meglepő, hogy a franchise leggyengébben szereplő darabja lett, ami nem mondható nyereségesnek, kb. nullaszaltós és a kritikusok se kímélték. Ebből meg jön, hogy a stúdió is kihátrált mögötte. Eredetileg Scamander trilógiát kapott volna, de sikeresek voltak, Rowling már 5 filmben gondolkozott. (Ezért is nem zárják a fő szálakat szerintem: Scamander és Tina még nem békültek ki, Credence még életben van, és Grindelwald is sikeresen elmenekült.) De most parkolópályán az egész és mégiscsak trilógia, csak éppen befejezés nélkül.

A színészek adják el, amit el lehet. Pontosabban Jude Law és Mads Mikkelsen kettőse. Mikkelsen ad egy fájdalmas eleganciát a karakterének, van benne egy sebzettség, valami fájdalmas – nem csak egy gonosz. Jude Law pedig végre lehetőséget kap, hogy Dumbledore is villantson valamit. (Még akkor is, ha azt nem emésztettem még meg, hogy Dumbledore mennyire másképpen alakíthatta volna a varázsvilág történelmét, ha vezetővé válik. Itt minden esélye megvolt rá, de nem akarta.) Amúgy észrevenni, hogy sokakkal nem tudnak mit kezdeni. A színész visszatér, adnak neki 2 jelenetet és egyik se fontos. Akkor csak azért, hogy megint szerepeljen?

Láttam már rosszabbat is, csak egész egyszerűen ettől a filmes világtól többet várunk. Nem csak valami átlagos, egyszer nézhető mesét. Pedig ez csak annyi, vagy annyi sem.

Nem érzem úgy, hogy bármelyikhez is sok újat tudnék mondani, így csak összefoglalok.

Évadzáró a Kite Man (s01e10) kapcsán, de ugyanazt hozta, amit eddig mindig is. Véres összecsapás, Kite Man és Glinder szerelmének ünneplése, meg egy-egy poénra beugrottak a többiek is. Az egyenlet kérdése azonban megoldódott, a sorozatra jellemző fekete humorral. Én már csak a meselényeket sajnálom, még rosszabb gazdát kaptak, mint a Mesék Királynője. Se új grafika, se új poén, amíg újdonság volt, jobban ült, a végére már kevésbé bírtam.

Már az is nehéz, hogy összerakjam, mi volt a Bad Monkey (s01e06) heti részében. A lényeg különben megvan: lelepleződik a korrupt és bosszúálló rendőr, így Yancy már tényleg kezdhet dolgozni. Liliomtipró barátnője kapott egy adagot a saját mérgéből, és nem ízlett neki. Plusz, a Sárkánykirálynő egyre negatívabb színt kap. Vagyis, egyre több az ellenszenves alak és pár mellékszálat most letisztítottak, hogy a nyomozás is haladhasson. Ideje, kezdett elveszni a krimi a humorizálás és a karakterek között.

Simone felgyógyult, megy vissza teniszezni. Ez az All American Homecoming (s03e09) hetének lényege. Megint láttuk, hogy tart össze a csapat, segítenek a szülők is, de már önállóan igyekeznek a gyerekeik boldogulni. Hogy ne maradjunk szerelmi szál nélkül, egy fix pár kezd szétesni, hogy a baráti körből másként álljanak újra össze. Fájni fog, ha meglépik, de most még nyitott. Még mindig jobb, mint ahogy Lando és Simone kerüldözik egymást jó ideje.

Végül, Only Murders in the Building (s04e03) - meglepetésemre jöttek a sztárok, hogy megismerjék jobban a csapatot, hogy a filmben majd hitelesebben játszhassák őket. Eredmény: nem éppen azt a leckét kapta senki, amire számított. Mabel bevállalósabb lenne, más meg kénytelen szembenézni azzal, hogy az élete kudarcok sorozata. De jópofa volt azzal, ahogy mentek megint a másik oldalra nyomozni és jobban megismerték az ott élőket. Határozottan jó ötlet volt őket bedobni és kész gyanúsítottakat megfigyelni a házban. Szóval, ezt szerettem leginkább a héten, ha azért olyan nagy meglepetések nem is voltak. A duplázás a sztárokkal működött, pedig ezt nem is hittem volna.

Volt jó pár éve az a film, aminek szinkronnal nem fog eszembe jutni a címe, a Duplex. Ahogy ez a film elkezdte megmutatni, mi is lesz az alapja, egyből az ugrott be, megcsinálták azt a filmet kicsit másképp.

Hiszen, van elég közös pont. Nagyon olcsón házat lehet venni, csak van egy kikötés. Ott a duplexben kellett megvárni, míg kihal a társlakó, itt pedig egy öreglány van, aki a szép nagy házban élheti az utolsó napjait, míg a tényleg nagyon olcsón a házhoz jutó Phil egy padlásszobában kell meghúzza magát, ahol rendszeresen tönkremennek a dolgok. Mondanom se kell, hogy a ház fenntartása és a javítási munkák is mind Phil nyakába szakadnak. Az öreglány, Astrid meg nagyon nem úgy néz ki, mint aki mostanában készül meghalni.

Az elején valóban úgy fest, mintha Phil lenne a palimadár, aki mindenét a ház megvásárlásába fektette, hogy aztán el legyen onnan üldözve és a pénze nagyját el is bukja. Jönnek a komédia elemek, mint a problémák a csappal, vagy ahogy Astrid mindent szépen hárít a férfira. 'Elromlott? Hívok szerelőt, de maga fizeti.'

Phil különben is közel van hozzá, hogy egy komoly dráma vagy egy komolytalan komédia főszereplője legyen. Ő az eredeti cím amerikai álmodója, aki egy szép házat akar. Az álma az lenne: egy jó ház, benne család és szeretet. Jól élnek, boldogok, az amerikai álom. Csak éppen semmi nincs hozzá: nincs párkapcsolata. Bár könnyen ismerkedik, villámgyorsan magára is marad. Az állásában is folyton szivatják: kb. ő az utolsó, akinek még mindig nem adtak parkolót, és a magát barátjának tartó felettese is csak azért zargatja, hogy olvassa már el a cikkét és mondjon róla véleményt. Pénze meg nincs. Nem is volt. Az ingatlanosa meg is mondja neki, hogy az ő kereteivel nem álomotthont kellene keresnie, hanem egy egyszobás garzont. De persze hiába, az álmodozó nem adja lejjebb az álmánál, és rá is bukkan a hirdetésre. Ki is köt a bentlakással kínált házba - csak éppen a padlásszobában és kicsit házi ezermester szerepben.

A film a vígjátéki elemek után egyre inkább rámegy Phil és Astrid kapcsolatára, ami különös barátság kezd majd lenni. Bár egyes elemek megmaradnak inkább komédiába illőnek, mint ahogy Astrid balesetmágnes, és rendszeresen Phil kell megmentse az életét. Phil kötődni kezd a nőhöz és úgy változik a véleménye a házzal kapcsolatban is. Azt mondjuk nem tudom összesakkozni, hogy miért éppen akkor akarná feladni a bentlakást és vele a házat, amikor már kezd jóban lenni a nővel, de mindegy is. A cselekmény hoz fordulatot, hogy másként alakuljon tovább a cselekmény.

Nem egy látványfilm. A ház tényleg szép, de ez az egyetlen említésre méltó elem benne. Különben egyetemi tanterem és középosztálybeli mindennapi díszlet. Nincs akció, nincs a szemet lekötő elem. Emberek, konfliktusok és Phil van.

A filmet talán a színészeivel lehet legjobban eladni. Dinklage és MacLaine, de beugranak melléjük sikeres komikusok is és olyan színészek, mint Matt Dillon vagy Danny Glover. Azért nem moziba csábító névsor és történet, de tévé elé simán le tudnak ültetni.

Egyszer meg lehetett nézni, ha azt nem is mondanám, hogy kétszer is. Az elején inkább komédia, a végére már inkább dráma. Összességében sírós-nevetős.

Elértem arra a pontra, amiről előzetesen is tudtam, hogy nem fog tetszeni. Vagyis, amikor Patrick Dempsey a rákkal küzdött, és úgy döntött, kiszáll a sorozatból. Eredmény: Derek halála.

Konkrétan a 11. évadben esett meg, és nagyon tragikusan. Több részre elnyújtották és az egész borzalmas volt. Nem elég, hogy az utolsó tette az volt, hogy kimentett és ellátott két családot is egy autóbaleset után - vagyis hősként viselkedett -, fokozni lehetett ezt azzal, hogy magánál volt a kórházban. Csak éppen a fejsérülése miatt nem tudta jelezni, mit kellene a dokiknak tenni. Ha Derek tud beszélni, ha a Grey - Sloane-ba viszik, nem kellett volna meghalnia. Egyszerűen az orvosok nem voltak képesek megmenteni, több okból is. Nem sürgősségi osztály volt, egyszerűen nem tudták, mit kellene és milyen sorrendben csinálniuk. És valljuk be, az sem segített, hogy az idegsebész jó másfél órával később jelent meg, mint ahogy jelezték neki, hogy kell a sürgősségire. Kifejezetten szívfájdító volt, ahogy tudatánál volt és pontosan tudta, hogy miért kell meghalnia. Amikor kimondja, hogy azért hal meg, mert az orvosok nem tudnak eleget... Hát igen. Volt már pár tragikus halál ebben a sorozatban, de eddig Dereké sikerült a legkegyetlenebbre.

Így is osztályoznám a két évadot: 11. évad Derek búcsúja. 12. évad Meredith valahogy próbálja folytatni az életét Derek után. A 12. évad végére már megvillan valami az egykori nőből, de azért ebben a két évadban van egy nyomott hangulat. Mégis a sorozat álompárját kellett szétrobbantani, és most bőven hagytak is időt a gyászra. Nem csak Meredith esetében - az idegsebészetet átvevő Amelia szintén járta a poklot.

Ezen túl beépítették és baráttá tették Maggie-t, Meredith most megjelent húgát. Szimpatikus nő, és a sorozat összehozott egy csajos triót is, ahogy a három nőt (Maggie, Amelia, Meredith) beterelték egy tető alá. Ahhoz képest, hogy mindegyikük osztályvezető, komoly orvos, meglepően kamaszlányosan tudnak viselkedni. Az különben fura is, hogy Meredith már 3 gyerekes anya és a házi jelenetekben nagyon ritka, ha bármelyik kisebb Shepherd felbukkan.

Sajnálatos, hogy még inkább megindult a sorozat a szappanoperák lejtőjén. Már szinte minden részben megesik, hogy a kórházi eset rímel a doktor magánéletére. Pedig még vannak érdekes eseteik, és tényleg pörög a sorozat kórházi fronton is.

Különben most hasított belém, hogy ebben a sorozatban a szereplők a kórházban élnek. Azért látjuk alig a gyerekeket, az életüket, mert nincs is nekik. 24 órából 18-at a kórházban vannak, itt vannak a barátaik, itt lesznek szerelmesek és alig történik valami a falakon kívül.

Volt szereplő vándorlás is, egyre kevesebb az olyan szereplő, aki az 1. évad óta jelen van. De nem baj. Pláne, hogy az újaké gyakran a jobb sztori. Most éppen Hunt és Amelia kettősének drukkolok, de Jackson és April is a kedvencek között van. DeLucát viszont már most rühellem.

 Tudtuk, hogy van élet Derek után. Most akkor nézhetem, az milyen is.

Már az érdekes, hogy mi alapján készült ez a film. Egyszer volt, hol nem volt egy egyetemista, aki fényképészetet tanult. Ő találta ki azt, hogy egy dinamikusan növekvő motoros banda (Outlaws) életét örökíti meg. Könyvet is adott ki a képekről.

Az Outlaws volt a minta, amiből a filmbéli Vandals megszületett. Még azt is bevették a történetbe, hogy a fiatal srác velük lóg és készíti a képeket. A keret is dupla: a múltban interjúzik Kathy-vel, és a jelenben megkeresi újra a nőt, aki elmeséli neki, hogy kivel mi történt akkor, amikor már Danny befejezte a fotózást. Így le tudja fedni a klub történetét: elmesélték neki a kezdeteket, a növekedést megélte velük és Kathy történetéből majd kiderül, hogyan lett egészen más a Vandals.

A filmet is két részre érdemes ezért bontani: az első az eredeti szándékú banda. Amikor olyan emberek közös klubja volt, akiket összekötött a motorozás iránti szenvedély. Akik szabadon akartak és tudtak is élni. Szó se róla, nekik is voltak balhéik, de ez még nem egy bűnbanda volt. Sokkal inkább arról szólt a történet, hogy segítsék egymást, megélhessék a szenvedélyüket, amit a társadalom normasértőnek bélyegzett és a rendőrség rájuk is volt szállva.

Csak aztán a banda kezdett túl nagyra nőni, és a Vietnámból hazatérő veteránok és a fiatalok más értékrendet hoztak. Nőtt az erőszak, egyre többen drogoztak is, és nem csak füvet szívtak. Bemeveredtek és szélsőségesek lettek a szabályok. Johnny, az alapító még próbálkozott a rend fenntartásával, de ő maga is érezte, hogy ezzel a nemzedékkel már nem boldogul. Így elő is van készítve, hogy majd megdöntik – nagyon aljas módon, valaki sokat nézte az Indiana Jonest – az uralmát, és a klubból szabályos bűnbanda lesz. Belecsúsznak abba a világba, amit a Kemény motorosokból lehet ismerni.

Azt nagyon elkapta a film, hogy mi a motoros életérzés. Miért adtak fel annyi mindent érte a film szereplői, és milyen az a szabadság, amire nekik szükségük volt. Hogy miben más az olyan klub, amiből a sztereotípiák születtek. Mert motoros klub és motoros klub nem ugyanaz.

Más szempontból nézve karakterközpontú is a film. Johnny, aki ezt az egészet megálmodta. Egy látszólag zord, de a klubért szívét-lelkét kitevő férfi. Hardy személyében olyan színészt is találtak hozzá, aki simán hozza ezt a kettősséget. Benny, aki nem akar felelősséget, aki a saját szabályrendszere szerint szabadon akar létezni, aki ehhez annyira hű, hogy a balhékat is bevállalja érte. Egyszer pl. szinte halálra verik, majdnem elveszti a lábfejét, mert nem hajlandó levenni a motoros dzsekijét. Austin Butler alakításában ő hozza a motorosok romantikáját, akit mindenki megbámul, de kezdeni vele már nem érdemes alapon. Végül, egyfajta állandó narrátorként Jodie Comer alakításában Kathy, akit Benny párjaként éli velük végig a történetet. Ő azt képezte le remekül, ahogy a motoros férj mellett ő is változik. De hozzá tartozik az egyetlen olyan elem a filmben, ami rémesen idegesített. A szinkronhangja és ahogy beszél. Cathy elvben a normakövető, rendes lány, végzettséggel és jövőképpel. Erre a szinkronban úgy beszél, mintha most szabadult volna a mélyszegénységből és a lepratelepről. Ha csak hallom a filmet, messze ő tűnik a beszéde alapján a legtanulatlanabb, legmélyebben levő személynek, holott ő éppen ennek az ellentéte a történetben. Azt nagyon nem találták el nálunk.

De, ha már színészek, bámulatos, ki mindenki be nem ugrott egy-egy motoros szerepre. Norman Reedus szinte csak átgurult a The Walking Dead díszletből, de Michael Shannon, Boyd Holbrook, Emory Cohen is felismerhetően ott van a bandában többek között.

Nem látványfilm, hangulatában közel van egy drámához. A színészekre koncentrál és némileg maga a motorozás romantikája fért még bele. Nekem meg kicsit környezetbe helyezte a motoros klubokat, a Kemény motorosok is jobban érthető így.

(Eredetileg nem akartam ilyen írni, de ahogy nagyobb méretben megláttam a posztert: itt az a kivételes helyzet van, amikor a filmen mindenki jobban néz ki, mint a poszteren.)

Szeretem a szörnyes filmeket. Sok újat már nem látni, ha van egy siker, akkor azt nyúzzák a róka már nem is létező bőrrétegéig. Mások meg visszanyúlnak sokszor feldolgozott lényekhez.

Az Amikor leszáll az éj az éjjel megjelenő és pusztító, rovarszerű szörnyekkel jelentkezik. Kicsit olyan az alap, mint a From című sorozatban, annyi különbséggel, hogy itt a lakhelyük nem zárja be a szereplőket. Utazhatnának, mehetnének, csak nem lenne biztonságok. A szörnyek éjjel a szabadban, az úton könnyen elkaphatnák őket. Inkább mindenki a házába zárkózik és kizárja a külvilágot, amennyire csak tudja. Nappal meg igyekeznek mindent megtermelni és nagyobb biztonságba jutni. Az különben nagyon más, hogy a From-ban a közös ellenség szövetségessé tette az embereket. Ők segíteni igyekeztek egymásnak, akár össze is költöztek, közösség voltak. Ebben a filmben viszont mindenki csak magával, illetve a közvetlen családtagjaival foglalkozott és egy elmagányosodott, elzárkózó életet folytattak.

A főszereplők egy család: az apa és a két kamaszfia. A konfliktust az okozza, hogy a nagyobb fiú egyre több időt tölt egy szomszéd farmon, a Rose családnál. Az öccsével és az apjával a semmin is össze tud veszni, mert nekik nagyon nem tetszik, hogy a saját feladatait hanyagolva jár át a másik családhoz. (Nézőként hamar rájövünk, mi vonzza annyira a másik farmra: a Rose családban egy kamaszlány van.) Amikor a fiúknak együtt kellene dolgozni, de Thomas inkább átmegy a szomszéd családhoz, Joseph este nem ér vissza. Az apjuk kénytelen kimenni, keresni, míg Thomas a házat őrzi. A végeredmény szempontjából az a fontos, hogy rájönnek, a lények megtanultak a föld alól is támadni, alagutakat fúrnak. Paul meg tudja menteni a gyerekeit, de nagyon súlyosan megsérül és a fiúknak kell majd kitalálni, hogyan éljék túl.

Ami nekem a legérdekesebb volt a filmen, az ebben a részben volt. Amikor megmutatták, hogy még ilyen halálra ítélt helyzetben is mennyire önző és pusztító tud lenni az emberi természet. Thomas bizonygatja, hogy a Rose farmon majd segítenek nekik, vigyék oda a sérült apjukat. És az a család, akik egészen addig kedvesek voltak vele, mondhatni családtagnak tekintették, mindent megtagadtak. Se gyógyszer, se menedék. Mert nekik sincs elég – amikor a kamaszlány megszólalt, hogy, de van – akkor egyedül a fiúnak kínáltak menedéket. Aztán abban se volt köszönet: a munkásaik este elkapták és meg akarták lőni, mert úgy értékelték, hogy Thomas kifúrja őket a helyükről. Minden ember veszélyben van, a veszedelem halálos: és mégsem képesek összefogni, segíteni egymásnak. Ugyan a végére hagy remény, a fiatal nemzedék majd másképp csinálja.

Elég olcsó akció - a szörnyek ellen nem sok esély van, és nem is nagyon tudnak mivel harcolni ellenük. Arról nem is beszélve, amikor Cage karaktere átment terminátorba. Addig legalább nem szuperembereket mutogattak, sérültek, könnyen meghaltak. De ott felkel a halálos ágyról és mindenkit megment - bár tény, az árát megfizeti.

Nem túl erős a látvány sem. A szörnyek nem éppen ijesztők, ahogy az összecsapások sem. Az sem segített, hogy mivel a lények éjjel jönnek, a legtöbb ilyen jelenet éjszakai.

A kritikái különben nem rosszak, egyszer meg is lehetett nézni. Vannak benne jó ötletek, amit már emlegettem - hogy az emberek mit művelnek egymással. Összességében: nem lesz a kedvencem, de nem is utáltam.