Most, hogy képet kerestem a filmről, szembesültem azzal, hogy ez már egy folytatás. Az mindenképpen jó hír, hogy a történet alapján ezt nem gondoltam volna. Teljesen kerek volt ez így is, ha most azért rá is ült a kisördög a vállamra, hogy meg kellene keresni a 2020-as első filmet.

Becky itt egy 16 éves lány, aki nagyon próbál kimaradni a rendszerből. Idősebbnek hazudja magát, és egy idős asszony mellett él tovább. Ám amikor pár kellemetlen vendéggel összetűzésbe keveredik az étkezdében, ahol pincérnőként dolgozik, megint borul minden. A 3 férfi utánamegy, rátámadnak – Elenát megölik, a lány kutyáját ellopják. Becky pedig bosszút esküszik.

A történet azt meséli el, ahogy a lány kifigyeli a csoportot; rájön, hogy milyen bandában vannak benne. Látja, kikkel mozognak együtt. És nem csak a hármassal kell leszámolnia, mert az a mini terrorista csoport természetesen nem nézi mosolyogva, hogy Becky elcsípi a kutyarablókat. Vagyis, a terroristák és Becky összecsapnak az erdőben és az erdei házban.

Az egész nagyon képregényfilmes, vártam is, hogy kiderül, adaptáció. De nem, eredeti ötlet, csak éppen olyan ihletői vannak a készítőknél bevallottan, mint a Kill Bill és a Kick/Ass. Hit-Girl különben észrevehetően Becky előképe, még a színésznő is hasonlít Mindyre.

Erőszak, a férfiak levadászása és egy-egy beszólás, ennyiből áll a film. Rövid is, ezt nem lehetett túlzottan ragozni. Becky le van becsülve, ő meg minden finnyáskodás nélkül lecsap. Az alap, hogy gránátokat hajigál, de épít erdei csapdákat Kevin McAllister stílusban és az elrabolt Diego is bemutatja majd, hogy mennyire szereti a húst.

Ennek ellenére nem egy horrorba csöppenünk. Akció komédiának mondanám, vagy popcorn véresnek minősíteném. Inkább nevet rajta az ember, mint fél. Ezt húzzák alá az olyasmik is, mint a 3 csapdába esett, haldokló Darryl utolsó mondata, aki megdicséri Becky-t az utolsó szavaival. Nem néz ki rosszul a történet, harsány, és nem mutatnak semmi korhatárost sem.

Ami a film baja, hogy annyira nem lehet komolyan venni. A 16 éves kvázi szociopata Becky már alapból nagyon képregényes jelenség, de ahogy egymaga leszámol a pasikkal, a végére meg még olyan állást is ajánlanak neki, amilyet, túlzottan mese habbal. Nem akartam komolyan venni, csak elnézni, de még így is bántották az agyam az ennyire elszállt cselekményszálak.

Sztárfaktor nincs a filmben. A legismertebb név Seann William Scott, aki a maga félkatonai szervezetét igazgatná a filmen, és rettenetes háborús történetekkel szórakoztatná, aki meghallgatja. Sokat nem kellett játszania, inkább futkozott meg próbált keményen nézni. Lulu Wilson horrorfilmek gyerekszínészéből kezdi építgetni a karrierjét. Becky láthatóan rá van írva, rajta látni, hogy jól érezte magát a forgatáson.

Alapvetően jók a kritikái, és nem is lep meg, hogy már megy az agyalás egy lehetséges újabb filmen. Még egy ok, hogy megkeressem azt a filmet is, amiben Becky a neonácik baját látja el.

A helyzet az, hogy én roppant módon bírom az ilyen elborult ötleteket. Nem elég, hogy animálták, de még át is formálták a Grimm meséket, gyakran teljesen más irányba eltolva az egészet.

A cím különben nem teljesen igaz. Nem csak horror variációkat kapunk. Talán csak a felére illik ez a jelző, de meg kellene számolni külön is. De így színesebb is a végeredmény, mert ha maradnak a horror kaptafánál, akkor a 2. rész után már fel lehetne ismerni, miként variálják a történeteket és forgatják ki a szereplőiket.

Ami kevésbé tetszett, az a keret. A mesék előtt egy-egy jelenetre látjuk a Grimm testvéreket, akik a kis húguknak mesélnek vagy beszélgetnek róla valamiről. Teljesen felesleges, nem vezeti fel a mesét, és nincs igazán saját története sem. Stílusidegen a meséktől is, mert ez kb. olyan negédes, családi és történelmi környezetbe helyezett képet ad a családról, mintha nem is ugyanabban a műsorban lenne, mint a mesék.

A plakáton különben nem is őket kell nézni. Tárgyak vannak köröttük, amelyek felfedik, hogy milyen mesék követik egymást a sorozatban.

A Hamupipőke az, amely a klasszikus horror átirat, csak egy ötlettel a szereplők igaz jellemét is megváltoztatva. Ennek a történetnek a Hamupipőkéje egy pszichopata, aki az embereket a játékbabáinak tekinti. Tényleg megtörténnek benne ugyanazok az elemek, mint a mesében, de itt a lány által megjátszva, a látszatot felhasználva. Pl. a mostohatestvérek megkapják a lány ékszereit, ruháit és a lányka cselédként ténykedik köröttük, de itt ő adja nekik a holmiját, ő ragaszkodik saját maga lefokozásához. Miközben nagyon könnyen eléri, hogy a szolgák áldozatnak lássák. Egy játszma az egész, hogy a mostohatestvérek miképpen akarnak szabadulni, miközben a lány játszik velük.

A Piroska és a farkas egy félig virtuális világba lett áthelyezve, ahol a farkasok egy titkos szervezetet jelentenek, akik igazi dolgokat akarnak megtapasztalni. Az egyikük rákap a gyilkolásra is. Csak éppen a kiszemelt célpont, Scarlet, nem az a lány, akinek látszik. Még ebben is ott a horror elem, mert a farkas mészárol és Scarlet sem egy szégyenlős, félénk gyermek. Van halál, kínzás, gyilkosság.

A brémai muzsikusok feminista western történetként született újjá, a Jancsi és Juliska űr-sci-fi lett, némi disztópia áthallással. Ezekben nincs horror elem, de a történetük mozgalmas és kalandos. Jancsinak még egy rejtélyt is meg kell fejtenie, némi nyomozást csempészve a történetbe.

Maradt még kettő, amelyek inkább művésziek és mélyebb tartalmat akarnak közvetíteni. A szórakoztató mesék között furcsák is voltak. A suszter inasai egy posztmodern mese az íróról, akinek elszállt az ihlete, míg… Olyan kérdéseket boncol, mint a siker, az eredetiség vagy a mondanivaló maga. Azon még nevetni is tudtam, hogy hősünk elolvassa az elvben maga által írt történetet, és egyszerűen nem érti, míg mindenki oda van érte.

A hamelni patkányfogó is olyan kérdéseket feszeget, mint az önazonosság és a szabad akarat. A művészi és a szabályok szerinti, gyakorlatias egymásnak feszülése. Tele van olyan beszédes elemekkel, mint a főszereplő lány nagyanyjának neve, aki meghatározza az egész közösség életét. Regulának nevezik, akinek nem lehet ellentmondani. Az unokája így is tervez élni, a szabályai és elvárásai szerint, de a zene, az érzelmek a patkányfogó helyi karaktere révén rá találnak, és meg kell hoznia a maga döntését. A fő motívum, ahogy a vándor teljesíti a feltételt, de átverik, és amit majd elvisz cserébe, egyeznek. De ha nem lenne a felvezetés és a Grimm előtte, nem ismernék rá. Ebben is feminista vonal van, bár ki is van terjesztve, nem csak a nők, mindenkire vonatkozóan benne van, hogy a bigott és változni lehetetlen szabályok mennyire nem férnek össze az érzelmi alapokkal, a vágyakkal.

A megjelenítés anime-okat idéz, és attól függetlenül, hol játszódik a történet, a szereplők kapnak némi ázsiai beütést. Nem csak Hamupipőke, akit eleve japán környezetbe helyeznek és a neve is lecserélésre került. De jól néz ki, van benne ötlet és az egyes mesék látványa is kellően eltér egymástól.

Gyorsan nézhető is, és csak 6 rész az egész. Most érdekel is, hogy lesz-e folytatás. Mese lenne még hozzá…

Az nem titok, az első rész után is lehetett hallani, hogy ez eredetileg Star Wars film lett volna. Akkor még ezzel nem is foglalkoztam, nem az lett, miért is tenném mellé? De most olyan szinten vannak utalások és áthallások, hogy az már a pofátlansággal határos.

A Birodalmon, a katonai egyenruhákon túltettem magam hamar. De amikor előkerülnek azok a kardok, amelyek éppen csak fénykard feliratot nem kaptak, azért már kezdett elegem lenni. Ahogy a helyi birodalmi lépegetők és a Halálcsillag utalás is nyomta lefelé a kedvem. Ha már egyszer elkezdi az ember azzal a szemmel nézni, hogy illeszkedne ez a Star Wars univerzumba, nem lehet szabadulni és lerontja az élményt. Nekem pl. szinte végig azon pörgött az agyam, ha ez marad Jedi, Star Wars és Birodalom, akkor melyik királyi család kiirtásának bűnbakja lett Arthelais?

De sajnos, nem az volt a legnagyobb problémám, hogy ezen merengtem. A felvezetés annyira mű és nyálas is, hogy az egyenesen katasztrófa. Ahogy örömködnek, hogy legyőzték a birodalmat és a beszédjeiket tartják… Akció sci-fit hogy sikerült ennyire szentimentális és rossz értelemben érzelmi vonalra elvinni? Az sem segített, hogy Snyder technikával meg is tolta. Megvan a rendezőre jellemző belassítás? Akkor teljesen ok, amikor a 300 spártai veri Xerxes hadait, és ott is el tudom fogadni, amikor az Igazság Ligája kerül szembe valami szörnyeteggel. De az aratást ezzel a technikával megnyomni, és belassítani, ahogy pl. porolják a gabonaszemeket? Jaj.

Amúgy is vannak olyan problémáim, hogy Arthelais simán idősebbnek tűnik, mint a mostohaapja. Vagy – hazajönnek, szinte azonnal Gunnar karjaiban találja magát. Mielőtt elmentek, még nagyban Den volt a titkos pasija. Most még csak nem is köszön neki – ennyire sima szakítást nem is tudom, filmen láttam-e már. Még csak annyi se volt, hogy: ’Vége?’ ’Vége.’ ’Ok.’

De felesleges is minden ilyesmit túlgondolni benne. Minden csak felvezetésnek szolgál ahhoz, hogy a hadihajó, Noble katonai és a bolygó lakói kiegészülve a majdnem hét mesterlövésszel összecsapjon. Talán csak az a kivétel, amikor a harcosok sorra elmesélik, miért és ki ellen harcolnak. Ha pl. szóban eddig említették is, hogy Nemesis a meggyilkolt gyermekei miatt lett bosszúálló nindzsa, más így, hogy látni is lehet a nagy jeleneteket, ahogy a birodalom eltaposta mindenki életét. Ott voltak kifejezetten szép képek és ötletek. A kedvencem különben Tarak szülővilága, a toronyépületekkel és a griffet idéző állatokkal. Utána nem is tudtam hova tenni, hogy a nyakig öltönyben, jól fésült trónörökös miért úgy megy csatába, mintha Conan, a barbár ruhatárát rabolta volna ki.

Előző gondolatra visszakanyarodva – a lényeg a csata és a látványorgia. Azt meg kell engedni, hogy mennyire hihető az egész. Hogy egy hajó lever egy egész flottát. Hogy kb. 5 nap alatt, amíg az aratást is el kell végezni, a falusiak komplett katonai kiképzést kapnak és simán szembe tudnak szállni a hivatásos katonákkal, akiket csak arra neveltek és képeztek, hogy idegen világokat gyarmatosítsanak.

Azt is igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy nagyon modern és szinte múlt századi hogyan keveredik és idegesítően. Kb. mindenre képes csatahajók vannak, de a lézert/halálsugarat, vagy mi volt a neve, kézzel kell, tekergetve célra állítani és egy olyan készülékkel célozni, ami azt a bombacélzót juttatta eszembe, amivel a Masters of the Air II. világháborús bombázói dolgoztak? Simán terveznek vadászgépet idéző űr csatagépet, de egy automatikus irányzék már túl nagy falat?

Pedig maga a csata korrekten néz ki, és akciófilmként elnéztem a történetet. Még úgy is, hogy rendszeresen megállapítottam és erőltettem, hogy ne gondolkodjak. Csak fogadjam be a látványt. Látványos, a csata még változatos is, és minden kötelező elemet bele is nyomtak. A hősi kiállást, a kötelező áldozatokat és a végkimenetelt.

Hozták vissza az összes szereplőt, aki az első epizódot túlélte. A színészkedésbe szerintem nem kellett beleszakadnia senkinek sem. Nem teljes sztárfaktor, de azért akadnak benne olyan színészek, akik ennél jobb filmet tettek már le az asztalra.

A kritikái borzalmasak, érdekelne is, hogy nézettségben mit hoz a Netflixen, de ezt nem tudom. Helyette csóválhatom azon a fejem, hogy Snyder szívesen bővítené trilógiává, két további félbevágott résszel. (Vagyis 4 filmmel, másként számolva.)

Az egyik szemem sír, a másik nevet szituáció. Alapvetően bírtam ezt a családi filmet, csak van benne egy olyan vonal, amit nagyon nem értek, minek kellett beletenni. De nézzük sorba!

A film főszereplője a 12-13 éves Nate, akinek nagy álma a színpad. Jól énekel, a musicalek a kis ujjában és a példaképe a nagynénje, aki New Yorkban építi a színészi karrierjét. Ez azonban nem könnyíti meg a mindennapjait: különcnek tartják, piszkálják. A saját bátyja is furcsának tartja, az egyetlen barátja tartja benne a lelket. Libby találja ki azt is, hogy menjenek el New Yorkba, amíg Nate szülei ünnepelnek, és vegyenek részt a Lilo és Stitch musical szereplőválogatásán. Ahogy várható, ott különféle kalandokba keverednek és a nagynéni is színre lép.

Kedves és aranyos az egész, és nagyon jól elkapták, hogy Nate vidám és örökmozgó természete átjöjjön az egész filmen. Van benne valami olyan derű, olyan ártatlanság és hit a világban, hogy egyszerűen jó nézni.

Nem is kell bele semmi nagy esemény, a kis kalandok is le tudtak kötni. Akár az, hogyan utcazenél a Broadway-n a gyerek. Vagy, a színházba rohanás Nate után, miközben Libby ravaszan rossz helyre navigálja Nate testvérét, hogy a fiú még részt tudjon venni a válogatáson. Sikerül egy olyan ponton megállnia, ahol még nem tűnik mesének a történet, miközben mégiscsak egy modern mese egy fiúról, aki az álmai nyomába ered.

Disney-film, így gondolom az nem nagy meglepetés, hogy mennyi ponton felfedezhető benne az egeres cég. Kezdve azzal, hogy a Lilo és Stitch musical szereplőválogatására mennek. Megjegyzés: mi lesz a következő élőszereplős Disney-film? Igen, Lilo és Stitch. Mondjuk, nem nagyon tudom elképzelni, de nekem is ez az egyik kedvencem, szóval, egy esélyt biztos kapni fog. A válogatón Nate miből énekel? Elza dalát adja elő a Jégvarászból – meg is jegyzik neki, hogy fiútól még nem is hallották a Let it snow-t. Idina Menzel különben is a gyengéje lehet a készítőknek, mert amikor a végén Nate Anthony-t, a bátyját tanítja énekelni, akkor is az ő egyik dalát nyomják, a Wicked-ből. (Ebből is jön különben a film, két részben. Nem a Disney égisze alatt, de reklámalapnak ez se rossz.)

Disney, így a család üzenete sem lesz újdonság. Konkrétan a fő dalt is ráírták arra, hogy mindenre lesz kész az ember – vagy az űrkutya -, mert már családja van és értük küzd. Nate is eljut oda, hogy egymásra találnak a bátyjával, ahogy majd a nagynéni is ki tud békülni a testvérével. Fogadott, vagy született család, de itt összetartanak és küzdenek egymásért, ez a lényeg.

Színes, vidám, kellemes film. Működnek a musical jelenetek és olyan kellemesen fun az egész.

Rueby Wood telitalálat lett a főszereplő kissrácnak. És nem csak azért, mert remekül elénekelte Stitch dalát, de nagyon jól hozta azt a pörgést, ami Nate sajátja. Azt mondjuk érdekes döntésnek találtam, hogy Joshua Bassett, aki szintén énekes szereppel tűnt fel – a High School Musical sorozat férfi főszereplője – itt egy sort sem énekelt. Ok, talán a Wicked részben a másik két gyerekkel együtt, de ott nem lehet kihallani a hangját.

Akkor, miután felvezettem, mi mindent szerettem benne, van egy, amit már írtam, és amit nem értek, miért kellett. Nate meleg és ez el van rejtve a történetbe. Amikor azt mondja Libby-nek, hogy úgy soha nem lesz köztük semmi. Hogy szivárványszínű nyúlfarkat vesz magának a szerencséért. Amikor Anthony ki van akadva, hogy őt nem engedik át lányokhoz, míg Nate mehet. A magyarázat meg annyi, hogy az más. Az Nate. Annyira nem kell bele ez a réteg, minek kellett beletenni? Mondjuk azt legalább díjaztam, hogy annyira bele van rejtve, hogy egy gyereknek fel se tűnik, mi a héttér mögötte. Nekem se esett le azonnal, most meg küzdök is azzal, hogy annyira felesleges bele.

De mindennel együtt ez egy mosolygós, életvidám és kedves film, amit szívesen néztem. Meg kedvet is kaptam, hogy majd Wicked és Lilo és Stitch mozizás legyen.

Viszik tovább, hogy milyen konfliktusok lesznek ebben az évadban. Vagyis, az All American (s06e02) folytatja a köreit. Spencer közel kerül az NFL ligához, és el kell döntenie, profi lesz-e és otthagyja az egyetemet. Liv az apjáról akar életrajzot írni, bár Jordan nem éppen lelkesedik az ötletért. Jordan különben szépen beletörődött abba, hogy a csapat sztárja Spencer – erre jellemző módon az új edző benne látja a csapat fontos emberét. Vagyis, alapozva lett, hogy a fiúk majd a foci miatt is egymásnak feszülhetnek. Patience ugyanazokat a PTSD tüneteket produkálja, amit egy másik évadban Layla. Most úgy tűnik, mindenki fix kapcsolatban van, így nem a szerelem lesz az idei évad fő témája. Volt meccs is, és sok lelkizés. Különben még mindig túl sok a szereplő, és érezni, hogy egyes színészeknél nagyon gyötrődnek, hogy legalább egy pár perces jelenetet benyomjanak nekik. Az eye candy faktor és a gazdagság ábrázolása a ruhákkal még mindig nagyon megy. Simán lehet úgy is nézni ezt a sorozatot, hogy a lányokra milyen ruhákat adnak rá egy-egy részben.

Duke már el is ment, így maradt Eliza egyedül a Miss Scarlet és Duke (s04e05) heti részére. Ez nem jelenti azt, hogy emlegetés szintjén ne lenne szó a felügyelőről. Eliza nem hajlandó válaszolni a leveleire, meg van sértődve. Ezt aztán mindenki fel is emlegeti neki, amivel nem túl vicces humort generálnak ebben a részben. Az sokkal jobban működött, hogy a főnökével vitáznak a nyomozati munkán vagy az új nyomozók felvételén. Nekem egyre nyilvánvalóbb különben, hogy Eliza nyomozónak jó, de nem főnöknek való. Semmi kompromisszum, túl makacs is, és más nem érdekli, csak a rejtélyek megoldása. Most az eset sem kötött le annyira – ugyan a kötelező csavar most is megvolt, de érezhetően arra ment a figyelem, hogy jelezzék, Wellington távollétében hogyan rendeződnek át a viszonyok a sorozatban.

Rászántam magam, haladtam az American Horror Story (s12e07-08) részeivel. A 7. epizód a visszatekintés volt, megismerhettük azt a halott feleséget, akihez eddig mindig mérték Annát. Azzal aztán jól össze is zavartak. Kicsit jobban megvannak a családi viszonyok, és hogy mivel bővül a sátánista nők szektája. Még tervezettebbnek és sötétebbnek tűnik, amit Annának túl kell élnie. Még a férje is más, mint amit tud magáról. Már szinte a Dűne és a Bene Gesserit fajnemesítésére hajaz, ahogy a sátánisták itt a gyermeket tervezik és várják. A végcél különben most sem tiszta, ahogy az olyasmik sem, hogy mitől lesznek egyes szereplők 2000 évesek. Ijesztgető, sátáni alkus, de az egésznek a logikája, ami összeköt és magyaráz, még mindig nincs meg. Mert a 8. rész is csak annyi, hogy Anna alkudjon. Egy korábban látott motívum erősítése van benne és ennyi. Azzal se tudtam mit kezdeni, ahogy Rosemary gyermekét is ide rángatták. A látvány sötét és absztrakt, van ijesztő hatás, de mindennek a célja a vizuálison túl még nincs meg.

A heti Young Sheldon (s07e07) ugyanazt a tematikát viszi tovább, amit már az előzőnél is jeleztem. Georgie és Mandy előtérbe tolása, a többiek legfeljebb mellékpoénokat kapnak. Itt megvolt a páros esküvője, és míg nászútra mennek, a nagyik és a dédi osztoznak a babán. Nem vicces, legfeljebb azt bírtam, ahogy Mandy anyja megfagyasztja maga körül a levegőt egy pillantásával is. Sheldon ebben a részben is alig volt benne, annyira ki van már fulladva a története. Már taszítani is kezd, hogy mennyire az új sorozatra gyúr rá ez az évad.

Most először kissé tanácstalan vagyok a Palm Royale (s01e07) kapcsán. Eddig ez volt a bűnügyes, de különben nagyon guilty pleasure sorozatom a gazdagok és szépek világából. Ám most kicsit kiléptek a dráma felé, és inkább a szereplők tragédiái voltak kiemelve. Ahogy Maxine szembesül azzal, hogy egy régi hazugság milyen trauma máig a férjének – még nem vallotta be teljesen, de a terhessége, amivel elvetette magát, nem is volt. Annyit már kimondott, hogy lássuk, a férje tényleg szeretett volna családot, és fájdalmas pont, hogy Maxine nem szült a 20 évük alatt. Vagy ott van a medencés fiú, Ricky Martin, aki kicsit bele meri élni magát, hogy megtalálta a hercegét és élhet boldogan, de a herceg nagyon nem az, akinek tűnt. Jön a szívtörés. Ahogy Linda és az öröksége is inkább a tragikus felé hajlik – a mostohája már most neki esne, mert ő akart örökölni. De ott van az is, ahogy a tolókocsis öreglány merényletet szervezett. A mesterkedések, a játszmák most nem viccesnek tűnnek, hanem csak pótcselekvéseknek, amellyel senki nem lesz boldogabb. Minél több a pénz vagy a szépség, annál nyomorultabbak mind. Nem tudom, innen hova tovább, csak bízom benne, hogy a báálnál többet tartogatnak még a készítők.

Bevallom, hónapokig halogattam, hogy megnézzem ezt a filmet. Nem is tudom, mióta várta már a lejátszóban, hogy elindítsam. De egyszerűen láttam a posztert, a trailert és a frász kerülgetett ezektől a mosolyoktól. Igaz is, hogy este néztem meg, de azt is elmesélem, hogy a kislámpa égett mellettem.

Nekem simán az a mosoly volt a legijesztőbb benne az embereken, sokkal inkább, mint pl. a szörny.

Az a fajta pszicho-horror különben, amelyeket a legjobban szeretek a horror zsáneren belül. Vagyis, van misztikus szál és nyomozás. Mint a Körben: meg kell tudnod mi történt, nyomozni, hogy még megmenthesd magad a nyomodban járó lénytől/átoktól.

Kellő dinamikát adott neki, ahogy Rose hitetlenkedését felváltja a rettegés, és gyorsan nyomozni kezd, mielőtt késő lenne. A nyomok különben könnyen jönnek, és tényleg dinamikusan vissza is fejt mindent. Ettől tempós a film, és nem is kellett ennél komolyabban kriminek lennie – ott volt a misztikus szál is, és az egyre közelebb jövő entitás. Plusz elemként kaptuk Rose tragikus múltját, és azt, milyen hatással volt a kapcsolataira. Egyértelműnek tűnik, hogy az anyja pszichés betegsége miatt lett belőle terapeuta. Ahogy majd magyarázza azt is, hogy az igazán mély érzelmek elől miért menekül akár a családja vagy a párkapcsolatában is.

Szerettem benne azt is, ahogy mi Rose szemszögéből látjuk, hogy mi történik vele. Nekünk valós a paranormális elem, amit mindenki más megkérdőjelez. Egyre inkább úgy néznek a nőre, mintha őrült lenne. Ez is adott egy plusz feszültséget. Egy ponton találgattam is, hogy előbb bedugják-e egy őrültek házába, mielőtt a lény nyomába indulhatna.

Különben ez a lény, entitás, vagy nem is tudom, minek nevezzem, a film gyenge pontja. Ha már krimi, nyomoznak és a nő egyetlen bizalmasa egy rendőr lett, akkor nekem kellett volna pár válasz is. De a filmből kb. annyit tudtam meg, amit magamtól is kitaláltam. Hogy a rémképek végén jön az öngyilkosság más előtt, aki majd a következő megőrülő és öngyilkos lesz. Így megy láncként a gyilkosság. De hogy indult? Mi ez a lény? Semmire nem adnak magyarázatot.

Nem lett véres vagy brutális sem. Elvben az öngyilkosok durván végeznek magukkal, és élőben biztosan sokkoló is lenne, de több thriller – horrorfilm után engem nem ráz meg, hogy egy szemcsés felvételen, hátulról látni, ahogy egy férfi valami metszőolló szerűséggel mellkason döfi magát. Vagy a torkát vágta fel? A szögből még az se biztos, pedig Rose még vissza is nézi a videót. Oda van figyelve a korhatárra, és amikor durvább rész jönne, elveszik a kamerát. Nem mutatnak semmi olyat, ami sokkolhatna. Talán nem is véletlen, hogy a mosoly az, ami a legijesztőbb elemként megmaradt bennem.

Jó ötlet volt, hogy nem kerestek ismert színészeket sem. A főszerepet kapó Sosie Bacon egyelőre ismerősebb a szüleiről (Kevin Bacon és Kyra Sedgwick), mint a szerepeiről. Kyle Gallner inkább csak sorozatokban tűnt fel, és nem is egy sztáralkat. Még talán Jessie T. Usher emelhető ki, de neki nem sok szerepe volt a másik kettőhöz képest. Ő a vőlegény, aki nem hiszi, amit a párja mond neki. Pedig én szeretem a sztárfaktort egy műsorban, de itt jól jött, hogy ismeretlenebb arcok hétköznapibbá, hihetőbbé tették a misztikus szálat is.

Sikeres film lett, kap másik részt is, sokan szerették. Nekem is tetszett, bár én azért megjegyezném, hogy annyira eredetinek vagy jónak nem találtam, mint amik eszembe jutottak róla: a Kör, a Sinister. Az It Follows is felrémlett bennem, de azt nem rakom a Kör mellé. Sikeres horror volt, viszont rühelltem. Annál jobban tetszett ez a mosolygós halálmenet.

Azt se gondoltam volna, hogy pont ez a film lesz az utóbbi időszak legcukibb romantikus filmje, amit láttam. A regényt nem sokkal az után olvastam, hogy kijött magyarul, és mit ne mondjak, nem voltam elájulva tőle. Tucat romantikus komédia, amiben olyan gyerekességek voltak, hogy a fejem fogtam kínomban. Komolyan egy farkasszem-párbaj a vetélkedő kollégák nagy versenye? Meg hasonlók.

De most rászántam magam a filmre is, és nagyon kellemesen csalódtam. Amit a regényben nem éreztem át, a színészek eladták nekem. Kb. minden jobban működött így élőszereplősen, még elmélkedem is rajta, miért.

Az biztos, hogy a színészek sokat számítottak. Pedig különösebben egyiket se bírom. Stowell leginkább katonaként van előttem Chris Hemsworth háttereként – ahogy belegondolok, elég sok mindenben játszott katonát. Most már állítom, jobban áll neki az öltöny, mint az egyenruha. Hale pedig PLL lánykaként égett be az agyamba, és mondanom se kell, Aria egyike volt azoknak, akiket nem sajnáltam volna, ha ’A’ elintéz. Itt viszont teljesen jól működnek, és párként is aranyosnak találtam őket. Színészkedni túl sokat nem kellett – szexinek és cukinak kellett lenni. Látványelemként egyértelműen ők szolgálnak, és megvan ehhez minden elem, korhatáron belül. Vagyis, Lucy Hale kapott egy sorozat ruhát, amelyek mutatnak, de nem rakják ki az idomait kirakatba. Austin Stowell pedig alapvetően öltönyben nyomult, de megvolt a kötelező kockahas jelenete is. Eye candy faktor a hatványon, azt kell mondanom.

Azt viszont tényleg nem tudom, hogy ugyanazok a béna játszmák, amiket a regényben utáltam, miért jobbak a filmen. Pedig végtelenül gyerekesnek találom, ahogy azzal ugratják egymást, hogy pl. Josh tükörként utánozza Lucy munkavégzését. Bár, egy tippem azért van. A regényben Lucy belső hangja is az agyamra tudott menni, ami a filmben szerencsére nem kerülhetett be.

Eléggé vegyítve van a klisé ezzel a baráti ellenségeskedéssel, hogy ne fussak világgá a romantikus filmek tipikus cselekményvezetésétől. Vagyis, itt is megvan a szentháromság: szenvedélyes/ellenséges kezdet után összejönnek, butaságon szétmennek és a nagy gesztussal beeveznek a boldog párok mesevilágába. Tényleg az dobja fel, ahogy az utálat – szerelem váltakozik a dinamikájukban, és nézőként akkor is inkább a szikrákat érezni köztük, amikor azt bizonygatják, hogy egymás ősellenségei.

Mivel a könyvet olvastam, azt nem tudom felmérni, hogy a fordulatok mennyire ülnek vagy meglepők – már tudtam, mi lesz. Vagyis, nekem nem kerekedett el a szemem, mint Lucy-nek, amikor szembesült azzal, hogy Josh komoly egyetemi kapcsolatának azzal lett vége, hogy a lány elhagyta a bátyjáért, aki aztán a cselekmény során össze is házasodik ezzel a nővel. Az meg ugyanolyan érthetetlen számomra, hogy Josh apja miért nézi le annyira a kisebbik fiát. Mert rájött, hogy nem orvosnak való és váltott? Komolyan, ha valami életművész vagy csaló lett volna belőle helyette, érteném. De a Harvardon szerez üzleti diplomát, és jó is abban, amit csinál. Hogy lehet egy harvardi diploma annyira ciki a szemében, hogy kb. minden második mondatával ezért állítsa pellengérre a gyerekét?

De mindegy is, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy hangulata van a filmnek, és éppen annyira majdnem komikus, hogy ne csak románc legyen. Én ugyan nem nevetgéltem rajta, de tény, hogy nagyon más a humorom. A nekem tetsző feketébb elemek ebbe a történetbe és hangulatba nem is fértek volna bele, nem is kellettek. Helyes és cuki ez így.

Ok, még egy zárógondolat. Szerintem nyertünk azzal, hogy Robbie Amell visszaadta a szerepet, és Stowell lett Josh. Kifejezetten jók voltak Hale-lel együtt.

Csak egy jó krimit akartam megnézni, de egy furcsa sci-fit kaptam helyette. Lehetett volna még így is jó, csak éppen folyamatosan az járt az eszembe, hogy mi miből ismerős.

Ahogy a főszereplők, a hipnotikusok képesek víziókat kreálni és megtéveszteni az emberi elmét, az egészen olyan, mint az Eredetben a tervezett álmok létrehozása. Ahogy meg az ember rájött a film logikájára, már az sem volt nehéz, hogy előre észrevegyük, mennyi minden hamis a történetben. Amin meg kellett volna lepődni, mint Danny felesége, azon is csak a fejem csóváltam, túl sok volt a felé vezető nyom. Már csak az is, hogy a fotón a három egymás melletti ember: anya, apa és a kislányuk kb. úgy festett, mintha a gyereket örökbe fogadták volna. Még hasonlított is arra, akiről majd kiderült az, ami és ez akár nyomra is vezethetett. De nem csak ez az elem volt ilyen benne.

Egy másik Ben Affleck-film is eszembe jutott, A felejtés bére. Itt az emlékeztetők van úgy elszórva, mint abban a kis tárgyak, amelyeket a fizetése helyett kap majd meg a főszereplő. Danny nyomozása is hasonlít arra, mint a másik filmben.

Csak éppen az összehasonlításokban rendszerint ez a film jön ki rosszabbul. Hiába ez az újabb, a Konstrukció se látványban, sem történetben nem tudja hozni az Eredet szintjét. A felejtés bére a Nolan-mozinál gyengébb, de az is sokkal jobban tetszett, mint ez a film. Túl mű, túlságosan is nem természetes az a sakkozás, amivel a család előre megtervezte a történteket. Az meg egyenesen túlzottan kényelmes, ahogy a végén a nagy leszámolást megejtik.

A látványelem kimerül annyiban, hogy amikor a főhősnek van egy felismerése, a kép átvált egy másikba. Mivel itt az elmét tévesztik meg, az mosódik át, hogy mit akarnak láttatni vele, és mi az, ami tényleg történik körötte.

A stáblista is jobban hangzott pár éve, mint a jelenlegi szinten. Affleck nem is emlékszem, mikor játszott utoljára jelentős filmben. Braga kb. 15 éve volt a ismertebb, hozzá sem tudnék sikeres és mai filmet kötni. Fichtner meg egy az egyben az ügynököt játssza, aki Scoofieldet üldözte. A durva meg az, hogy még ezzel együtt is az ő gonosza tetszett a filmben legjobban.

Sajnos, valahogy az egész film félrement. A főszereplőt nem tudtam igazán megkedvelni, a csavar egyáltalán nem lepett meg. Még csak nem is egy túl eredeti történet, össze lehet írni, mi miből lehet ismerős. Kár érte, valami jobbat vártam, de ezt szinte untam.

A legutóbb leadott évad a Zavaros vér, vagyis az 5. kötet történetét dolgozza fel. Jellemző különben, hogy miközben Rowling az oldalszámot megpörgette – ez már közel 1000 oldalas krimi volt – a sorozatnak nem kellett több rész. Nem igazán tartam, töltelék volt több, amit a sorozat nem is vett át.

Ha már a regényhez mérem… Egy rész volt benne, amit előzetesen nem tudtam, hogyan tudnak vászonra vinni. A regényben Robin és Cormoran egy könyvet olvasnak, hogy képbe kerüljenek a hetvenes évek sorozatgyilkosával. A sorozatban természetesen nem olvastak – Robin egy riportfilmet nézett meg, és mutatott belőle részeket Strike-nak is. A lényeg ugyanúgy benne volt, és vásznon sokkal jobban nézett is ki. Vagyis, egy pont a sorozatkészítőknek. Rowling szinte egy második regényt is beleírt a könyvbe azzal a plusz kötettel.

Újfent megütött, hogy mennyire nem érzem szakmainak, ahogy Cormoran és Robin dolgoznak. Magánnyomozók, embereik vannak, akiket fizetniük kell. Ennek ellenére nekik a nyomozás nem csak munka, hanem szenvedély is. Az ügyek megoldása előrébb való, mint a fizetett feladatok. Több részben is felfigyeltem rá, hogy nem fizetésért küzdő nyomozóként viselkednek. Robin simán otthagyja a megfigyelést az új ügy kedvéért – mert egy régi eltűnés izgalmasabb, mint fényképezőgéppel várni, hogy a csalfa házastárs feltűnjön és lefotózhassa. A meggyilkolt lánya ügyében még évtizedekkel később is dolgozó kisöregnek Robin ingyen segítséget ígér és ad, míg Cormoran is csökkentett áron fogadja el az eltűnéses ügy folytatását. Inkább rendőrként és nem magánnyomozóként viselkednek. Ettől emberként jobbak, de hogy élnek ebből meg?

A krimi 4 részre elég volt, és szépen összeszedik a darabkákat a történet közben. Vannak mellékágak, nem egyből jönnek rá a megoldásokra. De pont ez teszi hitelessé, hogy próbálkoznak, beleássák magukat dolgokba, aztán majd kiderül, hogy jól gondolkoztak-e. A megoldáshoz némi szerencse is kell, de legalább nem csak azon múlt minden.

Ez az évad különben inkább krimi volt, és a magánéleti szálakat utalásként használták a háttérben. Vannak nem is kicsit erőszakos és direkt baráti/családi utalások, hogy Robin és Cormoran pár kellene, hogy legyen. A regényben ez jobban ragozva van, itt meg pillanatokat adnak nekik, amiből más irányba lehetne vezetni a kapcsolatukat – akár a szeretők kártya, akár a parfümvásárlás utáni pillanataik. Amikor egy szó vagy egy csók elég lenne, hogy ne csak barátok legyenek. De mindketten és minden esetben visszakoznak – Cormoran mondja ki, hogy Robin a legjobb barátja, és ezt nem teszi kockára egy kapcsolat kedvéért, amit valószínűleg elrontana. Cormoran egyéb magánéleti zűrjét is csökkentették: a nevelőanyja halála bekerült, de Charlotte nyomulása már nem. Robin válása is két jelenetben kimerül, nem lesz úgy elnyújtva, mint írásban.

Fura az is, hogy általában Holliday Grainger az, akit jobban szerepben érzek. Egy helyes, de nem a nagyon szép nő, aki építgeti az életét. Most valahogy nagyon nyúzottnak és fáradtnak látszott végig. Öregebbnek a koránál. Tom Burke jobban átjött, ha vele kapcsolatban folyamatosan azt is érzem, hogy túl jól néz ki Strike szerepére. Cormoran viharvert, inkább karakteres, mint jóképű férfi a regényekben. Burke meg simán jobban néz ki, mint Robin szépfiúnak megírt, most már volt férje. De most a gyerekkori traumák történetbe emelésével kevésbé zavart, hogy helyenként kisfiúsnak tűnt.

Különben visszaváltottam az angol nyelvű verzióra. Hiába bírom saját jogon, színészként Simon Kornélt és Kovács Patríciát, egyszerűen nem bírom ezt a sorozatot magyarosítva.