Nem az volt a terv, hogy ilyen sokáig nézem, pláne, ahogy az elején rákaptam. Csak aztán kiderült, hogy ez az egyik olyan sorozat, ami mellett elücsörög mellettem a viharban félős kutyám rossz idő esetén. Úgyhogy, ez a vikinges anime lett a vizslámmal nézett sorozatom mennydörgés esetére.

Pedig, nekem eléggé megvolt a késztetésem, hogy nézzem egyik részt a másik után. Nagyon működött a dinamika, a fokozatosan adagolt titkok és a függő végek. Szabályosan húztak át minket egyik részből a másikba. Pörgős, véres, nagyon tempós sorozat ez, jó történettel.

A cím különben egy sokkal nagyobb és más kalandot ígér, mint amit a nyitányban most kaptunk. Vinland egy gyönyörű föld, ahol békében lehetne élni, de még fel kellene fedezni. Én simán áthallom benne Amerikát, pláne, hogy a vikingek ebben a történetben kb. Grönlandig jutottak, még kellene hajózni kicsit az új földek felé. És ha ez annak az új földnek a sagája…

Most azonban a fiatal Thorfinn bosszúja van a középpontban. Nagyon kicsi gyerek volt, amikor imádott apját a szeme előtt lövik agyon. Semmi más nem érdekli többé, csak a bosszú érte. Átküzdi magát mindenen, és ez már olyan szintű megszállottság lesz nála, hogy más nem is fér az életébe. Mindent csak ez határoz meg. Nincs semmilyen saját dolga. Életben marad, és várja az alkalmat, amikor Askeladd tiszta párbajviadalban a prédája lehet. Azért tanul harcolni, hogy ellene legyen esélye. Mindent azért tesz. Se barátok, se család – Leif a végén azt is megállapítja, hogy már vissza sem tud emlékezni a régi életére, a bosszú előtt. Mindent felemésztett az a fiúban.

Így ebben a történetben Thorfinn nem is lehet teljes értékű főszereplő. Ahhoz túl egyszerű még, minden téren. Igen, bámulatos harcos és amit fizikailag végigcsinál, azok nagyon nyomják a sorozat akció részét előre. Ő vívja a nagy harcokat, de nem ő mögötte az ész. Thorfinn itt még csak egy bábu.

Ha főszereplőt kell választani erre az évadra, az Askeladd, akinek szintén megvan a maga szomorú eredettörténete. Ő is nagy harcos, de az igazi ereje abban van, hogy mennyire okos, taktikus, ravasz és még sorolhatnám a jelzőket. Ő az, aki a terveivel és a törekvéseivel a cselekményt mozgatja ebben az évadban. Meghatározza, ki ellen és hogyan küzdenek. Ő Thorfinn bábmestere is. A zseniális figurákat én még mindig is nagyon bírtam, így annak ellenére nagyon megkedveltem ezt a személyt, hogy Thorfinn szemszögéből ő számít a főellenségnek. Pedig… Thors halála egy sokkal komolyabb összeesküvés része volt. Thorfinn nem egy észlény, ezt mutatja az is, hogy Askeladd mellett nőtt fel, nagyon jól látta, hogy a férfi zsoldos. Az apját nem is ismerte. Komolyan nem bírta összerakni, hogy Thors halálát megrendelték, és Askeladd csak a gyilkos kéz volt, nem az elme? Az ellen kellett volna elindulnia harcolni, aki a halálát megrendelte, de Thorfinn még csak el se jut addig, hogy volt egy ilyen ember. Meg majd szerintem őt is, ha Canute mellett lesz egy másik élete.

A zsoldos kalandok után, az évad végére ismerjük meg Askeladd történetét, az ő célját és már egy királyi cím sorsa a tét. A harcok maradnak, de jönnek mellé hatalmi játszmák és Canute formálódása is. Lehet még az a fiú nagy játékos, most rátalál a céljára és az erejére, de hogy győzzön, neki is lesz még bőven harcolni valója. Itt elindul az ő története is.

Roppant jól meg van rajzolva. Akármelyik oldalról nézem: a csaták, de a mindennapok és a viking hétköznapok is. A csaták dinamikája nagyon eladja, de attól tud plusz lenni, hogy mellette az egyéb részek is szépen el lettek készítve. A szereplők egyediek, felismerhetők, ha azért a japán anime vonások olykor kifejezetten zavartak is egy skandináv történetben. Ahogy Thors simán eladható lett volna szamurájnak is. Canute, aki egy az egyben megtestesíti az androgün ázsiai szépfiúkat. De mivel ez skandináv alapú, a történetben poénkodnak is azon, hogy valóban herceg-e, nem-e inkább hercegnő. Megvannak az anime történetek jellegzetes alakjai is. Csak egyet emelek ki: Thorfinn nagybátyja, a valósággal legyőzhetetlen és óriás Thorkell. Tiszta Kenpachi a Bleachből, hogy a kedvenc anime-om tegyem mellé.

Ha már a hibák. Japánul néztem angol felirattal, és feltűnt, hogy sok nép szerepel benne, de mind ugyanazon a nyelven beszélnek. Gondolom, japánul. A történetben pl. két külön néphez tartozó ember társalog, kell fordító is, mert nem értik meg egymást. És mindkettőt japánul hallom, ugyanúgy. Ok, én tényleg nem értem így sem, de azért az fura, hogy ugyanaz a nyelv van két másiknak is eladva. Létezik vajon ez a sorozat szinkronnal? Mert akkor tudna érdekelni, hogy oldották ezt meg.

A lényegen ez azonban semmit nem változtat meg. Egy izgalmas, akciódús és jó karaktereket mozgató anime, amire nagyon rákaptam. Már lement a 2. évad is, szóval, még egy ideig nézhetem a kutyámmal és mesélhetek is majd még róla.

Nagyon érdekelt, milyen százalékai vannak ennek a filmnek, mit szóltak hozzá, akik értenek is a filmekhez. Ugyanis én konkrétan azért néztem meg, mert az unokatestvérem rühellte. Kb. két hétig emlegette azzal, hogy semmi értelme nem volt az egésznek és neki nem tetszett, hogy nincs vége.

Jelentem, a kritikusok sokkal jobban szerették. Ha nem is túl magas az értékelése, az erős közepesnél jobb. Nekem a középmezőnybe sikerült tennem. Érdekes, de nem annyira, hogy megüssön vele, és nem is szórakoztató darab. Igaz, én egyes tartalmakat tudtam értékelni benne, amelyek már inkább modern vonások és nem szórakoztatás.

Az egyik ilyen, hogy a kislány mennyire rá van kattanva a Jóbarátokra és ahogy leül nyugiban majd az utolsó részt megnézni. Nekem ezzel simán példázta azt, amit addig elejtettek az emberiség viselkedéséről. Hogy a végsőkig a homokba dugják a fejüket, és inkább elringatják magukat egy mesében, mint szembenézzenek a valósággal. A Jóbarátok kapcsán különben is emlegetik, hogy mű az egész, és egy olyan nosztalgia lengi be, ami talán soha nem is volt igaz. Azzal, hogy a lány mindenki helyett ezt a műséget választja, aláhúzza csak, amit sugalmaztak a cselekménnyel.

Különben több posztapokaliptikus cselekményelemet felhasználnak, de azzal, hogy egy félreeső helyen levő két család szemszögéből nézzük, más szemszöget kap a dráma. Személyesebb, megfoghatatlanabb és felfoghatatlanabb. A személyes feszültségek rendszeresen lenyomják a nagyobbat – a két család egymástól tart, miközben a kérdést is feltehetnék, hogy mi történik a világban. Könnyebb azzal foglalkozni, hogy valóban a tulaj jött haza, vagy éppen valami idegen készül lecsapni őket álmukban.

A rendező, Sam Esmail személye már jelezte, hogy milyen típusú filmet kapunk. Nem fogom tudni megfogalmazni, de ebben az alkotásban is benne van az a szinte pszichés betegségnek tűnő hangulat, amit a Mr. Robot évadjaiban is éreztem. Csak éppen itt nincs egy Rami Malek és némi osztott személyiség. Szó se róla, sztárszínészt kapunk így is, csak éppen olyan emlékezetes karakter nincs, mint amilyen Mr. Robot volt.

Ha már színészek és szerepek. Az egyik gondom ezzel a filmmel, hogy nekem ellenszenvessé tették a főszereplő családot. Ahogy az anya okoskodik és mindenkinek nekimegy, a saját családjának is. Mert Amanda nem csak a hazatérőkkel volt gyanakvó és kemény, ugyanezt tette a férjével és a gyerekekkel is. Clay, aki sodródott és a feleségével ellentétben őt meg túlzottan pozitívnak találtam, aki nem képes felfogni, mekkora nagy a baj. De a mélypont a lányuk, Rose. Ha nekem tetsző vég lett volna, akkor nem a Jóbarátok végét nézné a végén, miközben tömi a fejét, hanem éppen temetnék a végén. Hú, az de idegesít, hogy arról szónokol, tenni kell valamit és válaszokat találni, erre leül tévézni, és még annyi sincs benne, hogy a családjára egy gondolatot pazaroljon.

A többiek sokkal szimpatikusabbak tudtak lenni. Mahershala Ali üzletembere, aki hozta azt a józanságot és emberiességet, ami a másik családban nem volt meg, miközben nem is volt olyan derűsálmodozó, mint Ethan Hawke karaktere. Kevin Bacon túlélésre játszó szkeptikusa, akiről leginkább el tudom képzelni, hogy túléli a családjával, ami jönni fog.

Az meg igaz, hogy igazi válaszokat tényleg nem kaptunk, mi történt és miért. De nagyon sok mindent elmondtak, és a lényeg teljesen átjött. Hogy a kultúránk és az életmódunk mennyire törékeny. Hogy függünk a technikától és már nincs emberek közötti bizalom vagy segítőkészség. Ha nem is képzelünk napjainkba anarchiát és világvégét, simán megvannak a tünetek és érezhetők a vészjelek, amelyeket a film felnagyítva és extrém helyzetbe hozott. Olyan faj a mienk, amely simán elpusztítja magát.

Nme látványfilmnek készült, a helyszín is szinte csak egy vidéki ház. A legtöbb látványelemet az állatok jelentik benne, a szarvasokat szívesen néztem is benne, ha az sem tiszta, mégis mire, miért és hogyan akarnának figyelmeztetni.

Vagyis, én az utálattól messze vagyok, de igazán nekem se tetszett ez a film. Ahhoz túl sokakat nem bírtam benne, és nekem is kellett volna legalább egy poén, egy  csavar a végére.

Majd elfelejtettem - regényből készült, magyarul is kiadták. Még nem olvastam, de most érdekelni kezdett, abban vajon több válasz akad-e.

Újabb rész, és most legalább próbálkoztak valami mással. Ezt még akkor is a javára írom, ha különben annyi sebből vérzik ez a film, hogy egy vámpír már nem tudna mit kiszívogatni belőle.

Megint egy gyerek kerül bajba, és egy állat segíti ki belőle. A főszereplőnk egy Phoenix nevű elárvult fiú, akit a nagynénje vesz magához. Ez együtt jár az Afrikába költözéssel is, amit az állatszerető fiú nem is él meg tragédiaként. Már az első teljes napján szafarira viszik, ahol meg is lesz a baj. A gyerek kint marad egyedül a szavannán, ráadásul egy olyan környéken, ahol a környék legnagyobb orvvadásza el akar kapni egy csorda elefántot. Phoenix egy fogságba esett állatot kiszabadít, akivel aztán nekiállnak a hazajutásnak, az orvvadászok megleckéztetésének és az elefánt családjának kiszabadításának.

Nagyon mese az egész, és képesek az elefántra kb. ugyanazt rápakolni, amit eddig ezekben a filmekben a kutya csinált. Megvédi a más állatoktól, gonosz emberektől, cipelni is tudja, ráadásul úgy hallgat a parancsszavakra – egy elvben teljesen vadon élő elefánt – mint egy cirkuszi állat. Jól néz ki, amikor végre az elefánt szembeszáll a vadászokkal, eltipossa a fegyvereket, de most komolyan megértette a gyerek mutogatásál, hogy a fegyver rossz és el kell törni? Még egy delfin, egy kutya is elbújhat az mellett, amit ennek az állatnak tulajdonítottak ebben a történetben.

De van még egy része, amit nem kicsit tartok gyomorforgatónak. Sarah néni kapott egy élettársat a történetben. Róla a végére szépen kiderül, hogy sokáig együttműködött az elefántvadászokkal. De most szembeszáll velük a gyerek védelmében, és ezzel minden meg van bocsátva? A minimum az lenne, hogy jó pár évre őt is lecsukják, de itt a vadőr vállon veregeti, és Sarah néni is úgy ölelgeti a végén, mintha valami hőstett derült ki volna róla, nem egy ekkora disznóság.

A show-t egyértelműen lopja az elefánt, majd később a bébi elefánt. Nagy a cuki faktor, és az egészben van egy olyan aranyosság, amit csak az tud elrontani, hogy a főhős elefánt A majmok bolygója majmaival van kb. egy szinten. Pontosítok – mielőtt Caesar megszólalt Francónak az első rész végén. Annyi hiányzott csak, a beszéd.

Az előző történetekhez hasonlóan itt is az anya-alak, még ha nagynéni is lett belőle, az egyetlen közismert színész. Liz Hurley, akinek kb. csak szépnek kellett lennie. Pipálva. Sam Ashe Arnoldot is láttam már egy sorozatban, de az még annyira gyerekfilm vonal volt, hogy most rá kellett keresnem, honnan ismerős a neve.

Van benne humor, kaland is, az állatok eladják a külcsínt is. Nagy mese különben, de állatbarátoknak meg lehet nézni így is, legfeljebb az intelligenciánkat visszatekerjük a kisgyerek szintre.

Nem lettem okosabb a True Detective (s04e02) heti részétől. Továbbra sem tudom, hogy misztikus vagy földhöz ragadt irányba haladunk majd. Most inkább a szereplőket, főleg Foster szereplőjét ismerhettük meg kicsit jobban. Ami most biztosnak látszik, hogy a két nyomozónő lesz a középpontban, akiknek eléggé kisiklott élete van. Foster szereplője gyászol, egyelőre csak utalások vannak, kiket vesztett el. Közben meg viszonya van a főnökével, ami kapcsolat is, meg nem is. A lányával is hadilábon áll. A másik nő hasonlóképpen kezeli a szerelmi életét, és ő meg simán az eltűnt őslakosnő ügyének megszállottja. Egyiküket se mondanám egészséges személyiségnek, de eltökélt rendőrnek igen. Az ügy talán most nem sokat haladt, de a két nő szövetsége megköttetik, és a rész végére kapnak egy irányt is. A látványt továbbra is az északi helyszín határozza meg: sötét, tél és hideg.

Nagyon érik, hogy még egy rész, és ezzel nem szenvedek tovább. Most már Cruz is felkerült azoknak a listájára, akik készülnek továbbállni a Chicago Fire (s12e02) jelen évadában. Ki is leszek akadva, ha a fiatalabbak sorra elmennek, és az olyan öreg rókák maradnak csak, mint Mouch. Ment tovább a Kelly Show is, akinek már annyira nem tudnak mit kitalálni, hogy az egykori szimpatikus, jó vezető lassan dívának tűnik, és már őt is elkezdtem nem bírni. Ennél már csak a szerelmi szálak rosszabbak, mert nagyon rajtuk a kényszer, hogy akik még nem jártak, összekerüljenek. Rossz nézni, amit most Violet történetével kezdtek.

A Chicago Med (s09e02) most is jobban lekötött, ha személyesebb vizekre eveztek itt is. Vagyis, kicsit belementünk Maggie válásba, az érzelmi traumába, és hogyan harcol egy macskáért, amit igazából nem is akar. Archer műtétje végre be lett ütemezve, de itt meg a volt felesége kavart be azzal, hogy megint csak kihasználja a fiúkat. Daniel pedig egyre billeg, hogy az új doktor most jó orvos vagy sem. Kamaszként dühkezelési gondokkal kezelte, és most szeretné is, ha Ripley jobb ember lenne, aki megtanulta kezelni az indulatait, de gyanakszik is. Most volt egy közös esetük, és az egész egy libikóka volt, hogy Mitch Ripley jó ember és doktor, vagy az a problémás egyén, akinek kb. 20 éve megismerte. Azért remélem nem húzzák túl, és Ripley marad, mert többen elmentek ebből a sorozatból is, és Luke Mitchell még szimpatikus is. Ha viszont az arab lány ragad itt, akit már be is tettek Marcel mellé, és olyan akciói vannak, mint Willnek korábban, annak kevésbé fogok örülni. Az esetek így rá lettek húzva a magánéleti dolgaikra, de legalább voltak.

Végül, az a sorozat, ami simán az év elejének leginkább várt újonca, és szerintem nem csak számomra. Elrepült a Masters of the Air (s01e01-02) első járata. Vagyis, megkezdtük az újabb nagyszabású, háborús eposzt, ami egy új harcnemről mesél nekünk a II. világháború idejéből. Amerikai pilóták, akik angol állomáshelyükről náci célpontokat bombáztak. Ennek is dokumentumregény az alapja. Ez is epikusan hősies, közben egyszerű amerikai fiatalemberek sorsát követi nyomon. Ebben is a személyes történetek keverednek a háborúval. Két rész ment le eddig, és mindre igaz, hogy nagyon látványos légi jeleneteket kaptunk. El lehet belőle képzelni, hogy milyen volt a szolgálat egy bombázón. Mennyi ember és milyen beosztásban dolgozott rajta. Mi volt az erősségük, milyen veszélyeket kellett vállalniuk. Most pl. kiugrott az, hogy ők nappal és kifejezetten katonai célpontokra mentek, amivel sokkal sebezhetőbbek lettek a gépeik és a pilótáik. Az angolok velük ellentétben este repülnek, bombáznak, amit érnek. Már listán vannak az olyan kérdések, mint a feleslegesen vagy sem vállalt kockázat. Megvannak a kiemelt karakterek, mert természetesen nem 300 embert követünk részről részre. Egy fiatal, feltörekvő színészekből álló gárda jött is össze. A legnagyobb név talán a két kapitányt játszó Austin Butler és Callum Turner. Magamban különben jót mosolyogtam azon, hogy a nagyon angol Turner, vagy az ír Keoghan nagy amerikai hazafiakat játszanak. Vagy, amikor egyik este élő zene megy, és Turner megy ki énekelni, a Butler játszotta Gale-t nem tudta magával húzkodni. Hiába, Elvis fénykora még odébb van… Ha már zene, a főcím szépen megy az elődök nyomában. Még a dallamvezetés is emlékeztet, az előző két alakulatéra. Amit két rész után erősnek érzek benne, az a háború és a bajtársiasság megjelenítése. Fentről valahogy nem jön még át az a dráma, mint amit az Elit és a Hős alakulat, főleg az Elit tudott hozni. De még van idejük, meglátjuk, mit tartogatnak még a készítők. Az biztos, hogy Elit alakulatot nézni megjött a kedvem. Még mindig nem fejtettem meg, abban melyik katona volt Fassbender.

Most egészen fogamra való volt ez a komédia. Jó arányban volt benne olyasmi, amit bírok: átverés, művészet és fekete humor.

A történet szerint a törvénytelen üzelmeket folytató Gordonnak nagy ötlete támad, hogyan lehet tisztán fizetni a bérgyilkosnak, hogy ne kerüljenek a rendőrség radarjára sem. Műkincsek. Így Reggie mázol valamit, a megrendelők a gyilkosságot fizetik – de a képért és a galériás Patrice megírja a csekket. Mivel a nő annyira le van égve, nem az lesz a gond, hogy rávegyék a pénzmosásra. Sokkal inkább azon bolydul fel az életük, hogy a képek hirtelen sikeresek lesznek, a gyűjtők is akarnak belőle. Új művészeti szenzáció lesz, amin mindenki meglepődik, de esélyt jelent, hogy mindenki rendbe tegye az életét.

Lesz benne fordulat, mert nem éppen úgy teszik rendbe a dolgaik, ahogy elsőre gondolná az ember. Fekete komédia, vagyis itt a halál és a vér nagyon is képbe és képre kerül. Azon még jót is mosolyogtam, amikor Patrice hirtelen megvilágosodik. Ő sokáig azt hiszi, hogy Reggie csak díler. A gyilkolásra használt zacskóit is simán műalkotásnak nézi, míg a kiállításon belé nem hasít, hogy ezeknek mi is volt az eredeti rendeltetésük.

Nem egyszer keverednek agyament helyzetekbe, és Patrice is egyre jobban belejön a bűnözésbe. Végig jól egyensúlyoznak egy bűnfilm és valami könnyedebb között. Az egyetlen, ami zavart, amikor Patrice egyéb körei kerülnek képbe.

Vagyis, Uma Thurman mellett a lánya is szerepet kapott a filmben. Maya játssza a fiatal festőt, akiben Patrice hisz, árulja a képeit és be akarja futtatni. Csak éppen semmi értelme nincs a filmben azon túl, hogy együtt szerepel így anya és lánya. Bár néha éreztem benne, hogy humorosnak van szánva, de csak egy jelenete volt, amin tényleg el is vigyorodtam. Amikor Grace nekiesik Reggie-nek, hogy milyen alapon robban be a művészeti a világba, és túl könnyen jött neki minden.

Miközben komédia is, én bírtam, ahogy kb. beszólnak a modern művészeteknek is. Ahogy kb. mindent el lehet adni, mint műalkotás és a műgyűjtők mennyire átverhető, furcsa népség. Még egy gyilkosságot is installációként fel lehet vezetni, csak a megfelelő körítés kell. Mindenki gyorsan korrumpálható, és nincsenek is olyan fogalmak, hogy jó vagy rossz. Ahhoz képest, hogy Reggie mennyire sikeres gyilkos, kb. ő a film leginkább ártatlan alakja, mert azért lett belőle gyilkos, hogy a húga adósságát ledolgozza, akinek különben ki kellett volna állnia a sarokra.

Nagyon könnyen is kezeli a történet a halálosztást és már csak azért is a fekete komédiák közé tenném be. Itt humor elem is tud lenni, hogy Reggie véres zacskói milyen sikert váltanak ki a művészetrajongókból.

Nem kellett sok helyszín, de a galériát rendezgetik, ki is mozdulnak és nem volt olyan érzetem, hogy ne lenne elegendő változatosság benne.

A színészek is kellően változatosak lettek. Uma Thurman mellett Samuel L. Jackson, Maya Hawke és Joe Manganiello a legismertebb nevek, de más ismerős színészt is fel lehetett benne fedezni. Thurman és Jackson rutinosak, és Manganiello is egész jól hozta a szelíd gyilkost. Azt meg különösen bírtam, amikor Jackson karaktere kiadta neki, hogy pingáljon valamit.

Nem az a film, amit többször is megnéznék, de egyszer kifejezetten jókat tudtam mosolyogni rajta. Művészet, halál, szimpatikus színészek, sose rosszabbat.

Remigiusz Mróz könyvet már olvastam, és simán besoroltam magamnak skandináv szerzőnek. Ennyit a nyelvérzékemről… Mert a szerző lengyel. A Forst felügyelő is az ő könyvén alapul, és ha nem Zakopane lenne a fő helyszín, amit azért lengyel városként be tudok azonosítani, itt is simán el lehetne nekem adni, hogy skandináv történetet nézek.

Ezzel el is árultam, hogy egy roppant nyomasztó, nyomorult emberekkel teli krimi bontakozik ki előttünk. Az ügy elég rémes, az emberek szenvednek és sötét titkaik vannak, a főszereplő nyomozó meg annyi szinten szerencsétlen, hogy csoda, hogy nem lett belőle komoly alkoholista vagy drogos, vagy valami hasonló. Nem is igazán esett jól ilyen időben nézni, még rápakolt egyet az időjárás miatti nyomott hangulatomra.

Maga a történet viszont nem rossz és több rétege van. Ott vannak a holtak, a hátrahagyott jelek rajtuk, az eltűnt gazdag fiú és a múltbéli náci kollaboránsok esete. Sok szál, sok borzalom, és ahogy egy krimisorozatban szeretem, a végére szinte minden össze is fog függeni. Az alapjául szolgáló regény magyarul nincs kiadva, így nem tudok arról nyilatkozni, hogy mennyire értünk a történet végére, vagy van innen még tovább. A sorozat alapján mindkettő teljesen elképzelhető opció.

Még maga a nyomozás is elment, Forst halad végig a nyomokon minden akadályoztatás ellenére. Fel van építve mi honnan jött, nincsenek a semmiből nagy megvilágosodásai. Több helyszín is van, így a nyomozó mozgásban is, és akcióban is lesz része. Nehéz is lenne mélypontot találni, bár tudom, melyik a számomra legmegterhelőbb része a nyomozásnak. Amikor felmennek a hegyre, és szembesülünk azzal, ott mi folyik. Lesz ott perverzió és vérfürdő közel egymás után.

Amivel bajom volt, az a szereplők motivációja. Akár magánéletben, akár a nyomozásban nagyon gyakran nem bírtam összerakni, egyes dolgokat minek csinálnak. Forst, aki viszonyt folytat a közvetlen főnöke szellemileg instabil lányával. Minek? Szerelem a részéről nem volt, a lány vonzalma meg csak terhes volt neki és a főnöke is tiltotta tőle. Elég könnyen szedett fel nőket a sorozatban ahhoz, hogy azt gondoljam, ne talált volna sokkal problémamentesebb alkalmi kapcsolatot magának. Vagy, ott van Olga alakja. Az újságírónő, aki Forst társául szegődik. De miért? Még csak állása sincs, mert a viselkedése miatt megrovásai is vannak, meg állástalan is. Szabadúszó, elvben házalhatna a cikkel, de nem ír meg semmit. Egyszerűen nem látom, neki miért kell belekevernie magát az egyre sötétebb eseményekbe. A történetében sincs semmi, ami indokolná, miért keres válaszokat. A végét meg hagyjuk is, az egy nagy kérdőjelet rajzol a nő feje fölé.

Benne van témaként a korrupció, ami átível a történelmen is. A Millennium-trilógia több ponton is eszembe tudott jutni. Itt is vannak náci szálak, itt is van nők elleni erőszak. Meg az egésznek az a sötét hangulata.

A látványvilága elég sötét, de ezekhez a témákhoz ez remekül is ment. Nem is tudom, mit írnék egy olyan nyomasztó krimiről, amit olyan színvilággal és hangulattal forgattak volna le, mint a Barbie-t. Ez egy sötét és fájdalmas történet, ami annak is néz ki.

A lengyel színészekről kb. semmit se tudok, így nekem minden szereplő az újdonság erejével hatott. A nyomasztás nagyon dőlt belőlük. A kedvencem különben az ügyésznő volt – azt nagyon eltalálták, ahogy a rúzzsal kifejezték a benne végmenő változást. Az a jelenet, amikor hirtelen megérti a dolgokat, összeomlik, majd összeszedi magát és már egy más ember. Ez el is lett játszva. A többieknél sokkal jobban látszott, hogy szenvedtek, szenvednek és szenvedni fognak. Ott nincs meg ez a töréspont.

Helyenként érdekes a történetvezetés és annak megjelenítése. Forst időnként jobb szó híján kikapcsol. Ilyenkor gyakran van egy ugrás, amit elég fejfájást keltő módon oldottak meg képileg is. Különben is akad egy-egy furcsa beállás, vagy nekem nem tetszett módszer, de ezek kiugrottak az átlagból.

A sorozatot azonban elnéztem, ha nem is sorolnám a jobbak közé, az erős átlagba simán belefért.

Olvastam már olyan olasz törvényekről, amelyek finoman szólva felháborítók. Pl. ha a megerőszakolt lányt a megerőszakoló feleségül veszi, azzal semmissé teszi a bűnt. Ebben a filmben pedig bővül a paletta: az örökbeadott gyermek 100 évesen kérheti, hogy feddjék fel, ki volt a biológiai anyja.

Ettől elég furák is a főszereplők: az egyikük a harmincas Giovanni, aki egy árvák jogaiért küzdő szervezet embere. Az ő feladata a 100 éves Gustavo öregek otthonából való szállítása, aki most végre jogot kapott, hogy megtudja, honnan származik. A poén meg az, hogy Gustavónak ennyi idősen már mindegy, ki szülte. Őt sokkal jobban motiválja, hogy megint kimehet a világba, láthatja még a tengert, ehessen egy jót. Vagyis, részéről annyi a történet, hogy Giovannit zsarolja, hova vigye és mit csináljon, vagy nem tart vele. A szervezet meg nagyon számít az öregre, mert vele akarják bemutatni, hogy a gyerekekkel mennyire igazságtalan, hogy nem kaphatják meg a születési adataikat. Mert az csak nagyon keveseknek adatik meg, a történet idején Gustavo az egyetlen, aki elég idős, hogy élhessen a jogaival.

Komédiának indul a film olyasmikkel, hogy Giovanni kénytelen az ebédjét elcserélni az öreg diétás kásájára meg hasonlók. De aztán lépegetnek a dráma felé, mert Giovanni története is kezd kiderülni. Nem véletlenül van annál a szervezetnél: ő is örökbe fogadott gyerek, akit nagyon érdekel, ki volt az anyja. De persze nem tudhatja meg. A helyzetet bonyolítja, hogy a nevelőanyja ott van az életében, szereti és támogatja. Gustavo nem is érti, hogy akinek ennyire szerető anyja van, minek keresne valakit, akinek nem kellett. Mi változna? Vagy hogyan kezelné, ha beszélne az asszonnyal, aki teljesen elutasító lenne vele?

Végig van egy ilyen haladási irány – a könnyed felől haladunk a tragédiák és a komoly kérdések felé. Árnyalja a szereplőket, és Gustavo anyjával kapcsolatban is van egy érdekes motívum benne. Bár Gustavo azt mondja, nem érdekli, és már értelme sincs, az anyja már nagyon régen halott lehet, amiután eldobja a borítékot, mégiscsak érdekelné, ki szülte. Egyszerre van benne a kíváncsiság és a kidobott gyerek érthető fájdalma, félelme. Az egyik legemberibb pillanata a filmnek, amikor az öreg leengedi a pajzsait, látszik a sebezhetősége, és a kérdés, amire 100 év alatt nem kaphatott választ.

A bájos elemnek szerintem azt szánhatták, hogy Gustavo és Giovanni össze is barátkoznak az út alatt. Illetve, Gianna hűsége a nevelt fiához. Egész családszerűvé gyúrják őket a végére, ha azért ezt kritikával is kezelném. Az a 2 együtt töltött nap kétlem, hogy igazi barátságot hozna, pláne, hogy mekkora különbség van a két ember között. Inkább, megtanulják meglátni egymásban, amiben hasonlítanak. El tudják fogadni a másik véleményét, és tiszteletben tartani, ha a maguké más is.

Nem látványfilm. Még Gustavo kérései sem vadak, kifejezetten szolidak. Nem is tudom, egyáltalán volt-e olyasmit, amit ne lehetett volna könnyen kivitelezni. Semmi extrém nincs benne, még csak több helyszín sem. Nincs látványos autókázás, amíg célba ér a két férfi.

A színészekről is beérném annyival, hogy elég extrém kihívás lehetett 100 éves szereplőt alkotni. A színészen látszik is, hogy nincs annyi. Nem segített rá maszkkal, vagy valami eszközzel, így ténylegesen fiatalabbnak néz ki, és nehezen hihetők az olyasmik, hogy még annyi ideig sem tud egyedül állni, amíg pisilne.

Egyszer meg lehetett nézni, volt benne érdekes rész is, de se nem vígjáték, se nem dráma. Még csak nem is dramedy. Olyasmi szívhez szóló, helyenként fájdalmas történet igyekezett lenni, mint a francia filmek egy csoportja, csak ebben nincs meg az a báj.

A cím nem is kicsit megtévesztő. Nagyon távoli csak a hasonlóság, igazi kapcsolata meg nincs is Az olasz meló című sikeres, és már majdnem kultikus amerikai filmmel.

Az igaz, hogy olasz bűnügy van benne, ebben is simliskednek és rabolnak. Csak éppen ennek igaz történet az alapja, hétköznapi alakok vannak benne és az egésznek semmi köze nincs egy mesteri tervhez. Ha röviden összefoglalnám, akkor az elégedetlen postai dolgozó kitalálja, hogy rabolja ki a munkahelyét. Igen, posta, nincs elírás. Nálunk ugyan pénzszállító csinálja, ami itt a postásnak jut, de nem sokat oszt-szoroz a helyzeten.

Egyszerű terv, még egyszerűbb végrehajtás. Az a legnagyobb kihívás a rablás alatt, hogy megfelelő ragasztót találjanak. Mert nem mindegy, hogy a kinyitott postai borítékokat majd milyen másik zárószalaggal zárják le. Vagyis, nem egy körömrágós darab.

Pláne, hogy nem okos rablókkal van dolgunk. Elégedetlen kisemberek, akiket olyasmik hajtanak, mint a korai nyugdíjazás vagy a gyerek jobb ellátása. Még csak nagy ötlet sincs, simán bontják a pénzes borítékot, kitömik más papírral, leragasztják és annyi. De még ebben is sikerül szerencsétlenkedni – lemerül a zseblámpa, vaksötétben meg nem lehet borítékot ragasztani. Meg ehhez hasonlók.

A film egyetlen trükkje, hogy rétegekben építkezik. Az ötletgazdával kezdünk, egy nőcsábásszal, akinek más vágya sincs, mint korai nyugdíjba menni és egy egzotikus helyen bárt vezetni. De a nyugdíjazás változásával még hosszú évekig kellene dolgoznia. Majd jön a beszervezett kolléga eseté, végül egy környékbeli és nem éppen sikeres bűnöző, aki meglátja a lehetőséget az esetben. Mindenki rászervez a másikra, mennek az átverések és a könnyed, ’lúzerek rabolnak’ történetből béna Kutyaszorítóban lesz.

Nincs szereplő, akinek megérné drukkolni. Ha ez nem olasz, hanem amerikai film lenne, simán white trash szereplőkkel lenne tele, és még lejjebb került volna az igényesség. Ezt elképzelve, legalább örülök, hogy itt nem annyira debilek szerepelnek, de még így sem szimpatikusak vagy okosak. Mindenkinek jut valami idegesítő szokás, elképzelés vagy valami nagyon simlis húzás.

A film vége is olyan furcsa. Pár szereplővel értem, mi történt. Mások végjátékát viszont nem tudtam lekövetni. De még az sem teljesen tiszta, hogy a lopott pénzzel mi lett. Lehet, ehhez kellene az előismeret, hiszen, ha igaz történet alapján, akkor a médiából anno lehetnek az olaszoknak emlékei, hogy mi lett az eset vége.

Nem túl izgalmas, látványelem nincs benne és a humora is gyenge. A címe csak még húz egyet lefelé rajta. Ha rossz a film, de a címével beidéznek egy jót, csak még pocsékabbnak tűnik a végeredmény. Itt is ezt éreztem.

Direkt megvártam, míg lemegy az egész évad, mert biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom és nem is akarom hetiben nézni. Hiába olvastam az alapjául szolgáló regényt, annyira jó tempója és függő végei vannak, hogy simán nézette velem egyik részt a másik után.

Az is egy jó elgondolás volt, hogy egy másféle Reacher mutatkozott meg ebben az évadban, mint az előzőben. Most a volt osztagával dolgozik együtt, nem egy magányos farkas, aki boldogul, ahogy tud. Ráadásul a csapata nem csak nagyon összeszokott, de értékrendben is hasonlítanak. Durva is, ahogy senkinek nem okoz semmi gondot, hogy szinte mészérszéket rendeznek, bármerre is mennek. Mert ők nem csak csontokat törnek, itt szabályosan hullanak köröttük az emberek.

Ami még feltűnt, hogy Ritchson több értelemben gyúrt a szerepre. Iszonyatos nagy izomhegy ebben az évadban, inkább néz ki testépítőnek, mint egykori katonának. Visszatérő poén is a filmben, hogy az alkatán viccelődnek. A barátai, de az ellenfelek is. Van pl. egy olyan jelenet, amikor a részben sáros szenátor egy állatkertben, a majomház mögött szervez találkát, és még mondják is, hogy Reacher biztosan otthon érzi magát a gorillák között. Csodáltam is, hogy ott legalább egy zsoldosnak nem húz be érte egyet sem. Már túlzás, ahogy fel lett a színész fújva. Reacher fénykorában elhinném, de olyan életmóddal, amit ebben a történetben Reacher évek óta folytat, az állandó utazással hogy lenne képes ilyen izomtömeget fenntartani?

De, a másik oldal. Nem tudom, hogy az alkaterősítés, esetleg a sminkes munkája, vagy tényleg a színész gyakorolt rá, de most benne van az a lepusztultság, megfáradtság, amit az ilyen életmód mellett vár az ember. Ez a Reacher már az arcára nézve megjárta a hadak útját, el lehet hinni az éveket és gyötrelmeket mögötte. Szikár, western hős arcot is kapott a testépítő test mellé. De ezzel a színészi munka ki is merült, érzelmeket nem nagyon látni a színészen. Néha azon csodálkoztam, hogy mozogni miképp képes ilyen vállakkal.

A csapatát viszont megszerettem. Az egykori nőcsábászból lett rendes családapa, mellesleg olcsó egyetemen végzett ügyvéd. A matekzseni bombázó. A szarkasztikus, legjobb barát magánnyomozónő. Jó, hogy mindenki másban jó, miközben harci gépek is. Jó kis jeleneteket is kaptak – a kedvencem különben az, amikor Serinda Swan karaktere lekapta a tűsarkúját, aztán beleállította egy motoros szemgödrébe. Kiegészítésképpen egy-egy jelenetre kaptak maguk mellé egy lelkiismeretes rendőrt, és beköszönt pár jelenetre az első évadból Oscar is. Ők több színészi talentumot is mutatnak, mint a főszereplő.

De Ritchson nem is drámát jött előadni, hanem csontokat törni. Azt el is hiszi neki az ember. Ha a regényekhez mérem a Reacher jelenséget, akkor ő sokkal közelebb van Lee Child szereplőjéhez, mint Tom Cruise. Talán egy terület van, amit Cruise tudott sokkal jobban hozni: Reacher nem csak egy izomhegy, de veszélyesen okos ember is. Itt a cselekmény villant meg ebből valamit, de az intellektusát ez a feldolgozás nem tudta, talán nem is akarta visszaadni.

Így is megérdemli az okos krimi-akció zsánert, ami különben a regényekre is igaz. Nagyon pörgetve vannak az események, logikus, és nagy zúzások közben megy előre a cselekmény.

Ha a hiányérzetem azért még kicsit előre engedem, akkor A.M., akit még említeni kell. Ferdinand Kingsley szuperül hozza, és jó ellenpont is a brutális Reacher mellett ez a finom gyilkos. Elsőre másnak is gondoltam, nagyon menő bérgyilkosnak, nem fegyverkereskedőnek. Túl jó abban, ahogy eltűnik, öl, álcáz. Ehhez képest mély csalódás volt, ahogy elintézték. Többet vártam – helyette kb. úgy lelőtték, mint Tarantino brigantii Hitlert. Kingsley különben kezd egyre több mindenben feltűnni. A Silóban is bírtam, itt is tetszett a figurája. Arra meg most jöttem rá, hogy Ben Kingsley fia. Majd meglátjuk, mennyire tud majd kilépni a híres apja árnyékából.

Tetszett ez az évad is, és tudjuk, hogy rengeteg regény van még, amit lehet filmesíteni. Jók a kritikái, szeretik a nézők. Meglep valakit, hogy már be is van rendelve a következő évad?

Nem nagyon tudom, mit kezdjünk ezzel a filmmel. Horror is, thriller is, van benne skandináv elem, de valahogy olyan furának éreztem az egészet.

Mondjuk, az még belefért volna, ha nem az járt volna a fejemben, hogy mi az a két alkotás, ami folyton beugrik róla. Az egyik egy regény, Karikától. Abban is az volt, hogy a gonosz erejét az növelte, ha féltél tőle. Még egy hangzatos leírás is van benne arról, hogy a másvilági lénynek úgy világít a félelmed, mint egy világítótorony a sötétben. Minél jobban félsz, annál nagyobb fénnyel. Itt is ez az elv volt, annyiban módosítva, hogy még a félelem se nagyon kellett. Elég volt annyi, hogy valaki tudott erről a gonoszról, és azzal erőt adott neki. Csak nem horrorba oltották Schrödinger macskáját? Ha megnézed, létezik. Ha nem, nincs is. Így egyszerre van is, nem is.

A másik, meg a Kör. Ez a szörnyeteg is felfedezi, hogy mennyivel több embert ér el a szórakoztató fórumokon, legyen az film vagy internet. De különben a lény kivitelezése is Samara közeli. Talán egy fokkal kevésbé emberi a mozgása és külcsíne, de akkor is megmaradt benne valami humán jelleg.

Ez lesz az a pont, amit szintén nem tudtam hova tenni. Mi ez a lény? Miért ilyen emberszerű? Semmi magyarázatot nem ad a film, ami meg van, azzal nem sokra megyünk. Még csak annyi sincs meghatározva, hogy démon, szellem, vagy miféle entitás. Talán azt gondolták, ennyire ismeretlennek meghagyni félelmetesebbé teszi? Engem inkább bosszantott, hogy félni kellene valamitől, csak ötletem sincs, mitől.

A kivitelezés kispénzes. Már a lényen látni. Ijesztő elem sem került bele sokféle. Leginkább a hangulat, a zene és némi jump scream. De különben azt is lehet előre látni – simán elég, ha az ember nem az elénk kitett, bóklászó embert nézi, hanem a hátteret mögötte. Lényecske sokat settenkedik ott, és a zene elárulja azt is, mikor fog elénk toppanni. Igazából a mitológia, ami működik. Kb. ugyanaz, mint amikor azt mondják, ne nézz le. Itt ez van, csak félelemmel.

Nehéz eldönteni azt is, van-e olyan főszereplő, akinek az életben maradásért lehetne szorítani. A főszereplő, a filmes Alex ugyanis mocskosan bánik az emberekkel. Érzéketlen, manipulatív és nem érdekli más, csak a nézettsége. Még azt is megtudjuk, hogy a Youtube letiltotta, annyira szemét módon bánt az emberekkel. Most azért kellene szurkolni, hogy neki összejöjjön a kijutás? A legmocsokabb ember az egész történetben.

A skandináv hátteret meg az adja, hogy a nyolcvanas években odaköltözött családdal mi történt. Abban volt tragédia és nem kevés önfeláldozás. Abban volt az a sötétség, ami a skandinávok sajátja. Mert ahhoz elég elborultnak kell lenni, hogy az egész családját kiírtsa, beleértve a kisunokáit is.

Ismert színész nincs benne, nem is igényli a történet. A rendező az, aki egy hasonló, szellemházas skandináv horrorral már némi ismertségre tett szert. Most töröm is a fejem, hogy a Valaki a túloldalon című filmet láttam-e. Rémlik, de esküdni nem mernék rá.

A lényeg most különben az, hogy ez a másvilági lényes ijesztés most nem jött be.