Ezt vajon félig művészfilmnek szánták? Nem lepne meg. Nagyon nem olyan, mint egy tipikus horror vagy thriller. Van pár rétege, és különös a végeredmény.

Menjünk talán rétegek szerint. Ami adja magát, az a horror. A főszereplő egy olyan cenzor, aki besorolja az erőszakos jeleneteket és letiltja a már nem elviselhető tartalmakat. Így bőven látunk olyan trash horrort, amit néz és véleményeznie kell. Ezek többsége az a sima hentelés, ami rám már hatással sincs, annyira mű az egész. Ami inkább undorító, mint ijesztő. Viszont, a történet folyamán egy másik rendező filmje kerül a nő elé. Ne menj be a templomba, valami ilyesmi címe volt. Az viszont szintet lép, az már az a horror, ami tényleg kikészíti az embert, pedig csak két jelenetet mutatnak belőle, az egyiket ráadásul inkább csak halljuk, mint látjuk. Mégis, az a film leginkább horror része, annak van hatása. A beállítás, a téma, minden téren több mint a korábbi puszta és értelmetlen erőszak.

A thriller Enid múltja jöhet be – a saját húga eltűnt, neki nincsenek meg az emlékei, és máig kísérti, mi történhetett. Az a bizonyos rendező hasonló filmet csinált, mint a saját traumája. Az egyik színésznőjében felismerni véli az elvesztett testvérét. Így nyomozni kezd utána, és már résztvevőként lép be a horrorfilmesek világába, nem cenzorként. Végig egyensúlyoz az őrültség peremén is, nagyon megszállott, ami a horror látványvilággal keveredik és néha meg is lehet kérdőjelezni, amit kinyomoz vagy igaznak vél.

A dráma, ahogy a családi trauma, a testvére eltűnése a családját és őt is megtörte. Ahogy az egész élete egy vezeklés. Minden lépése a trauma nyomát viseli, és minden eredője az a bizonyos eltűnés. Ha nem is kattanna be, nem kezdene nyomozni, akkor is nyomasztó lenne, hogy mi történt velük, mennyire lehetetlen a továbblépés.

Erre pedig még rátettek egy olyan réteget is, hogy a videófilmek korában járunk, amikor heves viták mennek arról, hogy milyen hatással van a gyerekekre a filmekben látott erőszak. Sokat vitatkoznak azon, mit lehet még a filmben hagyni, mit kell kivágatni. Van egy olyan eset is, amikor egy horrorban hasonló jelenet volt, mint ahogy egy családapa kiirtotta a családját, és már neki is mennek a filmnek, a cenzoroknak. Ahogy a film és valóság keveredik, ebben a témában, de aztán Enid életében is, az megy a művészfilm felé. Annyira, hogy a végére már alig-alig eldönthető, mi történik meg, mi az őrület és a film.

Kinézetre azt a trash hullámot követi, amiket Enid is nézett a munkája miatt. Olcsó, retró hangulata van. Nem lepne meg, ha fesztiválfilmként próbálták volna meg izgalmasabbá tenni. De, a lényeg, hogy a főszereplőnek kell eladnia. Ez Enid, és így Niamh Algar története is, aki hozta is Enid világát. Még az elején, magabiztosan és profin dolgozva, majd az egyre nagyobb szétesést.

Nem az a film, amit szívesen vagy jó lenne nézni. De beszélni lehet róla. Van benne tartam, ötlet, ha sok értelemben nem is volt pozitív élmény.

Nem friss emlékem Stephen King novellája, de azért annyi emlékem van, hogy azt ijesztőbbnek és sötétebbnek találjam, mint amilyen filmet készítettek belőle. A vége miatt is, de nem kizárólagosan.

Fel van hígítva és egészen olyan, mintha családi film irányba lenne eltolva a történet. Nem is annyira a mumus benne a lényeg, hanem a gyásszal való szembenézés. A két gyerek is szenved az anyjuk elvesztésétől, de a családapa közel teljes tagadásban él, és akaratlanul is bántja ezzel a gyerekeket. Nem véletlenül az kerül a záró, megnyugtató kép helyére, hogy az apa végre megnyílik és tud beszélni az érzéseiről. Mintha a szörny csak jelképe lenne annak, hogy a családban tragédia történt és szép lassan elemészti a túlélőket.

A másik, amivel nehezen barátkoztam meg, hogy a történet egy mumusról beszél, de ennek kevés nyoma van a filmben. Egyszer utalnak a mitológiájára, amikor a másik család túlélője, az anya beszél arról, hogy mennyire ősiek ezek a lények, és azóta fenik a foguk ránk, hogy az ősember megtanult tüzet nyújtani. Különben egészen úgy viselkednek, mint a szellemek. Nem lett karakteres, más ez a szörnyetegtípus, pedig ezzel lehetett volna játszani.

Erre kapcsolnám rá, hogy a vizuális effektekért, a kinézetért felelős szakemberek se voltak éppen ötletesek. A szörny nem a Szörny RT. egy plüssállata és senki nem tenné szerintem dísznek a falra, de nem annyira ijesztő, ahogy egyesek hátrahőkölnek tőle a film során. Nincs egyedi vonása, még a rondasága is jellegtelen. Ha már emlegettem a Szörny RT-t, ott is a szekrényből jött a szörny, és a Pixar millió meg egyszer kreatívabb tudott lenni már ott és akkor, mint most ennek a filmnek a stábja. Hát, van olyan szörny onnan, ami ijesztőbb lett volna, mint amit most kaptunk…

Az egyéb elemek sem sikerültek jól. Ahogy a kamaszlány, Sadie nyomozni kezd és hinni a húgának. Semmi rejtély, semmi megerőltetés, tulajdonképpen készen kapja a válaszokat. És amit már írtam, ezek nem nagy dolgok. Annyira nincs alapozva a lény, a mozgása és a céljai, hogy az tragikus.

Vártam végig, hogy valami ijesszen meg, de itt egy hatásos jump scream sem sikerült. Különben az olyan ijesztést olcsónak tartom, és egy horrortól többet várok, de itt semmi nincs. Maga a szörny ronda, de nem olyan szörnyű, hogy megijedjek tőle. Az összecsapások is egyszerűek és nincs semmi plusz bennük. Gyorsan le is zajlanak. Min kellett volna itt megrémülni? Pedig még azzal is szórakoztattam magam, hogy figyeltem, hányszor látni a mumust mögöttük vagy a háttérben, amikor erről nem is tudnak. De hiába, nem hoztak ki belőle semmit.

Nincs olyan színész sem benne, aki elvinné a hátán. A legismertebb név ránézésre Chris Messina, ő játssza az apát. Nem kellett összetörnie magát – a legfőbb érzelme a film nagyjában a semleges tagadás. Direkt az a lényeg, hogy ne mutasson ki semmit. Sophie Thatcher, a kamasz Sadie a leginkább főszereplő, de neki sincs igazán mit játszania. Legfeljebb a legjobb barátnő vonalon sikerült beletenni egy kis LMBTQ feszültséget, ami nem tudom, direkt, vagy véletlen volt-e. Minden esetre a Bethany felé mutatott érzelmek szélesebb skálán mozogtak, mint a szörnnyel kapcsolatosak.

Láttam már jó King-adaptációt, de ezt nem tartom annak. Se látványban, sem ijesztésben, de történetben sem volt emlékezetes.

Amikor kiderült, hogy lesz Continental sorozat, én még örültem is neki. A John Wick egyik legizgalmasabb része az volt, hogy micsoda bürokrácia és szervezeti rendszer van a bérgyilkosok mögött. Konkrétan azt hittem, ezt a világot ismerhetjük meg alaposabban.

Ehhez képest egy szereplő előtörténetét kezdték el mesélni. Ian McShane játszotta Winston ifjúságába megyünk vissza, amikor még csak egy londoni simlis, de a testvére ügyei miatt vissza kell térnie az Államokba és háborút kezd a Continental ura, Cormac O’Connor ellen.

Így éppen csak annyi a bajom, hogy nem a hotelnek kellene a címben lennie. Abból nagyon keveset kaptunk, ahogy a High Table világából is. Winston kintről szervezkedik, és nem rémlik semmi plusz, amit az alapfilmekhez hozzá tudnék tenni. Inkább azzal szórakoztak, hogy itt-ott bedobtak egy utalást, ami a John Wick filmekhez köthető. Pedig annyi lehetőség lenne a hotelben és a gyilkosok ilyen szervezetében… De még csak azzal sem foglalkoztak, hogy miért annyira fontos az érmeprés. Aminek az eltűnése elindítja a történetet, és ami majd ütőkártya lesz a végére Winston kezében.

Három részes, és hiába film hosszúságú egy-egy rész, volt egy olyan érzésem, hogy vannak még olyan történetek, amelyeket el kellett volna még mondani. Sok minden félbemaradt, vagy nagyon homályosan mesélték el. Nem tudom, egy esetleges folytatásnak hagytak-e így helyet, de több a lyuk, mint ami jól esett volna.

Pedig vannak benne jó ötletek. A többszörös átverések a 3. részben. Ahogy Winston összefogja az alvilág egyéb résztvevőit Cormac ellen. A hajléktalanok szervezete is izgalmasnak tűnik: az kifejezetten profin néz ki, amikor a Winston ellen induló csapatot pillanatok alatt kivégzik és beülnek helyettük az autókba. Bár rájöhettem volna, mert el is gondolkoztam azon, hogy Silva nyomozó honnan ismeri Frankie-t, meglepett, hogy neki mi a kapcsolata a Scott-fiúkkal.

A látvánnyal már nehezebben birkóztam meg. Sok akciójelenet van benne, és eleinte kifejezetten bántotta a szememet nem egy kinézete. Nem az a műsor, amit valósnak el tudok fogadni. Bajom ezzel nem lenne, úgyse tudom, mi lehetséges vagy sem. Legyen szórakoztató, az megvolt. A végére már élveztem is, és látvány szempontjából is találtam benne izgalmas ötleteket. Azon kikerekedtek a szemeim, amikor Yen földre küldte az egyik ikret, de úgy, mintha össze is hajtotta volna. A csaj meg visszahajtogatta magát, mint egy guminő. Tetszett az is, amikor Winston a High Table szószólójával beszélt, lépegetett le a lépcsőn, aztán nyomatékot adott a szavainak. A nő fogsora meg… valaki az asztalnál biztos LotR-rajongó, aztán arra gondolt, ne csak Szauronnak legyen szája. De Winston nyaksálja, az öltönyök és aki hordja, meg a hasonló témák is mind elszórakoztattak, ha egy ponton már sokaltam is, ahogy ismétlik őket.

Szereposztás. Mivel az Originals világában Davina és Aidan voltak a kedvenc párom, sajnáltam is, hogy Kol aztán visszakerült a vámpírtestébe, a boszit jobban bírtam, Colin Woodell alapból szimpatikus volt. Jól áll neki az öltöny is, meg ridegen agyonlőni az ellent is. (Inkább, mint az agyonverés. Azt már nehezebben hiszem el, hogy Woodell nagy pofonokat osztogat.) Ugyan eleinte kerestem benne McShane gesztusait, de magába a karakterbe bele tudtam látni, hogy ilyen volt és olyan lett. Nála jobban csak Charon lett levéve, de neki alapból kevesebb érzelmet kell közvetíteni. Mel Gibson és Katie McGrath, mint a gonoszok? McGrath jót ment a hangjával, és egyszer úgy felhúzza a szemöldökét, hogy azt csak irigyelni tudom. Gibson azért ennél összetettebb gonoszt is kaphatott volna, így ő az úriember, akin időnként kitör a dühroham.

A kérdés meg az, nézzük-e majd tovább is, hogy emelkedett a magasba Winston. Elvben az még simán jöhetne, hogy mit kezd a hotellel és a High Table mit reagál a hatalomátvételre. Ha a végeredményt tudjuk is, hála a John Wicknek.

Egy újabb film a késő esti műsorsávba. Mert ezt maximum akkor lehet ép ésszel végignézni, ha már az ember elég fáradt, hogy ne akadjon fent dolgokon. Buta film, röviden.

A történet már alapból nem valami érdekes. Miller el akarja tartani rendőr(!) feleségét, ezért a tisztességes lakatos elvállal egy betörést. A korrupt rendőr csőbe húzza, a társát agyonlövi, Miller meg mehet hosszú évekre börtönbe. Amikor kikerül, vissza akarja kapni a családját. A nyugdíjba készülő korrupt Zwick meg aggódni kezd, hogy Miller beszélni kezdene, ezért keménykedik vele. Mondanám, hogy magának keresi a bajt.

De fejfájdító attól, hogy mindenki ostobán viselkedik. Zwick olyan sportkocsival jár, hogy messziről virít az utcán. Nyíltan megy a kupiba és illegális pókerjátszmára biztonsági embernek. És kitüntetik, senkinek eszébe se jut, hogy valami nem stimmel vele? 2 beépített embere volt az osztályon, Beth már az akták első átnézésekor látta, hogy valami nem ok ott. Bizonyítékot is tudott ellene szerezni egyik napról a másikra. Akkor a többiek mit csináltak 10 év alatt? Mennyire voltak vakok?

Miller meg azzal vágta maga alatt a fát, hogy mindent maga akart megoldani. Simán tönkretette a saját életét, sok felesleges dolgot bevállalt, mert senkinek semmilyen gondot nem akart okozni. Sokkal előbb beszélhetett volna, meg különben is. Most komolyan egy rendőr feleség mellett a betörés tűnik a pénzkeresés megfelelő módjának? Aztán mit mondana, miből lett a pénz? Mert Beth annyira becsületes volt, ő még a gyereknek se fogadta volna el a rablott pénzt.

De buta húzás volt az April féle csavar is. Egyszerűen nem értem, ő is miért és kit okol. Mivel a testvére meghal, mélyre süllyed. Úgy csinál, mintha egyenesen Miller lenne a felelős, amiért eszkort lett belőle, akit a kitartója ver is. Noha Frank, a környékbeli fiatalok segítő mentora neki is segített volna, lett volna más út is. De nem kért belőle. Akkor most kire is mérges?

Minél tovább gondolkozom rajta, annál rosszabb, mert minden szereplőbe bele lehet így kötni. A személyek, a történet, a bűnügy is végtelenül ostoba ebben a filmben.

Amihez hozzájön egy bugyuta látványvilág is. Amikor Miller April kérésére beoson feltörni egy széfet? Nem is mondok semmit arról, ahogy fekete ruhában meg símaszkban ugrál a bokrok között. Nem paródia, de az a jelenet kicsit rásegítve elmenne abban is. Buta film, ilyen tekintetben is.

De a színészeken is látszik, hogy nem is sikerfilmnek szánták. Mindenkinek megvolt már az 5 perc hírneve, mára csak erősen B vagy rosszabb filmekben tűnnek fel. Mint Ryan Phillippe – Miller – vagy Kate Bosworth – Beth. Arról nem is beszélve, hogy mindketten jóval idősebbek is, mint amilyen korú a szerepük. Kb. 15-20 év plusz van rajtuk, és az arcukon látni is.

Alapból nem voltak magas elvárásaim – és a film így sem ugrott meg egyet sem. Ez az, amin nem fáj, ha elalszik az ember. Talán még jobban is jár.

Tudjuk, a Disney egy időben eléggé ráállt arra, hogy a Disneyworld nevezetes játékai/helyszínei köré filmeket írtak. A Karib-tenger kalózai akkorát ment, hogy az lett volna csoda, ha nem próbálkoznak még egy kis rókanyúzással. Akkor született meg a Kísértetkastély filmjük is, Eddie Murphy főszereplésével. Tartottam is tőle, hogy ez a film annak lesz valamiféle újrázása vagy újragondolása.

Így kellemesen csalódtam, hogy ez egy más történet. Sőt, az elején még nevetni is tudtam egy jót. Ugyanis egykori atomfizikusunk most szellemeket kutat, párat fotóz és úgy csinál, mintha nagyon dolgozna, elteszi a pénzt és elmegy. Ám amikor a legutóbbi ilyen esetből hazatér, a szellemek követik és kísértik. Kénytelen visszamenni a házba, ahol azzal szembesül, aki oda belép, nem mehet el. Ezzel az ide csalós módszerrel meg az itt ragadt anya és fia próbálnak mentőcsapatot keríteni. Ben is beszáll, és az, ahogy vadásszák és csalják ide az embereket, azon kifejezetten jót vigyorogtam.

A film erősségei közé tartozik a szereposztása is. Egyszerűen nincs benne olyan fontosabb szerep, amit ne ismert színész játszana. LaKeith Stanfield a férfi főszereplő, aki Rosario Dawson kis családját menti Danny DeVito, Tiffany Haddish és Owen Wilson társaságában, amely időnként Jamie Lee Curtisszel egészül ki. A gonosz meg Jared Leto, akit megnézhetünk, milyen lenne, ha nem lenne bőre. Aha, egy fokkal extrémebb, mint Fiennes, akit orr nélkül láthattunk, amikor HP nyomában járt. Bár, ha már szereplők, valamit nem értettem. Dawson és a fiát játszó gyerek miért néznek úgy ki, mintha egy másik századból ragadtak volna a filmbe? Elsőre simán azt hittem, hogy az Ben múltja, és nem a film jelenje. De mindegy.

A történet különben nem körömrágó, és azzal el is megy a nagyja, hogy idecsalják a különféle embereket - mint a médiumot, vagy a kísértetkastélyokat kutató tudóst. Ahhoz képest már gyorsan meg is lett a megoldás, és már neki is állnak a kísértet elűzésének. Az adja az egyetlen plusz feszültséget, hogy a gonosznak is meg van a maga terve, amihez az egyik jelenlegi lakót rá kellene vennie, hogy az életét feladva csatlakozzon a holtakhoz. Próbálkozik is, rémálmokkal és kísértetjárásokkal.

Így látvány is akad, bár nem az a szint, amiért látványfilmnek nevezném. Annál jobban gyerekekre van szabva, és nem is mennek el horror irányba, ami szintén benne lett volna a történetbe. Ha olyasmi jön, biztosan tesznek rá egy humoros megjegyzést, vagy valamit, hogy elvegyék az élét. Mint amikor Ben és Bruce egy rendőrségi rajzolóval igyekeznek képet készíttetni a házat kísértő gonoszról. Ahogy DeVito benyögi, hogy milyen lenne, ha még bőre is lenne... Az kész.

Korhatárt nem is próbálnék belőni, mert annak ellenére, hogy a keményebb tartalmak nem kerültek be, és a látvány is inkább a színes, humoros oldalon marad, vannak benne komolyabb és sötétebb témák is. Többen is elvesztettek valaki számukra nagyon fontos személyt, gyászolnak és a gonosz is embereket csábít a halálba.

Általában különben a kritika jobb szokott lenni, mint amennyire nekem tetszenek az ilyen műsorok. Ezen viszont elvigyorodtam egy-egy beszóláson, így ez most nekem tetszett jobban. A kritika lehúzta, veszteséges is, vagyis ez egy bukás. Én ennél szerethetőbbnek találtam.

A végére azért elindulunk? Volt két olyan rész, amiben éreztem a haladást. A Billions (s07e08-09) tett két nagyobb lépést. A 8. részben egy titkos összejövetel volt, politikai és gazdasági nagymenők részéről. Baglyok – igen, nekem is eszembe jutott a DC, de ez nem Gotham. Mindegy. A lényeg, hogy Mike megint prezentálta, hogy mire képes. Közben Chuck is ráébredt, hogy egyedül nem megy neki sem a megbuktatása. Voltak jó elemek, kifejezetten jól sikerült Melina vendégszereplése, mint Mike politikai riválisa. Egy menő, sok mindenre képes, de azért alapvetően erkölcsi normákat megtartó nő lett. Vissza, eredeti gondolat és a második lépés. Amit az elejétől vártam, és nem értettem, valaki miért nem lépi meg, az a Chuck és Wendy összefogás. Amikor Bobby nemet mondott, nekem ez lett volna a logikus, nekik kellett hozzá majdnem egy egész évad. Az már más kérdés, hogy Mike csapata is résen van, és így összehoznak a következő részre egy újabb nagy pillanatot. Majd meglátjuk. Még mindig nem az a nagy játszma, ami kezdetben Chuck és Axe között volt, de most legalább megvillant valami abból, ami bevonzott ebbe a sorozatba. Az éles odacsapások, a nagybani játék. Most várom a jövő heti részt.

A mi kis falunk (s08e03-04) annyira ugyanolyan mindig, annyira egysíkú, hogy nem is fogom ragozni. Ugyanúgy több szereplő kisebb történeteiből áll össze az epizód, ugyanazon az alsóbb humoron. A két részben annyi a plusz, hogy mindkettőben volt vendégszereplő. Peller Mariann a harmadikban, a 4. részben meg Gyuri jött vissza szerencsétlenkedni Bazsóval.

Akkor egy, aminek nem nagyon értettem a funkcióját. A The Morning Show (s03e05) ezen része a kimaradt időszak gyors lezongorázása volt. Amilyen időszakot a sorozat nyitánya átugrott, most elmesélték. Hogyan került képbe Hamm karaktere, mi vezetett Brandy szakításához, hasonlók. Talán értem, hogy mi lenne a trükk, miért csavar utólag megmagyarázni ezeket. De a helyzet az, hogy nem adott sokat a cselekményhez. Eddig is értettem az eseményeket, ez nem hozott új nézőpontokat vagy nagy felismeréseket. Sőt, különösebben nincs funkciója ide tenni, és nem évadnyitónak. De, egy van. Az évadnyitó látványelemekkel teli volt, ez nem.

Évadzárót kapott az Only Murders in the Building (s03e10). Bár megjegyzem, én abban a hitben voltam, ez a sorozat zárása is. Ehhez képest a végén csak van egy gyilkosság – akkor lesz 4. évad is? Nem mintha bánnám, bírom ezt a sorozatot, de nem túlzás már, hogy így sorban halnak az épületben? De, maga az évadzáró szépen fel volt építve. Volt benne csavar, és szépen kikerekítették, hogy ki és miért gyilkolt. Még a csavarra is rátettek egy plusz csavart, és Mabel/Selena Gomez nagyon jól hozta az érzést, hogy ok, minden szép és jó – akkor valami miért nem stimmel még mindig? Jó volt az előadást megnézni, és még azt is kitalálták, Rudd hogyan tud még színre lépni. De maga a show, a zenék sé a kosztümök – látványos (némileg giccsesen), de az a szint, ami bár annyira borzalmas, hogy az már jó is. Minden szereplő megkapta a története zárását, és váltogatták a megható és a humoros részeket. Teljesen kerek zárlat lett volna, ha nincs az a hulla a végén. Ahogy az egész évadban, jól használták a sztárszínészeket, az alapstáb nagyon érzi a karaktereit. Steve Martin különben a kedvencem, Charles szerencsétlenkedéseit érzéssel hozta most is.

Ha egy évadzáró, akkor kezdek egy másik sorozatot. American Horror Story (s12e01-03) – és egy nagy kérdőjel. Most akkor miről is szól ez az évad? Általában kell pár rész, hogy tisztuljon a kép, de most 3 után fogom a fejem. Ami biztos, hogy az Anna nevű színésznő – Emma Roberts alakításában -, nagyon gyereket akar. De mivel természetes úton nem jött össze, lombikkal próbálkoznak a férjével. És van sok látomása, különös emberek körötte, elvesző idő és egy vetélés, ami talán nem is volt? Egyszer már célozgattak boszorkányokra a környéken, és Anna egyik rémálmában sátánisták kötötték ki. Nagyon remélem, nem megint a Sátán gyereke témát fogják hozni, mert olyan már volt. Nem akarom a Rosemary gyerekét AHS feldolgozásban megnézni. A lényeg, eddig zavaró, hogy mi is folyik a történetben. Van valami misztikus vonal, vagy Anna lassan megőrül? Egyelőre passz. Annak se örülnék, ha az jönne ki a végére, hogy őrült a nő, aki gyereket akar szülni erre a világra. Tényleg nem tudom. Két dolgot tudok pozitívum oldalra írni: ha még nem is értem a jelentésüket, a sokkoló képi anyag oda tud csapni. Nem is feltétlenül a vér vagy belezett állat, hanem a fura ruhák, vagy Anna mindig kiújuló sebe. A másik, hogy megint tele van a sorozattal nevekkel. Murphy nagyon bevonzza az ismert embereket, és nem is kell színészeknek lenniük. Pl. Anna ügynökét és barátnőjét Kim Kardaschian játssza. Vannak visszatérő színészek – mint a címszerepet játszó Anna, de újak is, mint a férjét alakító Matt Czuchry. Egyelőre kivárok, annyira nem tudom, merre megy majd el az évad. De majd mesélem.

Ilyen címmel volt már film, és azt kell mondanom, a történet is olyan elemekből áll össze, amit már nem egyszer láthattunk másban. Az menthetné meg, ha annyira profin lenne összerakva, hogy akkor is újnak éreznénk, ha már láttunk ilyet. Nos, ez nem jött össze.

Egyrészt, a néző pontosan tudja, hogy miért történnek a dolgok és ki a szörnyeteg. Talán izgalmasabb lett volna, ha a nyitányban nem mutatják meg, hogy mit tesznek az apák, amiért átokkal sújtják őket és a leszármazottaikat. Hiszen a helyszínre érkező patológus, John, ha sejti is, mi történt, nyomoz és keresi a válaszokat. Ha ezt vele együtt tenné a néző, jobban lehetne azonosulni. Így viszont csak arra várhatunk, hogy mikor válik neki is bizonyossággá az, amit mi már tudunk. Bosszankodni a férfiak titkolózásán akkor is lehetne, ha nem ismernénk előre, mit akarnak ennyire titokban tartani. Sőt, a nagy vallomáskor egy flashback jelenetben megmutatni, mit követtek el, hatásosabb lenne. Pláne, ahogy madárijesztőt készítettek. Láttam már pár gyilkosság jelenetet filmen, de ebben volt valami olyan kegyetlen ötletesség, amihez mostanában nem volt szerencsém.

De, akkor nézzük, melyek a történet ismerős elemei. A vérfarkasra hajazó lény, ami történelmi korszakban pusztít. Még emlegetik is azt a francia vérfarkasos esetet, amit már többször is feldolgoztak a filmen. Igaz, azzal bajban is voltam, hogy akkor most hol járunk. A nevek amerikaiak, de az a híres eset francia. Nem is értettem, hogy akkor a cigányok miképpen vándoroltak innen oda. Kb. olyan, mintha az Atlanti-óceán nem is lenne, és a francia helyszín alig pár mérföldre lenne a filmben ábrázolt kisvárostól.

A másik, a cigány átok. Több horrorban visszatérő elem, hogy egy cigányasszony elátkozza a főszereplőt, aki aztán a halála előtt fel akarja oldani az átkot. itt is ennek egy variációját látjuk. Hozzáteszem, itt teljesen jogos, hogy megfizessenek a földesurak a tetteikért. Csak az a gond, hogy az ártatlanoknak sincs semmi esélye. Sokkal nagyobb a szenvedők köre, mint akik a megbocsáthatatlant elkövették. Az meg milyen bosszú, ami azokra is lesújt, akik bűntelenek? Júdást különben kár volt hozzátenni, annak már semmi értelme nem volt. Bőven elég volt a cigány-vonal.

De belefér a klisék sorába a főszereplő alakja is. Az orvos, aki a saját vesztesége miatt van úton és ő is a bosszút keresi. Az is olyan jellemző, hogy miképpen kap az univerzumtól valami pótlékot a saját vesztesége helyett.

A történet nekem azért nem volt izgalmas, mert tudtam, ki változott át, mikor és miért. Tudtam, hogy miért történik mindez. Pedig volt fordulat, senki nem volt biztonságban, és még azzal is játszottak, hogy a szörnyek ’szaporodtak’ és nem lehettek a vadászok biztosak abban, hogy már véget ért-e a rémálom, vagy még van szabadon rémlény.

Horrorfilmnek nem rossz. Van nem egy jól eltalált jelenet benne, ami nem is annyira félelmet kelt, inkább borzaszt. A háborús résznél a kórházsátorban a betegek ellátása – az amputálás hidegrázós. De ott van a már emlegetett madárijesztő is. Nekem az marad meg majd leginkább, mert azon tényleg elborzadtam. Mégis, milyen emberek voltak azok, akik olyan lazán ezt megcsinálták? Azt hinné az ember, ilyesmi csak pszichopatáknak jut eszébe. Itt meg elvileg rendes földművesek, családapák vittek egy ilyet spontán végbe.

A szereplők nincsenek mélyítve, mindenki legfeljebb 2 vonással és egy alapmotívummal bír. Mondjuk, ennyit mindenki tudott is hozni. Boyd Holbrook lett a nyomozó doktor, akinek a szörnyvadászat sem volt idegen. Kelly Reilly és Alistair Petrie játszották a házigazdáit, akiknek a már több horrorban is feltűnt Amelia Crouch a lányukat keltette életre. Emlékezetes jelenetet igazán senki nem kapott, de ez nem is olyan film, ahol jellemfejlődésre lenne esély. Elég fekete-fehér a felállás, ki a bűnös és az ártatlan.

Fesztiválokra hordták, kapott pár díjat is, a kritikái vegyesek, de inkább a középmezőny felső részébe szorítják be. Ennek ellenére nem lep meg, hogy a bevételi adatai nem jobbak. Moziba én se ülnék be rá, ahhoz több eredetiség kellene.

Volt egy korszakom, amikor nagyban Luhrmann filmeket néztem. A Moulin Rouge! volt a kedvencem, de elég sokszor láttam a Kötelező táncokat is. Miért emlegetem ezt fel? Mert szerencsétlen módon a film címe visszarepített ebbe a korszakomba. A Love is in the Air nekem az a zene, amire abban a filmben örömtáncolnak a végén.

Ez a film viszont megközelítőleg sem tudja hozni, amit attól a filmtől kaptam. Ez egy tipikus Hallmark film Netflix verziója, amit már parodizálni is lehet. Amikor a nagyvárosi menő kimegy vidékre, találkozik és beleszeret a helyi jólelkű szépségbe, és helyi vállalkozást mentenek, szerelmesek lesznek a cégfelszámolás helyett. Ebből adódóan annyira kiszámítható az egész, hogy kérdés is, minek megnézni, amikor úgy is tudni, mikor mi lesz.

Itt konkrétan azzal szórakoztattam magam, hogy mennyire igyekeznek kifejezni, hogy a két főhős mennyire vonzódik egymáshoz szexuálisan, de egy csók se csattanjon el. Ok, csak a legvégén, amikor már minden rózsaszín és mindenki nagyon boldog. Úgyhogy, be is vetnek mindent. Dana mini ruhácskákban flangál végig, Will egy ponton meg ledobja az ingét, amit Dana kikerekedett szemekkel és kiéhezve bámul. Annyira elviszi eye candy irányba, nem mintha lenne benne más, ami eladná a filmet…

Igaz, akkor egy jobb pasit is betehettek volna Willnek, mert nekem kb. az jutott róla eszembe, hogy olyan, mintha Michael Fassbender olcsóbb és tehetségtelenebb verziója lenne, aki az ing levetésével kompenzál. Igaz, Dana szüleinél is ilyen képlet volt. A mutatós, szőke nőnek csúnyácska férje volt. Ha úgy vesszük, Will még mindig kilométerekkel jobb, mint ahogy az anyja és apja néztek ki egymás mellett.

Ha már színészek, név nincs benne. Annyira üres karakterekhez, eye candy faktorral eladott filmben nem is kellenek. Delta Goodrem, vagyis, Dana az egyetlen ismerősen csengő, de nem színészet miatt. Mintha ő popsztár is lenne, bár kétlem, hogy annyira híres lenne, hogy a rajongói önmagukban sikeressé tehetnék a filmet.

A helyszín legalább szép, ha nem is változatos. Sokat repülnek, ott az óceán, és az egésznek van egy nagyon nyaralós, kellemes hangulata. Ugyan nem hiszem el, hogy valóban Ausztráliában forgattak, annyira nincs jellegzetes elem a tájban, és visszatérően ugyanazokat a helyeket látjuk, de legalább ez a szűkebb helyszín szép.

És most jöttem rá, hogy Sasse korábban sorozatfőszereplő volt. Ő volt Galavant, csak annyira szakállal emlékszem rá, hogy megborotválkozva nem ismerem meg. Így már kevésbé jut eszembe róla a szegény ember Fassbender pótléka, de azért nem adja el a filmet.

Nagyon semmilyen, nagyon limonádé. Kb. annak ajánlható, aki szívesen nézi a Hallmark romantikus filmjeit.

Szeretem a természetfilmeket, miért is nem nézek többet? Most találtam egyet, ráadásul magyar területről. Nem is gondoltam volna, hogy nálunk is lehet ilyen filmet és ilyen minőségben forgatni.

A Hortobágyi mese egy csikó történetét követi - a születésével indulunk, és addig jutunk, hogy önálló és felnőtt kanca lesz belőle. Közben látjuk, hogy mit kell megtanulnia a vadlovak társadalmáról, milyen környezetben és milyen állatokkal körülvéve élnek. Szerettem is, hogy természetfilm, de van története.

Egy másik jó dolog benne, ahogy nem fókuszál rá a csikóra. Az egész ökoszisztémát igyekszik megragadni, amiben él. Ezért szó van a Hortobágy időjárásáról, jellemzőiről is. Ahogy az állatokról is, amelyek szintén ott élnek és valamiképpen kapcsolódnak a lovakhoz. Ez lehet csak annyi, hogy a sasok szívesen követik őket, mert a ménes vonulása felzavarja és könnyebben elejthetővé teszi nekik a kisebb vadakat, de lehet az a róka is, amely télen az elhullott lovak tetemével vészeli át a zord időt és a vadászati sikertelenséget.

Itt jegyezném meg, hogy jó egyensúlyt találtak a természet kegyetlensége és a családi film között. Van benne aranyos elem, de nem titkolja el, hogy milyen veszélyek és tragédiák vannak a ménesben. Mi történik a sérült csődörrel, hogyan csapnak oda a hárem nélküli csődörök, vagy éppen a szoptatni nem tudó kanca csikójának a szomorú története is benne van. Zord tud lenni a környezet, sok mindenhez kell alkalmazkodni, és nem véletlenül van kihangsúlyozva, hogy a túlélés a cél. Akinek nem megy... nos, nem kell részleteznem mi lesz.

Ezen felül ott vannak a ragadozók és a vadászataik is. Nem éppen olyasmi, amit egy családi műsorba betennék. Ok, nekem madárfóbiám van, és nem éppen segíti a gyógyulásom, hogy megnézhetem, a sasok hogyan igyekeznek kacsát zsákmányolni. De azt értékeltem, hogy a készítők nagyon vigyáztak, hogy korhatáron belül maradjanak. Nem olyan vadászat van, ami vérengzéssel érne véget. Nincs olyan evés, amit gusztustalan lenne nézni. Az állatok elhullása is inkább sejtetve, mint megmutatva van.

Ad az élménynek az is, hogy színész a narrátor. Konkrétan Pokorny Lia, aki játékosan és kellemesen tálalja a humorral, játékosan megírt sztorit.

Szerettem benne, hogy tanulságos. Sok mindent átad a Hortobágyról, vagy a rajta élő állatokról. Szórakoztat is, és így könnyen átad ismereteket is.

Szép is, látványosan forgatták. Játszanak a nézetekkel, szerethetően bemutatják az állatokat.

Zárásul, kutya- és lóbolond vagyok. Így nekem eleve plusz élmény volt másfél órában a lovakat nézni. De szórakoztató, tanulságos is egyben. Tetszett.

Lassan annyi lesz a török tartalom a Netflixen, hogy már megismerem Isztambul látképét. Most is azt vettem észre, hogy a film elején a helyszínről jövök rá, hogy milyen nemzetiségű filmet kezdtem el nézni. Igaz, ezzel a történettel semmi bajom nem volt. Annyira egyetemes történet, hogy bárhol játszódhatna.

A történet középpontjában egy sikeres hegedűvirtuóz áll, aki 30 év után találkozik újra a bátyjával, akire máig haragszik az elválásuk miatt. A testvére segítséget kér: halálos beteg, és az egyetlen félelme, hogy a kislánya egyedül marad. Bár Mahir elutasító, a férfi halála után mégis magához veszi a kislányt, és innentől nézhetjük, ahogy a két ember családdá válik és megszeretik egymást.

Nem megy könnyen, és nem is a zene lesz az első kapocs, ahogy előzetesen gondoltam. Egész jól össze van rakva, ahogy a testvérek múltjának felfedése magyarázza, hogy Mahir miért úgy viselkedik ahogy, és a kislány hozzátett részeiből meglátjuk azt is, hogy mi a teljes igazság. Éreztem is abban a tragédiát, hogy mennyire haragudott a testvérére, hogyan váltották az utolsó szavakat, és milyen félreértés volt mögötte. A film különben is jó abban, hogy nem mondja ki a kegyetlen valót, de ráutal úgy, hogy lehessen érteni, és még tragikusabbá váljon. Pl. a testvéreken levő sebhelyek. A kislánynak az lett mesélve, hogy vulkánkitöréskor mentették meg egymást, és akkor égtek meg. A múltjuk kockáiból viszont össze lehet rakni, hogy azok a sebek családon belüli erőszak eredményei.

Alapvetően inkább a drámai oldalon maradnak, és nem akarnak komédia lenni. Feldolgozzák a tragédiákat, barátkoznak, rendbe hozzák a kapcsolataikat, és nem úgy, hogy a nézőt nevettetni akarják közben. Egy-egy szívet inkább melengető rész vagy humor azért akad benne, de nem azt nevezném meghatározónak.

Zenés film is, de azért nem úgy zenés. Mahir koncertre készül, az első saját darabját írja és látunk próbákat is, előadásokat is. Hátteret ad neki, de nem a hegedű és a darabok vannak a középpontban. Azt kissé furának is találtam, hogy Mahir mennyire népszerű darabokat ad elő a műsoraiban. Klasszikus zene, de olyan darabok, amelyek túl ismertek is. Amiket általános iskolában is rongyosra hallgattatnak énekóra keretében. Ettől valahogy olcsóbbnak éreztem, más koncertes és klasszikus zenés filmekben, sorozatokban nem az ennyire közismert dallamok csendülnek fel. Igaz, ez még mindig jobb, mint amikor a helyi zenéhez nyúlnak, vagy a kislány énekel. Inkább meghallgatom még kétszer a magyar táncokat, amit elég sokat játszanak a koncerteken itt, különben. Viszont, Mahir darabja a zongorával és a két vezető hegedűssel tetszett. Az olyan szárnyalóan filmzenés.

Alapvetően szimpatikus szereplőket vonultat fel, nincs is benne ellenség. Mahirnak kell fejlődnie, és szembenéznie azzal, hogy mennyire elnyomta eddig az érzelmeit. Most ezen kell változtatnia. A kislány Vadóckához hasonlóan cserfes és nagyszájú, Mahir felesége angyali és kedves, Mahir meg mogorva profiból lesz szerető nagybácsi.

Szépen hozza az ilyen filmekben megszokott kliséket – mint a kislány szökése, amikor rájön, hogy a nagybátyja szabadulna tőle. A gyerek eltűnésekor természetesen rádöbben, hogy mit jelent neki és keresi, hazaviszi… Szóval, ami várható.

Ennek ellenére nem rossz élmény, amit egy ilyen filmben várhatunk, benne van. A közismert dallamok ellenére a zenés részeket is szerettem, és nem fullasztották a sztorit giccsbe sem.