Tipikusan az a film, amire azt mondanám utánaolvasás nélkül, hogy fesztiválfilm. Aztán megnézem, és látom, hogy vitték Cannes-ba, de ott volt San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon is. Vagyis, jól éreztem, megvan benne az a vibe.
Talán a legjobban azzal jellemezném, hogy kicsit sem akar kommersz lenni. Még csak szórakoztatni se akar, elmondja a maga egyszerre depresszív és mégis életigenlő történetét. A közeli jövőben járunk, amikor az emberek minden reggel beszednek egy bogyót, amitől elégedettek, ugyanakkor agymosott zombik lesznek. Semmi érzelem, semmi önálló gondolat, minden a lehető legszebb és legjobb. Joy egy nap azonban nem veszi be, érzelmeket tapasztal és a környezetében levőket is igyekszik áttéríteni. Vajon szétrobbantja a társadalmat?
Talán, egy kommersz filmben jönne a nagy változás és minden más lenne. De ez nem az. Ez sokkal személyesebb és kisebbek a vállalásai. Joy a saját és a párja életét képes befolyásolni, abból kihozni, amit lehet. Sokkal szívesebben hagy a film azon gondolkodni, hogy melyik világ mellett tedd le a voksod. Nekem kicsit a Mátrix választását is beidézte, csak itt nem a tabletta színén múlott. Hanem, hogy beveszed vagy sem. Mész a kőmás boldogságba, vagy megéled a valóságot a jóval és a rosszal is.
Ezzel elértem oda, ami valahol a bajom volt a filmmel. Ha elkezdem behozni, mit honnan találok ismerősnek, akkor eredetiség helyett oldalas listát írok, valamilyen formában mi bukkan fel a filmben. Érzelemmentes társadalom, ahol tényleg ki van iktatva minden, ami érzelmet kelthetne? Ha lennének papjaik is, már közel lennénk az Equilibrium világához. Ahogy felfedezik az érzelmeket, egyre többen lesznek és magukra találnak? Ahogy az élet megkapja a skáláját és nem csak az unalmas elégedettséget? Pleasantville. Csak itt nem színek jönnek, hanem az érzelmek. Ahogy a múltjuk is megszűnik a tablettával? Az emlékek őrében a kollektív emberi múltat vették el így. És még tudnám sorolni.
Ha az összképet nézem, ilyen összetételben egyedi, de mégsem éreztem annak. Nálam tényleg az vitte el a játékidő nagy részét, hogy szinte minden eleméről azonosítgattam, miben láttam már ezt kicsit másképp. Miközben pont ilyen még nem volt.
Mi lenne a rá jellemző egyedi plusz? Nem tudom. A szerelmi szálat laposnak éreztem és inkább irritált, mint érdekelt. Arról meg a Blue Lagoon, vagy mi volt a címe, ugrott be, ahogy a kis naiv lelkek felfedezik a szexet. Velem nem hitette el, hogy Joy szerelembe esett volna Williammel. Fordítva inkább. A másik párok története sokkal több színt kapott azzal, hogy a társadalom rájuk erőltette a sémát. Lehet, hogy gyógyszer nélkül leszbikus pár lett volna, sőt. Biztos. De ahogy megfogalmazza a vezetőség, ők az egyszerűséget kedvelik. Vagyis, nincs egynemű pár. De durva a gyereknevelés is. Jót tudtam vigyorogni azon a dilemmán, amikor gyógyszer nélkül egy nem begyógyszerezett babát próbáltak altatni. Milyen könnyen elúszik a nagy elhatározás...
Kevés helyszín, minimálisan futurista egyenkörnyezet. Működik. Simán belelátom, hogy ez egy kis kísérleti, zárt világ, ahol ezt a begyógyszerezett emberiséget tesztelik. Különben sem a külcsín a lényeg, hanem annak a kérdése, hogy az egyéniség feladásával megéri a keletkező más világ. Bár, ha jobban belemászunk, itt is van egy más szabályok szerint élő vezető réteg, csak betompítva ez fel sem tűnik...
A szereposztás nem különösebben tetszett. Annak a divatját éreztem benne, hogy legyen minél több rassz és a történetben több LMBTQ szereplő a gyógyszer egybemosó hatása ellenére is. De nem is ez volt a baj, hanem ezek a... robot pofák. Nick Robinson alig hozott érzelmekkel többet, mint gyógyszerezve. Bel Powley meg egyszerűen nem szimpatikus nekem, bár ő sokkal jobban hozta az érzelmeket.
Ha össze akarom fogni, intellektuálisan érdekes volt. De lassú, komolykodó, és a nagyobb kérdéseken túl semmit sem ad igazán. Nem romantikus, nem komédia, nem dráma, nem is igazán disztópia, bár ahhoz sorolnám leginkább. Végigszenvedtem, és ennyi elég is volt belőle.