Újabb epizódokat nézhetünk halálról, szerelemről és robotokról. Azért az évad végén megfordult a fejemben, hogy hol a szerelem? Robot és halál van benne rengeteg módon, de gyengédebb érzelmek elvétve és mellékszálon. Talán egy, amiben valami vonzalom akadt, de ott sem az a történetszál, ami köré a cselekmény épül.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató az antológia. Sokféle történet, több csattanós vég és a látványa is változatos. Minden történet egy más világ, minden tekintetben.

Ami elsőre beugrott, hogy John Scalzi nagyon szeretheti vagy gyűlölheti a macskákat. Korábban őket tette meg a Föld új gazdáinak, most pedig az apokalipszis idején a macska lesz, akinek sikerül elhagynia a Földet és újrakezdenie egy más bolygón. Vagy ez sci-fi író betegség? Felötlött bennem Tchaikovsky regénye, a sokféle világgal – az egyikben a macskák lettek az élő istenek, akiket minden más élőlény rajongva szolgált és imádott.

Addig is bírtam azt a részt, ahogy a három robot felmérte, hogy az emberiség mennyi módon igyekezett túlélni a világ végét, és milyen módokon pusztultak mégis bele. Alapozhatsz a vadakra és a gazdálkodásra, ha a bolygót már levadászták és a földet tönkretették… De a vezetők bunkerét is lehetne említeni, ahol gyorsan eljutottak az étkezés újragondolásáig. Bár, ha belegondolok, az elég régi módszer, pl. a bálnavadászok is majdnem ugyanezt tették, amikor a csónakkal hánykolódtak a vízen, és sehol a part vagy a szerencse. A különbség? Nekik nem volt tálcájuk tálalni.

David Fincher pazar szörnyfilmet rendezett, talán ez volt a leghosszabb epizód az évadban, de minden perce megérte. A halászhajóra felkerül egy szörny, ami zsarolni kezdi a legénységet. Megmondja, melyik szigeten akarja, hogy kitegyék. Remek módon kommunikál: egy hullát húz magára, akár egy zoknibábot. Az önjelölt kapitány, eredetileg navigátor igyekszik mindenkit megmenteni, az ártatlanokat a szigeten, de a saját legénysége is veszélyforrássá válik. Minek kockáztassák az életüket, ha a szörny mást is megenne helyettük? Kettős feszültség van egészen a végjátékig: ki öl és eszik meg kit? Ember, szörny is lehet gyilkos bestia. Torrin erkölcse ravaszsággal párosul, és izgalmas játszma végig az epizód.

Bár az emberi alakok nem nyűgöztek le, erőteljes a rész látványvilága is. Egyes jelenetei akármelyik horrorban megállnák a helyüket.

Van zombifilm miniben – jót mosolyogtam azon, hogy kicsit Swift fejében érezhettem magam. Milyen jelentéktelennek tűnnek a dolgok, ha te vagy Gulliver Liliputban. Akár az egész emberiség pusztulása is csak egy jelentéktelen kis esemény a világegyetem végtelenségében. Mennyire semmi az ember, és mégis, azt gondoljuk, mi vagyunk a világ közepe. Közben meg ott van minden zombis klisé, és valóban, kicsiben lefedi az ilyen filmeket.

Martha egy idegen bolygón marad egyedül sérült felszereléssel és próbál életben maradni. Jól nézett ki, de különben nem fogott meg különösebben. Látványos grafikájú akció a katonai csapat harca a módosított grizzly medvével. Elsőre különben azt hittem, Ragadozó átgondolás lesz, hát nem éppen… (Van benne még egy katonai csapat akcióküldetés is, ott idegen lények ellen. Hasonló élmény: kevesebb mondandó, de látványos harcok sora.)

Van egy hasonló gondolat a Swarm világában is. A fejlettség nem kedvez a túlélésnek. Érdekes sci-fi, más kultúra, és szép grafika. De a minden mögötti gondolat, az a végső kimondott igazság, azért érte meg igazán megnézni.

Durva, de Mason patkányai is megmozgatták az agyam. Adott egy paraszt, aki a patkányokat akarja kiírtani a pajtájából, aztán egy második világháborús csata közepén találja magát. Brutális, hogy a gép mit tesz az állatokkal, akik hősiesen küzdenek az életükért. Az sci-fi, hogy a patkányok hogyan fejlődnek és lesznek emberiek, de ha ezt leveszem, marad az emberi természet, akkor ez is a komoly darabok egyike. Az emberi tényleg csak ennyi lenne? Meg sem próbál együttélni, kompromisszumot találni – a megoldás a tömegmészárlás. A történet ad reményt, tanulhatunk és még van visszaút, de jó lenne tényleg ilyen irányba lépni, mert mire észbe kapunk, minden élet patkánynak érezheti magát köröttünk. Hiába küzd, fejlődik, az ember és a technológia végez vele.

Végül, amit még kiemelek, Jibaro. Aki egy süket konkvisztádor, aki társaival egy misztikus vízi asszonyt akar megrabolni és -gyilkolni, aki töméntelen vagyont hord a testén, és a hangjával végez a rá törőkkel. A látvány nagyon egyedi, szinte valós – de csak majdnem, ettől nagyon zavarónak is találtam, miközben a szépségét is felfogtam. Van benne valami egzotikus. A történet tipikusabb, ismerős panelekből áll össze – de ahogy mindez megelevenedik, az kiemeli.

Így gondolom már látható, hogy a robotok és a halál téma többszörösen megjelenik, míg a szerelem most nagyon eltűnik. A Jibaro egy jelenetében van valami gyengédebb vonal, amit a férfi erőszakkal gyorsan meg is tör. A Swarm két tudósa között alakul ki viszony, de azt se nevezném szerelemnek. És ennyi. Nem sok, igaz?

A sorozat jellemzője, és most is pipa, hogy ismert szerzők novelláit is feldolgozzák. Érdemes a rendezőket is figyelni, már neveket is nyertek meg. Sőt, az eredeti novella átdolgozói között is bújik meg olyan név, mint a saját jogon sikerszerző Joe Abercrombie (pont a nekem bejött patkányos történetet dolgozta fel ő).

De több jó sztori, gondolatok és sötét szórakozás vár, és nézni is jó. Kedvet is kaptam, hogy korábbi részeket is visszakeressek, mi mindent volt már ebben az antológiában megrajzolva.

Meglepően sikeres ez a film a kritikusok körében, és a nézőktől se kapott rossz pontokat. Töröm is a fejem, hogy mit szerettek benne ennyire, mert elnéztem én is, de nem látom a Forráspont zsenialitását.

Egy elit és jól menő étterem egy éjszakájába csöppenünk bele – Andy Jones séf késve érkezik, ellenőrzés volt kint és visszavettek tőlük pontokat. Hamar ki is derül, hogy Andy az utóbbi időben nem áll a helyzet magaslatán. Ő vezeti hiányosan a dokumentációt, késik és függőséggel küzd, alig figyel oda a beosztottjaira. Ahogy beindul a műszak, jönnek a gondok és össze is csapnak a hullámok: van konyhai kisegítő, aki a minimálisnál is kevesebbet dolgozna, a helyettese nyaggatja, hogy járjon ki neki magasabb fizetést, vagy elmegy. Érkezik a régi mentora, ráadásul egy vérszívó kritikus társaságában bejelentés nélkül, és a tulaj lányával is érik egy nagy veszekedés.

Az egész egy lejtmenet, és csak a végére látjuk, hogy mekkora a baj. Mennyire a szakadék szélén áll, és így milyen hibákat vét. Elég egy pillanatnyi kihagyás, és máris megvan a katasztrófa. A magánéletéből, a szakmaiból is jönnek a konfliktushelyzetek és a kilátástalanság.

Mozgalmas, az események pörögnek, így a dráma szépen elbújik a felszín alatt. Feszes, kiszámított film, a gondos vágás és szerkesztettség végig érezhető.

De mi van a cselekményben, ami annyira nézetné? Arra nem jöttem rá.

A karakterábrázolásban erősek – folyamatosan mélyül, amit a főhősről megtudunk. A többiek körötte egyszerűbbnek tűnnek, jobban meg vannak fogalmazva a konfliktusaik. Carly kapott egy jobb álláslehetőséget, de marad, ha a fizetés itt is eléri a másik ajánlatát. Beth igyekszik vezetni az éttermet, de valamibe mindig belefutnak, és neki kell állnia a sarat, amikor a többiek üvöltenek és hibáztatnak. Jellemző is a filmre, az éttermi világ kegyetlenségére, hogy egy nagy üvöltés után van fél perce kisírni magát a WC-ben, majd menni kell vissza, mosolyogni és egyben tartani az éttermet. Az sem véletlen, hogy a színészeket megszórták már díjakkal.

A film egyre tetézi a drámát, sűrűsödnek a vitás pontok és nem éreztem úgy, hogy bármilyen feloldozást adna a végén. Mi több: egyenesen nyitott a vége, nem is értettem, hogy most mi van.

Színpadon is működne, egy étterem az egésznek a helyszíne. A szereplők közti interakciók, a ki nem mondott történetek áthatják az egészet. Most nagyon mennek is nálunk ezek az éttermes témák: az egyik adón Pepe, a másikon meg Győző és bandája mutatják be, milyen egy étterem a személyzet oldaláról közelítve.

Nem rossz, igaz, de nekem az a plusz, amitől zseniálisnak kiáltanám ki, nem volt benne.

A tavalyi szezon kellemes meglepetése volt a Resident Alien. Olyan jóféle, fekete humora volt, ami nekem már nagyon hiányzott. Kifejezetten élveztem, ahogy az űrlény emberellenesen igyekezett boldogulni a hétköznapokban, embernek tettetve magát.

A 2. évadra viszont akadt egy nagy törés, és talán csak Tudyk, aki hozza, amit korábban is, minden másban csalódás lett az évad első fele.

A cselekmény: ebben van a legnagyobb lyuk. Most erőlködnek, mégis miről szóljon. Harry már nem akarja kiírtani az embereket, de hazamenni sem tud, mert Max hazavitele tönkretette a gépet. Asta erre-arra ráveszi, de nem haladnak semerre. Ugyan a félévad végére megcsillan egy másik szál idegen űrlényekkel meg egy gyilkos űrlény bébivel, de ez már túl agyament a korábbiakhoz képest.

A humorát is csökkentette, hogy Harry emberibb kell, hogy legyen. Kevesebb a vicces monológ, nagyon hiányoznak a gyilkos megnyilvánulásai és azzal is kevesebb, hogy már nem háborúzik a gyerekekkel. Ugyan, a kisváros lüke polgárait igyekeznek helyette helyzetbe hozni, de a legtöbb száluk borzalmas. Drukkoltam a polgármester és a felesége kapcsolatáért, most viszont megfeneklettek és keserves nézni őket. A helyettes, akinek egyre inkább meggyőződése, hogy gyerekként ufót látott? Egyáltalán nem vicces, ahogy Asta győzködi, hogy ide aztán nem jönne egy marslakó sem.

Mivel Harry már nem orvos, az a kisvárosi íz is kiveszett. A tó körül, a saját helyén mozog, meg New Yorkba mentek nyomozni Astával. Más irányt vettek, és ezt nem szerettem.

A kivitelezés sem lett jobb. Amikor Harry űrlénynek látszik, pl. Max szemszögéből, kifejezetten ocsmány és nem jó az űrlényfej. Azt meg pluszban nem értem, hogy ilyenkor miért kell pöszítenie a színésznek. Attól, hogy Max másnak látja, még nem lesz más a hangképzése... A bébi a végén viszont helyes lett, ott láthatóan számítógépre és nem maszkkészítőre bízták a munkát. Jó ötlet volt.

Egy-egy jó pillanata még van, de annyira más és gyengébb a humora, hogy sokáig is tartott, amíg ezt a pár részt megnéztem. Kicsit olyan érzés volt, hogy részről részre rombolják a pozitív véleményem, ami eddig volt a sorozatról. Most már ez is azon a szinten van, hogy merengek, akarom-e ezt még nézni.

Akkor, nézzük, milyenek voltak a heti nézős sorozataim.

Kezdjük A séf, meg a többiek (s01e10) részével, mert ez az, amihez nincs mit hozzáfűzni. Továbbra is csak újraforgatás, annyi különbséggel, hogy itt Győző nem a Dinamo, hanem a Fradi miatt fogad és keveredik bajba. Ugyanazok a poénok, a végkifejlett. A színész jól játssza, lassan kifejezetten szeretem, amikor kikel magából és üvölt a konyhán, de ez kevés, hogy valami emlékezetes szülessen.

Milán és Viktória megint harcoltak egyet, és itt is csak ismételték, amit már láttam.

Ha belegondolok, egy dolog volt, ami jól sikerült. Szinte észrevehetetlen, de működik, amit technikával rápakolnak a részekre. Most az uborkalé kapott aranyos fényt, illetve akkor is ezt játszották ki, amikor Győzőnek támadt egy ötlete.

Azt meg inkább hagyjuk, hogy mennyire elkeserítőnek találom, mit sugall az, hogy 2milliós kaviárnak adnak el 30ezres tiszai csukakaviárt. Aztán bízzon abba az ember, hogy azt eszi és azért fizet, amit kért…

A mi kis falunk (s06e16) – mit is írtam róla múltkor? Hogy nem akarom látni, hogy a pap Teca távollétében most a doktornővel kerüljön dilemma közeli helyzetben? Pont az lesz. Megint közös jelenet, közös lelkizés. Még szerelmi tematika nincs benne, de meg lennék lepve, ha lemondanának erről a készítők. Akkor mi lenne a plusz Jani atya karakterében? Különben, rájöttem az egész helyzet problémájára. Katolikus. Ha evangélikus lelkész lenne, már rég Teca férje meg két gyerek apja lehetne és boldog ember.

A többi szál is csak bosszantott a héten. Túl soká húzzák Éva és Szifon közös múltját. Jani, az állatorvos, mint a község Sherlock Holmes-a… az kifejezetten fájt is. Tegyük fel, hogy értem, miért komikus, de inkább az eredeti paródiájának érezhettem.

Ebéd mellé még mindig jó néznivaló, kellemes és agyatlan, attól sem kell félnem, hogy a nevetés miatt félrenyelem a levest. De ennél több, úgy tűnik, nálam nem tud lenni.

All American (s04e19) és Homecoming (s01e12): mindkettőben Simone és Jordan szakításának az utóhatásait látjuk, és érdekesnek is találom, mennyire másként éli meg a páros. Nem úgy, ahogy vártam.

Simone az, aki szenved és ahogy sejtettem, le is esett két szék között a földre. Egyik fiúnak se ő kell, a sportálmok se jönnek össze. Ugyan lebegtetik, hogy nincs még minden lejátszva, és így lehet eladni a 2. évadra: nem jöhet máris össze a másik sráccal, akkor miről szólna a 2. évad? Megy tovább a fekete egyetem téma is, és egyre jobban irritál is. Szerintem ez is rasszizmus valahol. Féltik az értékeiket és a szervezeti kultúrájukat a fehérektől. Nem is értem, azt ki lehet írni egy egyetemnek, hogy csak fekete diákokat veszünk fel? Az a jelenet, amikor a dicsőségfalról volt szó… kész.

Ami viszont szemet szúrt most: ezt a sorozatot nagyon lehet nézni ruhák miatt is. Odateszik magukat, hogy a szereplőknek egyedi külsőt és ruhákat adjanak. Simone a hajával képviseli ezt a vonalat, de pl. az igazgató lánya olyan együtteseket kap, mintha nem is egyetemista lenne, hanem mindenféle rendezvényre járna.

Az alapsorozatban Jordan egyik lányt szedi fel a másik után, hogy a végén kimondja, mi ez most nála. Nem a kapcsolata végét gyászolja, hanem azt kellett belátnia, ha nem is akarta, hogy Simone ráhibázott. Layla már nem csak a barátja.

Bár furának tartom, hogy most volt Halloween rész, de JJ ötletét a partival bírtam. Pláne, amit kihozott belőle. Ennyire elegánsan beolvasni mindenkinek… Nem a kedvenc szereplőim egyike, de ebben a részben vitte a prímet. Pláne, hogy a többiek kapták a nagy összeborulásokat és felismeréseket, amitől giccses lett az egész.

Jut eszembe, sport ebben megint csak elvétve akadt. Beszéltek csak róla – a Homecoming ilyen szempontból jobban teljesített, ott volt tenisztorna és láttunk versenyt is.

Chicago Fire (s10e20), újfent egy olyan sorozat, amihez már nem tudok mit hozzáfűzni. Látványos mentés nincs. Érdekes orvosi eset nincs. Viszont, a magánéleti dráma a köbön. Rá kell jönnöm arra is, hogy én lassan már a szereplők ellen drukkolok. Nagyon azt akarom, hogy Kelly szakítson, de persze nem fognak. Ugyan Stella most kapott tőle a végén egy beszólást, de ez csak műbalhé, hogy évad végére szerintem megesküdjenek kibékülve. Violet kapcsolata miatt a szakmai élete kerül veszélybe, és egyszerűen nem tud mit tenni a mentőslány ellen, aki az állását akarja.

Továbbra is zavar, hogy 10 évad után az eredeti stáb kiöregedettnek tűnik. Az, hogy Boden az egyetlen, aki feljebb lépett, fejlődik, és ott van, ahol lennie kell, elkeserítő. Valamit húzni kellene, mert a látványnak annyi, a szappan túlzottan szappan és nem szeretem, hogy azért drukkolok, hogy a szereplőkkel baj történjen meg szenvedjenek.

Végül, olyat hagytam a végére, amit szerettem. Balthazar (s04e05) az egyetemen tartott órát, amikor az egyik diákja fegyvert ragadott, és ezzel akarta rávenni a férfit, hogy vizsgálja felül az anyja halálát. Mert az apját csukták le érte, de szerinte nem ő lehetett.

Dupla poén: egyrészt, ahogy odabent nyomoznak, képekről és egyéb eszközökről boncolnak, az osztállyal. Hangulatos, ötletes és más. A másik oldalról odakint Camille dolgozott, hogy mindenkit megmentsen. Balthazar meg járatta vele a bolondját, fedezte a túszejtő diákját.

Humor, krimi, megint egy nem várt fordulat. Ezt a sorozatot jól írják, és továbbra is megvan az összhang a krimi és a magánéleti gondok között.

Ok, már húzza az agyam, hogy a baba kapcsán még nincs döntés, de cserébe körvonalazódik Camille titka. Feltűnt a fiú mellett, akit korábban meglesett. Két tippem lenne: a gyereke, akit örökbe adott vagy a testvére. A gyerek az erősebb tipp, ötleteim is lennének a miértre, de majd meglátjuk.

Kriminek elég látványos, sok benne a humor – ugyan a Balthazar jó pasi, az új főnöknő meg dögös és valami lehetne köztük ötlet még mindig nem tetszik, de ebben a sorozatban soha nem is szerettem a szerelmi szálakat.

Kezdjem a fekete levessel? Elment a kedvem a sorozattól a végére. Még csak nem is a krimi/akció miatt, az nem tetszett, amit a szereplőknek megírtak.

A csavar, amit vártam, megérkezett. A túszejtőknek volt egy titkos célja, nem simán a pénzt akarták. Nem is ismeretlen ember Alfa, része Philip múltjának. Így a történet két oldala össze tud találkozni: a mostani eset és Philip fél éve, amíg túszként kínozták, összekapcsolódik. Ez jó benne, ahogy minden mindennel összefügg.

Még azt is tudom díjazni, hogy ezzel a vonallal beköszön a társadalmi üzenet is. A gazdagok és befolyásos emberek minden szabályt meg tudnak kerülni. A terroristákkal nem tárgyalunk – elv itt a dánoknál is, és a pénzért elrabolt katonákat sem váltották ki. Ha viszont elég befolyásos a család, simát át lehet hágni az elvet. Ha viszont csak egy katona vagy a többi közül? Itt látható, mennyire foglalkoznak veled. Leírnak. (Plusz hazudnak is róla.) Bár katonai környezet, de a szociális kapcsolatok és vagyon jelentősége általánosítható más területre is.

Ezzel együtt a látvány és akciótervek csökkennek, mert inkább lelki drámán mennek át a szereplők. Philip különösen, jól ki is akad, amikor elkezdi átlátni, hogy milyen játszma folyt a feje felett és őt is hogyan játszották ki. Ok, azért akad egy-egy bevetés, a végső szembenézés sem csak szavakkal zajlik – előkerül fegyver és bomba is –, de a második fél volt a lelkibb rész.

Talán az vette el a kedvem, hogy nem tetszett, amire a személyes kapcsolatokkal kilyukadtak. Philip és Louise története nagyon kurta-furcsa véget kapott, és Naja szála is csak lóg a levegőbe. Ok, a szakmai életére utalnak tovább, de az a dráma, amibe érzelmileg került az egyik szereplővel, még csak említve sincs. A felelősség kérdése se kapott zárást: lesz következménye a történteknek? Amit mutatnak, az szinte semmi, olyan hír a híradóban, amin mindenki át is lendül.

Az, hogy a vége elvette a kedvem – ok, a 2. évad első részébe is belepörgettem, és nem tetszik, ahol ott a szereplők vannak – az egész sorozattal kapcsolatos élményem lehúzza. Az első 4 részt szerettem, a második négyre már több mindennel volt bajom.

Május vége, vagyis több sorozat is elérkezett az évad végére. Nézzük, hogyan sikerültek a búcsúzások – örökre?

A The Good Doctor (s05e18) biztosan visszatér, ennek megfelelően kaptunk egy tipikus befejezést. Vagyis, az egyik állandó szereplő életveszélyes helyzetbe kerül, és egy nyáron át kellene rágnunk a körmünk, hogy vajon életben marad-e. Ebben a sorozatban öltek már meg fontos szereplőt, de nem jellemző. Vagyis, én arra tippelek, hogy még időben megtalálják és megmentik az életét. (Különben megkéselték.) Igen, direkt nem írtam le, kit.

Orvosi eset volt ugyan, de szinte semmi és nagyon magánéleti szálhoz kötötték. Asher apja érkezett, halálos betegen és remélve, hogy az orvos fia tud segíteni. Valójában az egész a családi kapcsolat rendezéséről szólt, és ugyan próbálkoztak, de a lényeg az volt, hogy apa és fia ki tudjon békülni, nem az, hogy a betegség ellen tudnak-e tenni valamit. A búcsú meghatóra sikerült.

Megható, különben ez az évadzáró jelmondata. Shaun és Lea esküvője is most volt, beszédekkel meg barátokkal és könnyekkel. Gonoszan tudnám azt mondani, hogy ennyi erővel az előző részben is megesküdhettek volna, de értem, így az lehetett a zárókép, hogy táncolnak a lagziban.

Ez a rész is mutatja, hogy az orvoslás már eléggé a háttrében van, és a szereplők magánélete a téma. A karakterek még eladják, de ezt már kezdem kevésnek érezni.

A Bull (s06e21) kicsit kilóg a sorból, mert ez az évadzáró első fele. Ami biztos, hogy az előző részt inkább éreztem volna zárásnak megfelelőnek. Visznek egy átlagos ügyet, elsőre semmi különös nincs benne. Egyesek nyomozgatnak, mások a tárgyalóteremben bizonyítanak. Csak a végén van egy olyan kanyar, ami az egészet a töltelék részek fölé emeli, és biztosítja, hogy a 2. felére maradjanak kérdések és izgulni való.

A pszichológia szál nagyon halovány. Most komolyan, annyi a taktika: ha az ügyész arra játszik, hogy az esküdtek utálják a vádlottat, adjunk nekik valakit, akit még jobban lehet utálni! Kétlem, hogy ehhez pszichológusi doktori kellett… Tudom, ez is olyasmi, amit rég írok és hiányolok a sorozatból.

Mellette volt egy kis magánélet – Taylor gyereke problémás, többet kellene vele lenni, de persze most kap jobb állásajánlatot. Majd a zárásban kiderül, melyiket választja. Plusz van egy üzleti tárgyalás egy nagy ügyfél megszerzésére és Marissa Bull nélkül igyekszik helyt állni. Lassan különben Marissa jobb szereplő, mint a doki, akinek az életét már minden téren sínre tették.

Eddig nem győzött meg, hogy ez jó zárás lesz, de még egy fél rész visszavan. Vagyis, erre még visszatérünk jövő héten.

Végül, a Young Sheldon (s05e21-22) búcsúja. Aminek egyáltalán nem volt semmi évadzáró jellege – irritált is, hogy ez a vége.

Téma: ugyanaz a semmi van tovább ragozva. Georgie gyerekvállalása, a Cooper szülők közti feszültségek. Megint feltűnt a lelkész, és alakul George állása is. Pontosabban, annak a nem léte. Elindultak egy lefelé menő lejtőn, és nem úgy tűnik, hogy bármi is maradt volna a sorozat hangulatából, amiért lehetett szeretni.

Hol van a családiasság, a kedvesség, valami, amitől jó volt bekapcsolni a sorozatot és nézni?

Sheldon is olyan karakter lett, akivel látványosan nem tudnak mit kezdeni. Meg lehet nézni, milyen nagy problémát kapott a záró részre. Kijött az első pattanása, és nem akarta elfogadni, hogy az egy pattanás. Borzalmas. Ha még azt is hozzáteszem, hogy két színész el is játszotta a pattanást és közvetítette a részt, meg mindenféle hozzászólásuk volt… Nem is emlékszem, mikor mentek ilyen mélyre ebben a sorozatban.

Az a kevés, ami ért valami, Mimo és Missy. Az öreglány próbál segíteni a fiataloknak, és sokkal több mindenre rávehető, mint a lánya. Ő megy Georgie barátnőjével orvoshoz, és őt lehet rávenni cigaretta csempészésre is Mexikóból. Nem azt mondom, hogy vicces, de még mindig több élet van benne, mint Mary karakterében, akit egyre ellenszenvesebbnek találok. Missy meg kinövi magát: neki kezd az a szíve és együttérzése lenni, ami korábban az anyja része volt. Már nem.

Nagyon érik, hogy búcsút vegyek ettől a sorozattól. Most kicsit merenghetek is, hogy megtegyem-e.

Mivel már van 2. évad, nekiálltam a pótlásnak. Túszdráma a föld alatt – az első négy részt sikerült megnéznem eddig.

Az tetszett, hogy gyorsan belecsöppentünk a túszdrámába. Éppen csak megismertük a TTK vezetőjét, utaltak az ő traumájára, és már kezelni is kellett a metróban a helyzetet. Több vonalon dolgoznak: a jelen helyzetben akcióterveket készítenek és igyekeznek kivitelezni, miközben mennek a tárgyalások és nyomoznak is, kik lehetnek a túszejtők. Krimi – akció kombináció, feszültséggel bőven pótolva a gyakori akciójeleneteket. Nézeti, hogy folyamatos a rejtély: kik ezek és mit akarnak?

Váltogatják a nézőpontokat. (Nézeti ez is.) A túszok, a TTK dolgozói, egy riporternő is megkapja a maga jeleneteit. Benne a Lost óta ismerős visszatekintő részek, amelyekkel mélyítik a szereplőket. Jönnek a múltbéli traumák és jobban érthetők lesznek a szereplők jelenbéli döntései.

Minden részben van valami izgalom, egy-egy bevetés és közben építik a szereplőket. Philip, a terrorelhárítók vezetője a kiemelt szereplő. Egyrészt, ő maga is volt túsz, közel fél évig és vannak traumái is. Titkos barátnője az egyik túsztárgyaló, akinek elege van abból, hogy a férfi neki sem nyílik meg. Így kicsit kerülgetik is egymást, van párkapcsolati feszültség is. Sokat mond, hogy mindössze 4 rész alatt eljutottunk oda, hogy Philip eléri a töréspontot, és úgy beavatja a dolgaiba Louise-t, ahogy eddig nem sikerült neki.

Mivel a felénél járok, már kialakult az érzetem, hogy valami nagy meglepetésre készülhetnek. Meg leszek lepve, ha nem dobnak be valami durva csavart a végére. De ezért is nézem egyik részt a másik után, érdekel, mi fog kiderülni. Mi a túszejtés lényege.

Naja szála kevésbé tud lekötni. Maga a nő nem szimpatikus, de valami szerepe kell, hogy még legyen. A túszejtők nem véletlenül akarják annyira játékban tartani. (Különben őt játssza az egyetlen színész, akinek legalább a neve ismerős. Paprika Steen.)

Amit még várok, milyen társadalmi problémára vetítenek rá. A nyomorult, szenvedő nyomozó már megvan – Philip eléggé traumatizálva lett az arabok által. A bűnügy, ha nem is olyan véres, vagy taszító, de azért vannak durva elemei, ahogy pl. gond nélkül öltek a túszok közül. Már egy nemi erőszak kísérlet is volt, annak a következményei majd most jönnek. Az utolsó skandináv krimi zsánerelem, a társadalmi relevancia van még vissza.

Jelenleg nagyon nézős, érdekel, mi lesz a vége. Majd mesélem tovább.

A limitált és mini sorozat alapja egy regény volt, de kétlem, hogy bármi kedvem lenne elolvasni a sorozat után. Olyan sztori, amit el lehet adni krimiként – mi történt azon a végzetes estén? – de sokkal inkább chick lit, egy kis krimi beütéssel.

A történet kezdetén már lementek az események: Emma és Connie életében is megvolt a törés. Connie egy intézetben várja, hogy Emma eldöntse, tudatosan ölte-e meg majdnem magát és két kislányt, vagy igazat mond, amnéziás és nem egy gyerekgyilkos a nő. A film alapját kettejük beszélgetései adják, elvileg Connie történetét a fókuszba téve, de ahogy a cím is utal rá, egy kis csavarral azért próbálkoznak.

Emma életének tragédiája egy-egy ponton rárímel a másik nőére, és sokkal inkább átérzi a helyzetét, hinni akar neki. Újra és újra visszakanyarodnak hozzá, mert Connie pontosan látja, hogy neki is megvan a maga titka és traumája. Vele együtt nézőként mi is lépésenként tudhatjuk meg, mi és hogyan történt Emma lányával. Nekünk több részlet áll a rendelkezésünkre, de a teljes képhez végig kell nézni a sorozatot, sok mindent csak a végén mesélnek el.

Egyik szó szerinti bűnügy, ezért nem is igazán krimi. Connie házassága elég durva módon közelített a végjátékhoz, miközben az anyja betegsége is teherként nyomta. Anyaként, nőként és gyermekként is kapja a pofonokat, amelyekre rátesz még egy lapáttal, ahogyan gyógyszerezték. Emma sokáig tartani akarja magát, és titokban folytatja csak az önpusztítást, legyen az cigaretta vagy az elhatalmasodó gyász. Mindkét nő bizonytalannak érzi a házasságát. Anyaként, feleségként és egy-egy cselekményszálban nőként érik őket fájdalmak és kihívások.

Nagyon lelkiző sorozat, belülről van megfogva és mivel mindkét nő szenved, eléggé depresszív az egésznek a hangulata. Ugyan valamiféle megoldás van a végén, de ettől nem lett jobb az összkép. Nyomasztó, szürke és szomorú sorozat. Látványban, hangulatban is.

Dráma, így látványelemet nem érdemes keresni benne. Az autóbalesetet se mutatják igazán, így meg maradnak az ülések és Connie összetört arca. A bevérzett szeme kifejezetten rossz érzéseket keltett bennem, bár a foltokban kopasz feje sem volt bizalomgerjesztő.

A szereposztás se tette vonzóbbá. Az ok, hogy Emma idősebb és idősebb színésznő játssza. Ezzel együtt is Emily Watson idősebb, mint a szereplő és ezt érezni is. Egyszerűen nem tudom egy ötvenes nőről elhinni, hogy 2-3 éves kisgyereke lenne. Connie lényegesen fiatalabb, és neki vannak a nagyobb gyerekei? Azért anya – lánya párosnak nem néznek ki, de nem is hasonló korosztály, hogy olyan nagyon összemosódjanak.

Vagyis, nekem unalmas a cselekmény, nyomasztott az egésznek a hangulata és a színészek sem tetszettek benne.

Újabb Disney-film elé ültem le. Az csak egy plusz, hogy az eredeti regényt már korábban olvastam. Így most megnéztem csak, mi lett Stargirl történetéből.

Az első, hogy a filmre is sikerült átvinni azt a hangulatot, ami a regényben is megvolt. Ez nem egy vidám és felhőtlen, első szerelmes tini boldogságbomba. Van benne valami szomorkás, egy kis melankólia.

Bár Stargirl a címszereplő, azért ez inkább Leo története. Aki az anyjával új helyre költözött az apja halála után, és hogy ne bántsák, minden egyediségéről (pl. a bohókás nyakkendők) lemondott. Neki az a jó állapot, ha észre sem veszik. Majd jön Stargirl, az új lány, aki kiragyog. Szivárványszín ruhák, széles mosoly és segítőkészség, teljesen máshogy nézi a világot. Nyílt, barátságos, segíteni akar és annyira önzetlen. Leo első látásra belebolondul – meglepően gyorsan pár lesznek.

Az érdekes része az, a regényben még jobban is, amikor a lányt kikezdik a mássága miatt. Mit reagál a fiú? A hangsúlyokban van az eltérés. A filmen Stargirl Leo megmentőjének jön, akinek az a célja, hogy az egykori gyereket visszacsempéssze a láthatatlanná lett kamasz életébe. A regényben nem volt ilyen gyök, ott inkább az van kiemelve, hogy Leo kezdi magához hasonlóvá tenni a lányt, és a beilleszkedésért őt is megfosztaná az egyediségétől. De Susan, a valódi keresztneve, már nem Stargirl és abban már egyeznek, hogy a lány rá is jön arra, hogy hiába fogadják el Susant, az nem ő és boldogtalan lesz akkor is, ha nem közösítik ki.

A film kevésbé szerelmi történet, ugyanakkor kicsit visszavettek az eredeti hangsúlyokból. Mivel más és nem az a rózsaszín cukormassza, ezt értékelem benne. De az összképet nézve mégsem lesz olyan film, amit akár kétszer is lenne kedvem megnézni.

Egyrészt, tudott zavarni, hogy mennyire ráírták a karaktert Grace VanderWaal civil énjére. Az ő jellegzetessége az ukulele és a rá írt dalok. Túl sok a zenei klipet idéző rész benne.

Másrészt, olyan formán záratlan a vége, amit nem díjazok. Annyira nyitva marad, és olyan értelmetlennek tűnik Stargirl egész története. Mintha nem is ember lett volna, hanem egy tündér, aki belebben Leo életét színesebbé tenni és el is tűnik.

Nálunk különben ismerősebb lehet Graham Verchere, mint VanderWaal. Ő játszotta a kamasz Shaun Murphy alakját a The Good Doctor több részében is. Valahol még a hasonlóságot is látom a két karakter félénkségében, de természetesen ez egy másik szerep.

Nem egy humoros film, nem fogunk nevetgélni rajta. Vannak kellemes részei, Leo és Stargirl párosa is aranyos, de ez inkább egy szomorkodó, egyediséget azért ünneplő film.

Ez most mi volt? Egyrészt, A végzős év sok tekintetben tipikus tini film, ha van is benne egy csavar. Mégiscsak egy 40-es nő megy vissza egy 17 éves aggyal a középiskolába. Csakhogy, mégsem annyira sima tini film. Végig birizgálta az agyam, hogy ez most paródia, szatíra, vagy ennyire más hangulata van ma egy középiskolás tinis románcnak?

A történet szerint Stephanie ausztrál bevándorlóként a népszerű lányok céltáblája volt, míg el nem határozta, hogy ő lesz a bálkirálynő. A hajrá lányok kapitánya, a legmenőbb srác barátnője is ő volt a végzős évre. Csakhogy, egy bemutatón nem kapták el egy dobás után és kómába esett. Kb. 20 évvel később ébred, és ott folytatná, ahol abbahagyta. De a gimi is változott 20 év alatt.

Ez az, amit nem tudtam eldönteni. A régi és a mai egymás mellett – a mai ilyen, vagy az a paródia? Annyira PC a suli, hogy a South Park hasonló témájú részeibe is elmehetne. Mindenki csapatkapitány, a hajrá csapat tánc helyett szlogeneket szaval, a legmenőbb lány influencer, nyitott kapcsolatban van és a barátja… nem is tudom, micsoda. Aláírom, hogy változott a világ, de nincs ez nagyon eltúlozva? Hősnőnk minden esetre alkalmazkodik és próbál pár régi dolgot visszahozni, hogy megvalósítsa a célját és meglegyen az a bálkirálynői korona.

A tipikus elemek végig ott vannak mellette: mint a régi legjobb barát, aki titkon szerelmes volt belé. Most is itt van, segít a nőnek és talán kap egy esélyt arra, amire 20 éve nem. A régi nemezise megint keresztbe akar tenni, és az egykori barát is feltűnik, aki szívesen kezdene viszonyba a nővel. Ilyen téren semmi meglepő nincs, és a tanulságokat is előre lehet borítékolni. A népszerűség nem boldogít, az igazi barátokat kell megbecsülni.

A látványvilága ötvözi a kettőt: Stephanie kamaszkorát, meg a mait. Színes, nézhető, ami egy tini románcba kell – táncos betétekkel, zenékkel és néha egészen döbbenetes ruhákkal. A végén a bálkirály öltönye? Az mégis mi volt, félig skót szoknya, félig öltönynadrág, vagy mi? Megint csak itt lyukadok ki. Nem tudom elfogadni, hogy ez a norma, én nagyon érzem benne a túltolást.

Netflix film, amit azért a szereposztáson észrevenni. Már észrevettem, hogy a Netflix szereti a visszatérő arcokat és egy bizonyos ismertséget a színészeitől. Rebel Wilson azért név, ha én túlzottan nem is szeretem. Most is csinálja, amit eddig is, és részben polgárpukkasztó. A bálkirály és bálkirálynő tánca – kellett az? Nem! Rühelltem. Zoe Chao és Sam Richardson egy sorozatból érkeztek, Justin Hartley nagyot ment a This is us szépfiújaként. Minden fontos szereplőt be lehet azonosítani, mibe láttuk és elméletben szerettük. (Zoe Chao nekem ellenszenves, mindegy, miben látom.)

Elég rosszak a kritikái különben. Én annyira nem húznám le, egyszer simán elnéztem, de hogy ismételjem magam: ez most szatíra, vagy tényleg, modern tini komédiának szánták?