Elvonókúrán részt vevő, orvossal vetélkedő, életrajzi elemeket felhasználó.

Szabó Győző sikeres színész, és első ránézésre minden rendben van körötte. Keresett színészként, filmezni és színházba is hívják, a zenekara is fellépéseket kap, tévéműsorokba szerepel vendégként vagy társ műsorvezetőként. Mellette van egy szerető felesége és egy kislánya, aki rajong az apjáért. Ám Győző a folyamatos pörgést és pihenést egyre inkább a droggal biztosítja. Maga előtt is tagadja, mekkora a baj, de egy tévéműsorban a leszoktatásról híres Csernus doktor átlát rajta. Amikor Győző elhagyja a kislányát, maga is felismeri, hogy változtatnia kell. Csernus a kórházba akarja fektetni, és miután Győző rosszul lesz a tanács ellenére bevett gyógyszerektől, be is fekszik az elvonóra. Ám hamar szembeszegül az orvossal, provokálja és a többieket is bevonja a játszmába, amíg komoly következményei nem lesznek a viselkedésének.

Megvan annak a hagyománya, ahogy valaki feldolgozza a saját traumáit. Ki mivel foglalkozik: megírja, mint Karinthy. Filmre viszi, mint Fellini. Megfesti, mint Van Gogh. Hosszan lehetne sorolni. Korunk meg olyan, hogy ismert emberek memoár jellegű kötetei nagyon mennek. Így Szabó Győző megírta a leszokásának történetét, amiből film is lett.

Az első, ami miatt felemás érzéseim vannak, a szereposztás. Még az sem lepett volna meg, ha Szabó Győző eljátssza saját magát. (Azért Csernus Imrétől ezt nem vártam volna, de Szabó Győzőről el tudtam volna képzelni.) A rendezővel is többször dolgozott együtt, a saját története. Bár, lehet, éppen azért nem játssza Győző magát. Túl mélyre kellett volna menni és a legrosszabb pillanatokat újra átélni. De, amire ki akarok lyukadni. Szabó Győzőt Molnár Áron játssza. Ha megváltoztatják a neveket, nem lenne semmi bajom. Profin hozza a széteső embert és a magabiztos sztárt, aki szórakozik az emberekkel. Csak éppen megtartották a neveket és képtelen vagyok Molnár Áronba Győzőt látni – nagyon más alkatok testileg, arcra, még a színeik is mások.

Bányai Kelemen Barna sokkal közelebb volt dr. Csernus külleméhez, ott nem volt ilyen gondom. Szintén egy többszínű, érdekes karakter született, és itt is meg volt az akkora hasonlóság, hogy nem zavart, hogy nincs névváltoztatás.

A cselekmény – megvan a maga húzása. Hogy halad a terápia, milyen játszmába kezd Győző. Erőszakosan uralni akarja a helyzetet, és kihasználja, amit meglát az emberekből vagy akár a neve erejét is. Éppen ezért zavaros maradt nekem, hogy a két ellentétes oldala hogyan áll össze. Harcol a dokival, elég komoly pontokon bántja, és amikor nyer, mégsem elégedett és vissza akarja kapni Csernust a módszerével együtt. Most akkor mi van? Ha hisz benne és általa akar jobban lenni, miért lázadt annyira korábban?

Sok mindent rá lehet fogni arra, hogy a drog tönkreteszi az embert. De Győző alakját a szer nélkül is elég megosztóra faragták. A nőkkel való kapcsolata kifejezetten negatív. Nem is értettem teljesen a családi viszonyait: házas és együtt is élnek Judittal? Ha igen, akkor a nő ilyen könnyen veszi, hogy Győző rárepül mindenkire, aki szétteszi neki a lábát? Lilit még magyarázná a drog, de Éva esete más. Az simán hatalmi játszma és rosszindulat.

Látványra egyszerű a film, annak is kell lennie. Egy elvonó a fő helyszín, simán el tudnám képzelni színpadon is. Azért jár a pont, hogy a magyar nyomasztó viszonyok azért visszaköszönnek, de nem lett érvágó a hangulat.

Herendi jellegzetes elemei (szinte klip az eleje) mellett egyszer érdekes közönségdráma volt.

Toxikoma – 5/3,5 bár szívem szerint kérdőjelezném. Drámának nem rossz, de a végszöveg és a látottak között nagy a táv. Molnár Áron is, mint Győző? Érdekes választás.

• Belfast - brit dráma
• Mindörökké - magyar dráma
• Katonadolog - amerikai/olasz komédia (bár a tartalom alapján nekem inkább drámának tűnik)
• Főzőklub - dán dramedy

Komor egy kínálat. Temetésre menő katona, meg hasonlók. Egyik se vonz túlzottan, de ha választani kell, akkor Kenneth Branagh Belfast-ja kapja a szavazatom. Az életrajzi ihletésű történetek vonzanak.

Menekülős, hegyet mászó, baráti körben titkot őrző.

Kelly és Sophie régi jó barátnők, akik egy szomorú évfordulót együtt igyekeznek átvészelni. Kelly egy éve vesztette el a nagy szerelmét, a vőlegényét, akivel mindketten szenvedélyes mászók voltak. Most a barátnőjével tér vissza a hegyekbe. Egy férfiakból álló baráti kör is itt tölti a szabadságát és a flörtölő Sophie meghívást is kap tőlük egy buliba. Kelly is vele tart, bár ő korán visszavonul. Sophie is menne, de eldurvulnak a dolgok és nagyot esik. Súlyosan megsérül, és a férfiak nem hagyhatják, hogy bármi is tönkretegye az életük sima folyását. Nem mentőt hívnak, hanem közösen megölik a nőt, majd a testét ledobják a hegyről. Kelly, aki nem tudott aludni, kamerával felveszi az egészet. Észreveszik, menekülnie kell. A hegy oldalán kezd el felfelé mászni, bár ebben az évszakban az szinte öngyilkossággal ér fel. A baráti kör a turista útvonalon van a nyomában, és a gyilkos indulatok egyre inkább felcsapnak.

Nem is olyan régen merengtem egy Netflix animáció kapcsán azon, hogy milyen veszélyes a hegymászás, legyenek bármilyen szép pillanatai is. Nos, ismét itt egy film, amiben haladnak a csúcs felé, bár itt nem az időjárás jelenti a legnagyobb veszélyt.

A film csak annyiban hegymászós, hogy Kelly egy mászás során vesztette el a vőlegényét, és most egy életveszélyes szakaszon kell feljutnia, ha életben akar maradni. Látjuk mászni, de ez nem a megszokott kötéllel és sokféle felszereléssel történő mászás. Biztosíték nélkül, a kezével és a lábával kapaszkodva megy felfelé a falon. Jó érzékkel el is találták, hogy nem erről szól az egész film – akkor unalmassá válna. Bár, amikor elérnek arra a pontra, hogy se fel és se le, mert lefelé kötél kellene, felette meg ott vannak az életére pályázó pasik, és egy párkány alatt húzza meg magát, másként áll meg a film.

Ekkor inkább a thriller vonalat erősítenék, és elindul a játszma, ki bírja tovább és hogyan igyekeznek egymást kizökkenteni. A férfiak ugyan könnyen felsétáltak a túra útvonalon, de nekik meg az idő a fontos tényező. Vissza kell érniük, mielőtt keresni kezdik őket, és van egy sérült társuk is, akinek sürgősen orvos kellene. Kelly arra érez rá jól, és tud rátenni még egy lapáttal, hogy ez a társaság nem egységes.

Mi még nála is jobban szembesülünk azzal, hogy ez egy olyan baráti kör, akiket egy mocskos titok tart egyben. Okoztak egy súlyos sérülést, megúszták, és az egyikük elég pszichopata ahhoz, hogy évente ragaszkodjon hozzá, hogy ilyenkor gyűljenek össze. Érezni, hogy senki nem szereti a főkolompost, inkább tartanak tőle és ezért vannak itt. Meg is indul a csoport szétesése, ahogy további titkok kezdenek felszínre jönni: az a bizonyos pszichopata simán megöli a saját társait is, és képes az egyik barátja feleségével titkos viszont fenntartani, ami természetesen a legrosszabb pillanatban derül ki.

A tényleges összecsapás nagyon kevés a filmben, itt kivárásra játszanak. A kiderülő titkok és egy-egy Kelly ellen indított támadás tartja valamennyire mozgásban a filmet. Sajnos elérnek arra a szintre, ahol annyira leépítették már erkölcsileg a férfiak csapatát, hogy már nem tudott érdekelni, kivel mi lesz. Nyomorult Kelly kapcsán is úgy voltam vele, hogy neki se maradt már senkije. Érdekes, hogy mégis, ebben a helyzetben jön rá, hogy nem akar Luca után halni.

A táj szép, a hegymászás is lekötött egy pontig, a thriller az, ami gyenge lett. Olcsó motiváció a férfiaknál, és ahogy a pszichopata a saját csapatát ritkítja… Szinte nem is kellett Kelly, elintézte ő egyedül is magának a bukását.

Nem egy emlékezetes darab, inkább háttérfilmnek passzol.

A párkány – 5/2 némi feszültség volt benne, de a párkány alá szorulva megáll a sztori és a férfiak démonizálása is messze megy.

Oknyomozós, karriert sínre tenni próbáló, csalós.

Anna Delvey német örökösnő, aki gyorsan az ujja köré csavarta New York elitjét. Szórta a pénzt, jól öltözött, ismerte, akit kellett. Nem sok kellett, hogy megnyissa saját luxus klubját egy igazán patinás épületben. Anna Sorokin, egy szegény orosz család sarja, aki mindig is tudta, hogy híres és sikeres akar lenni. Aki csalt és hazudott, hogy a célját elérje. Anna bíróság elé kerül, és New York krémje igencsak reménykedik, hogy feltűnés nélkül, csendben elítélik és élhetik tovább az életüket. Ám a jó hírétől megfosztott újságíró, Vivian Kent meglátja a lehetőséget Anna történetében. Eléri, hogy írhasson róla, Anna nyilatkozzon és nekiáll összerakni, ki is Anna és mi van a története mögött. Hogy működik ez a világ, és tényleg bűn lett volna, amit és ahogyan Anna próbált elérni benne?

Egy hete került ki az Inventing Anna, várom is a kimutatásokat, hogy mennyire talált közönségére. Nagy sikert jósoltak neki, már csak azért is, mert Shonda Rhimes ezzel nyit a Netflixen. Az ő sorozatai pedig nézettek szoktak lenni.

Egyelőre szkeptikus vagyok, én nem dobtam el az agyam. Igaz, ahogy belegondolok, én nem is vagyok Shondaland drukker, rajongó meg annyira sem. Már kaszáltam sorozatát és a Scandal-t végigszenvedtem ugyan, de nem győztem szörnyülködni, hova csavartak egy egykor jó és releváns sorozatot.

A történet érdekesnek tűnt. Egyrészt, megtörtént eset az alapja és ez bevonz. Másrészt, egy csalóról és egy oknyomozó újságíró munkájáról szól, miközben megy egy bírósági tárgyalás. Az már három olyan zsáner, amit szeretek külön-külön is.

Azt csalódásként éltem meg, mennyire lassan indult be a történet. Nem értettem, ennyi alapján miért lett volna olyan nagy szám Anna. Mondta magát valakinek, összejött egy gazdag sráccal és mindent Chase fizetett. Idő kell, mire önállósodik és belekezd a maga átverésébe. Ami különben messze nem olyan érdekes, mint látatlanban gondoltam.

Sok a visszatérő elem is, ami a végére komolyan idegesített. Néha úgy éreztem, másról sem szól a történet, csak arról, hogy Anna mindig gyártja a kifogásokat. Miért nem jó a bankkártya, miért nem váltják be a csekket, miért kell másnak fizetnie – amit persze majd megad, de csak ígéret marad, és ígérget tovább.

Nem az derült ki nekem, hogy Anna annyira zseni lett volna, amit Vivian bele akart látni. Inkább egy magabiztos, nagydumás nő, aki azzal ért el mindent, hogy annyira magabiztos volt, hogy hittek neki. Pedig lekötött, ahogy összerakta a dolgait – ám az kapta a nagyobb súlyt, amikor minden szétesett és nem az, amikor minden működött.

Semmi szimpátia nem volt bennem Anna iránt, és ez újabb vitás pont. Vivian a szimpatikusabb, és egyszerűen nem értettem, mit lát meg és szeret Annában. Csaló is, ugráltat is mindenkit, gátlástalan. Ahogy a családi háttere kiderül, nekem onnan is csak az jött le, hogy ellökte magát a szüleitől, mert nem illettek a képbe és szégyellte őket. Akkor meg milyen jogon sít az apja után? A két kép nincs összhangban – magát akarta kiemelni, a szülei semmi ilyesmit nem vártak tőle. Akkor miből gondolta, hogy így büszkévé tenné őket?

A bírósági részeket szerettem benne, azt néztem volna szívesen tovább is. Ahogy Todd felépíti a védelmet és az esélytelenek nyugalmával áll ki a sokkal több forrással bíró ügyészség ellen. Az ő esetében még azt is jobban értem, miért kezd el kötődni Annához. Van bennük egy közös: bevándorlóként építették fel magukat és be kellett verekedniük magukat egy olyan körbe, ahol kívülállóként kezelték őket. Meg az is mókás volt, ahogy pl. a ruhák manipulálnak és ez mennyi mindent elmond arról, hogy itt sem az igazság volt a lényeg. A show, a médiafelhajtás.

Shondaland produkció, különösebben nem kell kihangsúlyozni, hogy jól nézett ki. A gazdagok világáról szól, és meg is jelenítették ezt. A ruhák, a helyszínek, az egész miliő.

A szereposztás sem a véletlenre lett bízva. Vannak más Netflix sikerekből színészek, hozott Shonda Rhimes is korábbi sikereiből ismerős arcokat. Ha nem is volt olyan érzetem, hogy moziba is mehetne ilyen nevekkel, nagyon sok rutinos és ismert tévés került bele. (Még eszembe jutott egy, amit nem tartok annyira kiemeltnek, mint ahogy a reklámozták. Julia Garner megjátszott akcentusa végig – értem, miért kellett, de ettől nekem nem lett jobb a sorozat vagy hitelesebb a karakter.)

Ám, ami a végére megint lehúzta nekem. Elmentek két irányba, ami nem tetszett ebben a formában. Vivian két dologra hegyezte ki az egészet, amiben hősnőnek látta Annát: az egyik a nők hátrányos megkülönböztetése. Szerinte Annának pontosan ezt kellett tennie, hogy odaengedjék a férfiak dominálta üzleti életben. (Annyiban tudtam csak egyet érteni, hogy Chase ügye sem volt kevésbé csalás, őt mégsem vonta felelősségre senki. Milliókat költött el a befektetői pénzéből és senki nem kérte számon.) Azért belemagyarázásnak érzem, hogy Anna harca feminista lett volna. Ahol lehetett, kihasználta a nőiességét és fel nem merült benne, hogy ő így a nőkért is kiáll.

A másik, ahogy az ő esetéből az egész gazdasági rendszert pellengérre állítanák. Mintha Anna lenne a hősnő, de miben is? Abban egyet tudok érteni, hogy a gazdagok előtt vannak nyitva az ajtók és a pénz pénzt szül. De miért lenne ettől Anna hősnő? Nem a rendszert akarta megváltoztatni, csak kijátszani.

Egyszer megnéztem, de annyi elég is volt belőle. Nálam nem lesz újranézős.

Inventing Anna – 5/3,5 lekötött, érdekes volt, bár az első két részt jobban is pörgethették volna. A vége és az üzenet, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni.

Anna Chlumsky, Julia Garner, Arian Moayed, Katie Lowes, Laverne Cox

Bosszút álló, családhoz férkőző, nyomozós.

Nigel Strangeways pörgős londoni munkája után vidékre kerül át – a fiatal rendőr társa a karjai között vérzett el, és még nem heverte ki a traumát. Gyógyszereken él, és csak egy hajszál választja el az összeomlástól. A kötelező pszichiátriai kezelések is csak lassan hoznak eredményt. Nigel a munkát találja a legjobb gyógymódnak, és döbbenten fedezi fel, hogy vidéken mennyire hanyag a rendőri munka. Nem tartják be az előírásokat, és az ismertségek mindennél fontosabbak. Már az első nap szembesül a helyzet súlyosságával, amikor egyedüli elérhető nyomozóként neki kell beszélnie a fiát gyászoló Frances-szel. A közeli szigeten pár hónapja a nő kisfiát halálra gázolták, a nő pedig nem érti, miért nem találják a tettest. Nigel próbálja nyugtatni, de mindketten ugyanazt a következtetést vonják le és mindketten maguk kezdenek nyomozni. Ám míg Nigel bíróság elé vinné a gázolót, Frances a közelébe igyekszik férkőzni, hogy végezhessen vele.

Kevésbé depressziós, mint a Mare of Easttown volt, de nem egy részlet miatt az a sorozat jutott róla eszemben. Mindkettőben van egy kitartó, jó nyomozó, akinek a magánélete több szinten siralmas. De nem is annyira a cselekmény, inkább a hangulata miatt jutott eszembe.

Ez is egy olyan sorozat, ami krimi körettel az emberi nyomorúságot mutatja diszfunkcionális családban, vagy egy-egy kisiklott életben. Nem is könnyű nézni, annyira terheltek ezek az emberek és nagyon kevés olyan elem van, ami oldaná a nyomott légkört. A Rattery családban egy kis guilty pleasure szappanopera akad, de ott is a nyomasztás a meghatározó.

Nigel pánikrohamokkal hadakozik, nem bír aludni, nyeli a gyógyszereket és egyszerűen látni rajta, hogy nincs jól. A magánéletében is szétzúzza a kapcsolatait, és szinte vártam, mikor roppan össze. Ő tűnik különben annak a szereplőnek, akire sorozatot és több évadot lehet építeni. Más évad, más nyomozás és össze is kell raknia magát. Billy Howle jó választás volt hozzá: egyrészt, passzol küllemben. Másrészt, elhittem neki a szétesést és a megszállott munkát is, nagyrészt ez a két állapot jellemezte a szerepét.

Frances az, akit a fentiekkel ellentétben mégis inkább a főszereplőnek érzek. Ő sokkal több mindent csinál, és őt érinti személyesen az eset. Nem számoltam a jeleneteiket, de látok arra is esélyt, hogy többet volt képernyőn Cush Jumbo, mint Billy Howle. Érzelemben övé volt a kisebb szerep: Frances felvesz egy kemény maszkot, és nincsenek olyan hullámzásai vagy látványos gyásza, mint a férfinak. Neki egy célja van, amit elkezd megvalósítani, kerül, amibe kerül. Inkább az volt izgalmas, amikor mutatták korábban és most. Fizikailag, de jellemben is szikárabb, keményebb és ezt Jumbo szépen meg is formálta.

A Rattery család. Nincs benne olyan, akinek ne lenne valami komoly pszichés gondja vagy kattanása. Még a 14 éves fiú sem kivétel. Nagyon beteg viszonyok vannak, és a családtagokat messze nem a szeretet köti össze, hanem manipuláció és hatalmi játszmák. Mint családfő, George nagyon kiérdemelte a címbeli szörny azonosítást. A felesége, a fia, a sógornője és a nővére életét is befolyásolja, nyomorítja és minden körötte kell forogjon. Frances gyorsan átlátja a dinamikát, és elkezd folyamatokat, amelyek majd az ő célját segítik. Ez még jobban le is kötött, mint különben a gyilkosság megtervezése, vagy, ahogy párhuzamosan Nigel is egyre közelebb jutott George személyéhez és letartóztatáshoz.

Van nyomozás, krimi is, de meglepetés nincs. Lineáris, minden egyfelé vezet és mellékszálak sincsenek. Valahogy azt is érezni lehetett, hogy ez a történet csak így végződhetett.

Korrekten összerakták, a sziget és a Rattery család birtoka remek háttér lett.

Ha díjeső nem is hullott rá, azért a kritika is szerette a sorozatot. Hangulatos krimi.

The Beast Must Die – 5/4 lineáris, talán kissé túl egyértelmű krimi is, de a színészek és a drámák tesznek bele pluszt.

Családi titkos, szörnyes, összeesküvős.

Finn a gazdag Bergmann család fia. A szülei egy rendezvényre sietnek, és a fiúra a nővérének kellene vigyáznia. A lány azonban véresen kerül elő, kés van nála, és Finn is látja, hogy egy szörny üldözi. Autóba ülnek és menekülnek, meg sem állnak a közel hídig. A lány leugrana, és az öccsét is rántaná magával, de Finn ellenáll és kapaszkodik. Ő túléli. Ám a rémálmok megmaradnak, és valóban hiszi, hogy látta az őket üldöző szörnyet. A család így mindig kicsit bolondként kezelte, pszichológushoz járatják és gyógyszereket kell szednie. Így mire a középiskola utolsó évébe érnek, az ikre, Sophie az egyik legnépszerűbb lány az iskolában, Finn meg hiába álmodozik Samiráról, akit meg se nagyon mer szólítani. Minden megváltozik, amikor Sophie olyan tüneteket kezd el produkálni, mint a halála előtt a nővérük és Finn felfedezi, hogy a gyógyszerében valami fura lény mozog.

A horrorok egyik kedvenc zsánere, amikor valakit valami vagy valaki megszáll. Mondanom se kell, démonokkal ez mennyire ment az utóbbi pár évben, de visszatérő téma a testrabló űrlényeké vagy az időseké, akik fiatal testbe akarnak átmenni.

Járattam is az agyam, hogy melyik a legelvetemültebb ötlet, amit ilyen testrablós filmben láttam. Nem esküdnék meg, hogy a Kiváltság kerülne fel a Top1 helyre, de a dobogóra nálam felférne. Mert itt egy testrabló gombát kapunk.

Előre szaladtam. A film nem indul rosszul. Látjuk a múltat, majd, hogy milyen 18 éves lett az egykori traumatizált kisfiúból. Kicsit még a tini románcok középiskolás hangulata is beköszön, hiszen van leszbikus legjobb barát, meg az álomlány, aki után hősünk folyatja a nyálát. Majd elkezdik fokozni a baljós jeleket és a kamaszok a rejtély nyomába erednek.

Már itt vannak gondok, szerintem túl könnyen jönnek rá egy olyan összeesküvésre, amely világszintűvé nőheti ki magát. Semmi rejtegetés vagy valami kihívás, besétálnak pár helyre és pont azt az ördögűzőt fogják ki, aki nem átverni akarja őket, hanem tényleg tud mondani nekik dolgokat. Kell a szerencse is… de ennyire?

A legrosszabb az lesz, amikor megkapjuk a válaszokat. Ki van benne az összeesküvésben, mi a végcél? Még mindig emésztem, hogyan forgattak ki több mindent is benne. Az elején van szörny, valami démoni/szellemi lénynek tűnik és később is visszatér. Az hogyan fér össze a gombával? Egyszerűen nem áll össze nekem a történet. Meg most komolyan, nem egy öreg lélek, hanem egy gomba akar testből testbe költözni? Ha gombánk meg eleve hullákon fejlődik, akkor mit akar egy élő testben?

Nem fogom megérteni, zavar is, nem is szeretem érte a filmet. Kb. a felénél elvesztem, és nem is tértem vissza a megértés ösvényeire. Egy ponton már nem is akartam.

A tini szálakat is sikerült úgy kezelni, hogy nem hittem a szememnek. Finn az a típus, aki nem mer szólni senkinek, simán szűznek gondolnám. Lena barátnője leszbikus – életvidám, de nem egy buli cica. Samira is elég visszafogottnak tűnt. Aztán spontán édeshármasba alakulnak egy este? Annak aztán semmi értelme nem volt, és tiszta felesleges volt, hogy miközben üldözték őket, még sort kerítsenek egy kis orgiára.

Nem néz ki jól sem a film. A gomba kb. úgy néz ki, mint egy giliszta. A szellem valami egy füstölgő árny, elnagyolt és nem éppen ijesztő. A színészek se voltak szimpatikusak – nevenincs fiatalok, akik még az eye candy faktort sem hozták.

Vagyis, újabb jókora csalódásba futottam bele.

Kiváltság – 5/1,5 a kezdeti thriller hangulat gyorsan veszett oda. Súlytalan, hiteltelen és nem is ijesztő.

Majdnem elfelejtettem, de nézzük, mit kezdtek ma moziba vetíteni:

• Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő - japán mese
• Fabian: A vég kezdete - német dráma
• Halál a Níluson - amerikai krimi

Egyértelműen Poirot nyomozása a Níluson érdekel a legjobban a héten...

Sellőt mentő, családra találó, szerelembe eső, kosztümös.

A Napkirály, XIV. Lajos győztes háborúból tér meg Versailles falai közé. Egy merénylő rálő, és a király életében először néz szembe a halandóság rémével. Ez két döntést is eredményez: a királyi udvarba hozatja szeretőjétől született, titokban és név nélkül, egy zárdában neveltetett leányát. Marie-Josephe szabad szellem, aki imád úszni és zenélni, hamar válik a király zenészeinek vezetőjévé. Ő maga sem sejti származása titkát – bár az apjának így is tervei vannak vele. Egy gazdag kereskedő nemessé tett fiát szánja a férjének, így töltve meg a kincstárt. A másik, hogy az egyik orvosára hallgatva kiküld egy hajót egy sellő begyűjtésére. Az orvos elmélete szerint napfogyatkozáskor a sellő szívét kivágva halhatatlanná tudná tenni a királyt. Yves De La Croix el is hozza a sellőt, aki lassan haldoklik a neki kialakított barlangban. A zene hozza majd össze Marie-Josephe-fel, aki elkötelezi magát a sellő megmentése mellett, a szívét meg a jóképű hajóskapitány ragadja el.

Amikor nagyon szeretném, hogy ne legyenek előismeretem. Ha nem lennének, akkor is lenne bajom ezzel a filmmel, de nem annyi, mint így. Talán tavaly olvastam A Nap és a Hold dalát, azt a díjnyertes McIntyre regényt, ami a film alapja volt. Nem sok köze van egymáshoz a kettőnek és a lehető legrosszabb módon vannak kicsavarva a regény szálai.

Bár nem akarok végig arról írni, miben tér el a kettő, de pár dolgot kiemelnék. Itt boldogabb véget kaptak a sellők. Yves szabadon ereszti a sellő férfit, akinél ott volt a lányuk, ha azt akkor nem is vették észre az emberek. A regényben a hímet megölik, és azért olyan sürgős a fogoly sellő megmentése, mert éppen állapotos. Itt jó belátásra tér a király, ott nagyon nem. De a szereplők személycseréi a legrémesebbek. Yves az eredetiben Mary-Josephe jezsuita bátyja és a doktor alakja is belőle lett kihasítva. Mi több, Yves volt a király fattya, nem a lány. Mary-Josephe egy udvaroncba szeret bele, akinek az teszi egyedivé az alakját, hogy törpe. Itt meg a bátyjából lett délceg hajós lesz az álompasi… Fel lett áldozva a Nap és a Hold szimbolikája is. De ezzel befejeztem, mert tényleg nem bírom abbahagyni. Fogtak pár elemet a regényből, lefestették rózsaszín festékkel, megszórták cukorral és lenyomták a torkunkon.

Találok én a filmben is olyat, amin moroghattam. A kedvencem: ugyan, hogyan töltené fel az a kincstárt, hogy a gazdag fiú elveszi a fattyú leányzót? Ebben a korban a lány viszi a kelengyéjét: éppen hogy szegényebb lenne a király, ha kiházasítaná a lányt.

Azt is meg lehet nézni, Marie-Josephe milyen gyorsan megbocsát, amiért Yves fogta be a sellőt. Remek védekezése van: a másikat elengedtem! A lány egyszer csúnyán néz rá, aztán megint végzetesen szerelmesek. Annyira, hogy Yves már annyitól átmegy felségárulóba és sellő szöktetőbe, hogy Marie-Josephe nem megy el az esküvőjére Lintillac-kal. Még durvább, hogy az egész legénységnek is elég ennyi.

A külcsín is egy merő giccs. Kb. mintha Versailles műanyagból és harsány színekkel készült volna. A ruhák is… másként extravagáns, mint valóban a korszakban, olyan erős arcfestéssel, hogy nem is embernek, élő babáknak tűntek csak. Marie-Josephe meg besétál ide, szinte klasszicista stílusban. Nem teljesen az empire stílus és a Napóleon-korszak, de mintha azt ötvözték volna az ókori görög viselettel. Tényleg kitűnik, de ki hiszi el, hogy a bál előtt előránt egy ilyet a szekrényből, mert nem tetszik neki az udvari divat?

A CGI is az elmegy kategória. Látszik, hogy mi az, amit csak gép rakott össze, ha emberi minta után is.

A színészek is… hát, néztem egyet, hogy Pierce Brosnan játssza a Napkirályt. Bár, DiCaprio is volt már Lajos A vasálarcosban…

Tényleg nem tudom, regényismeret nélkül mit szólnék hozzá. Így viszont nem tetszett.

The King’s Daughter – 5/3 a külcsín elment, megvan a maga hangulata, de botrányos, mit műveltek az alapanyaggal.

Viszonyos, pénz miatt bajba kerülő, gyilkoló.

Peggy Sue nem volt egy szép vagy népszerű kamasz. Ő volt a középiskolában a duci lány, aki hiába vágyakozott a jóképű Jim után. Később azonban lefogyott, a külseje lett a számára legfontosabb és Washington szépének is megválasztották. Előnyös házasságokat kötött, majd a váláskor szerzett javakkal szépen élte az életét. A középiskolai osztálytalálkozón azonban ott van Jim, aki már felfigyel a nőre. Peggy nem is kéreti magát, még mindig vonzódik a férfihoz. Egy forró viszonyt követően Jim hazautazik, Peggy azt is kinyomozta, hogy felesége van. Mégis, amint Jim hívja, repül is utána, tovább folytatva a viszonyt. Az anyagiak azonban egyre fojtóbb gondot jelentenek: Peggy abban reménykedik, hogy a bérlője a váláskor kapott pénzből megveszi majd a házát, amit eddig bérelt tőle. Csak éppen alig jut neki pénz és békülni is elkezdenek a férjével. Jim, aki rég egy rongy ember gyilkosa akar lenni, pedig felveti, hogy végezne a csalfa férjjel…

Van két olyan jelzője a filmnek, ami miatt felfigyeltem rá. Egyrészt, regény feldolgozása. Ugyan nem ismerem Ann Rule eredeti történetét, de bizalmat szoktam szavazni az adaptációknak.

A film megtekintése után csak annyit mondanék, ha véletlenül a kezembe akadna, akkor se olvasnám el az eredeti regényt. Lehet, hogy megírva jobb, de a film alapján elég buta egy krimi. Még akkor is, ha megtörtént eset az alapja – ez lenne a második figyelemfelkeltő pont. Csak sajnos ez nem egy zseniális bűnöző története, hanem szerencsétlen mindennapi emberek bűnei és megbánásai.

Már azzal gondom volt, hogy nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem benne. Ha a három főszereplőt nézem, mindenki ellenszenves. Peggy a külseje megszállottja, és szereti piszkálni azokat, akiknek bármilyen téren rosszabbul megy, mint neki. Kihasználja az embereket, és úgy érzi, joga is van hozzá. A pasija meg a kiöregedő szépfiú, akinek hízeleg, hogy Peggy mennyire odavan érte. Ám sokat elmond róla, hogy amint nagy a baj és választania kell, marad a felesége mellett. A bérlő akaratgyenge és felmosórongy. Peggy is, a férje is rondán bánik vele, ő meg még meg is köszöni nekik. Annyira áldozat alkat, hogy csoda a túlélése.

A színészek sem adják el. Eleve az, hogy már ránézésre öregnek néznek ki a cselekményhez képest. Kb. 10 évvel, de lehet, hogy többek is, mint amit a cselekmény sugall. Még csak eye candy faktor sem működik, az már inkább átmegy viccbe. Diane Neal játssza Peggy-t és egy ponton túl már hallani se bírtam, hogy Peggy mennyire imádja a saját külsejét. Pedig Neal nem egy klasszikusan szép nő. A vörös haja feltűnő, de kb. ennyi. Az arca sem kifejezetten szép, nem tetszettek a jelmezei – vagy annyi, hogy nagy a melle, már egyenlő azzal, hogy ő a film jó nője? Az szomorú. Penikett meg távolról elmegy, de amint közelebb jött a kamera, azt nézegettem, mennyire ráncos már és őszülni is elkezdett.

Ha jó lett volna a krimi, akkor nem panaszkodnék ezért. Csak éppen annyira esetlen, átgondolatlan és idiótaság az egész, hogy az már fájt. Valaki képes azt hinni, hogy bosszút állhat valakin, ha teljesen mást öl meg, mint akire haragszik? Ha értem is, hogy akarta kivetíteni az érzelmet, akkor is túl sok a különbség, meg ez inkább a sorozatgyilkossá válás alapja. Az áttétellel kis időre lenyugszik, de mivel a traumája igazi oka még életben van, az megint súlyosbodik, és megint kell majd valaki helyette, akit bánthat. Igaz, itt nem jutunk el addig, mert az elsőt is olyan szerencsétlenül oldotta meg, hogy már akkor lebukott.

Nem látványos, nem szimpatizáltam a karakterekkel vagy a színészekkel, és minél tovább néztem, annál több bajom volt az egésszel. A krimiket szeretem, ezt a filmet meg nagyon nem.

A megtévesztés köre – 5/1 egyes részei már annyira fájtak, hogy az valahol vicces is. De csak egy gyenge történet béna színészekkel.

Jövőbeli, robot meghibásodós, házi őrizetben tengődő.

A nem túl távoli jövőben robotok teszik az emberek életét még kényelmesebbé. Alice szereti a régiségeket is, de az ő háztartásában is van több robot: egy kiszolgáló, egy agytröszt, régi típusú takarító vagy a lánya gyerekkori pajtása. A házát is mesterséges intelligencia irányítja. Az asszony éppen vendéget fogad: egy ügynököt, akit érdekelnek az írásai és akár színpadra is feljuttatná. Max a fiát is magával hozta, aki a tévét kapcsolgatja, amíg az apja befűzné Alice-t. Hamarosan érkezik Alice válófélben levő férje, Victor az új barátnőjével, a nevelt lányukat beadni az asszonynak. A szomszédasszony is beugrik az elkóborolt kutyáját keresve. Mire észbe kapnak, egy kinti közúti eset miatt a ház bezárja őket a saját védelmükben. Miközben az emberek egymásnak esnek, kitörni próbálnak vagy éppen egymásra találnak, Alice robotjai azon dolgoznak, hogy emberibbek és szerethetőbbek legyenek. Kell is, amikor a hatalmat átvevő diktátor robotok egyike a házba jön és parancsolgatni kezd.

Egy francia filmtől alapvetően azt várnám, hogy legyen életigenlő, esetleg tragédiák ellenére is napfényes, legyen tőle jobb kedvem. Az egyik olyan film, ami ezt a sémát kialakította a fejemben Jeunet Amelie-je volt.

Le is csaptam, amikor feltűnt, hogy a Netflix kínálatában ott van egy film a rendezőtől, amit még nem láttam. Most meg gondban vagyok, hogy mit is mondjak erről a filmről. BigBug – nagyon nem illik a fent említett zsánerbe.

Egyrészt, ez egy szatirikus sci-fi. Nem éppen az a zsáner, ami a képernyő elé tudna csábítani. Mindig inkább a zavaró, rossz érzést keltő részek dominálnak számomra az ilyen filmekben, és a humor helyett az élek vágnak annyira, hogy nem tudom élvezni a filmet.

Ebben is találtam ilyen részeket. Visszatérő motívum egy tévéműsor, amiben robotok idomítanak embereket, ha ez jó szó rá. Az emberek tesznek úgy, mintha a robotok lennének az emberek, ők meg az állatok. Csak egy példa: a robot sétáltatja a kutyát, csak éppen itt a kutya egy négykézláb mászkáló ember, aki kutyát játszik. Értem, hogyan akar ez humoros lenni és még azt is felfogom, mi benne az üzenet. Csak éppen taszít, mint nevettet. Közben meg azon járt az agyam, hogy vajon a kutyám hogyan éli meg, hogy pl. pacsit kell adnia, hogy odaadjam neki a vacsoráját.

Az is elég visszás, ahogy a házi robotok emberiek akarnak lenni. Rossz volt nézni, ahogy erőlködnek, aztán csak azt érik el, hogy az emberek megijednek tőlük, vagy nem értik, mit művelnek. Pl. töltenek le maguknak humort a netről. Aztán a nevetésüktől mindenki kikészül. A végére mégis emberibbé válnak, mert segítenek az embereknek a szuperrobot ellen. Feláldozzák magukat, kedvesek, és itt már nem a szemöldök szalad fel, amikor az egyik közli, hogy lelket is töltöttek le maguknak. A végére családtagok lesznek.

Sok eleme van, ami miatt merengtem, hogy ez egy utópia vagy egy disztópia. Mert az agyamra ment, ahogy egy reklámrobot azonnal mindenre megjelent és kínálta az új terméket, de tényleg minden téren kielégítették a robotok az igényeket. Minden házimunkát ők végeztek, és pl. a szomszédasszony, Francoise egyszerre szeretőként és szinte fiaként szerette a család edzőrobotját. (Az se semmi volt, amikor ez a robot tanította a többit csábításra.)

Az embereket nem véletlenül hagytam a végére. Elsőre mindenkire rá tudok húzni egy klisét: a kanos szélhámos, aki bármire kész, hogy a háziasszonyt ágyba vigye. Az emberektől elvadult kamaszfiú, aki szívesebben lenne robot, mint ember. A lázadó kamaszlány. A kapuzárási pánikban szenvedő férj, aki nejét lecserélte a fiatalabb és bögyös titkárnőre. Ahogy össze lesznek zárva, aztán változni kezdenek a viszonyok és sok esetben nyitni tudnak a karakterek valami mélyebb felé. Nem mindenki, vannak menthetetlenek, de többeknél van személyiségfejlődés. Azt szerettem nézni, ahogy ez olyan apróságokban is megmutatkozik, mint a személyes terük megváltozott használata. Pl. Léo, Max fia. A film első felében a többiektől elkülönülve ül, véletlenül sem ér hozzá senkihez, és ő az egyetlen, aki pl. azt a robot-ember tévéműsort szívesen nézi. Aztán a kevés hely miatt neki jut a matrac Nina, a háziak kamasz örökbe fogadott lánya szobájában. A lánnyal beszélgetni kezdenek, és egyre csökken köztük a táv. Ahogy jönnek az érzelmek, Léo egyre inkább emberi és már nem akar robot lenni. A végére már közvetlenül Nina mellett ül, spontán megpuszilja és eszébe se jut bekapcsolni a tévét, hogy robotokat nézzen.

De ki lehetne emelni Victort is, aki szembenéz azzal, hogy mit adott fel és mire cserélte le. De melyik az, amelyik tényleg boldoggá teszi? Szinte azt tudnám mondani, hogy akik fejlődhetnek és egymásban megtalálják, amitől ember az ember, együtt maradnak és család lesznek. A robotokat is beleértve. Akik pedig képtelenek a mélyebb érzésekre, felszínesek és üresek önzők voltak és maradtak, távoznak.

Vannak viták, érzelmesebb vagy furcsa jelenetek, most kifejezetten élveztem nézni, ahogy a csoport dinamika hullámzik a kényszerű karantén alatt. Ahogy azon igazság is tökéletesen megjelent, hogy nincs nagyobb összekötő erő, mint egy közös ellenség.

Látványra is a különös lesz a számomra találó jelző. Nem túl futurisztikus, kis részletekben látszik, hogy a jövőben játszódik. De a robotok vagy nagyon gépszerűek, vagy szinte teljesen emberiek kis jelmezzel robotossá alakítva. Nem látványfilm, be is vannak zárva egyetlen házba, de tudott működni.

El tudom képzelni, hogy más hangulatomban eléggé irritált volna a film, mert a furcsa jelző lekoptathatatlan róla. De most inkább érdeklődve tanulmányoztam, van is benne olyasmi, aminek a kedvéért újranézném, mert jobban meg akarom érteni.

BigBug – 5/4 tetszett, hogy mennyire megosztó és különös. Talán zavaró is, de most inkább az agyam mozgatta és van kedvem újra megnézni is.