Tény, hogy elfogult vagyok. Ha meg kell neveznem a kedvenc rendezőm, rávágom, hogy Christopher Nolan. A kedvenc képregényfilmem Nolan Batman-trilógiája. A Memento az egyik legeredetibb film, amit ismerek. A tökéletes trükk filmnek is tökéletes. Az Eredet egyedi, a Dunkirk több jelenete beleégett az agyamba, és imádom, hogy úgy tud háborús film lenni, hogy nincs is benne a tényleges háború, a németeket nem is látjuk. A Tenet elérte, hogy ne gúnyosan mosolyogjak Robert Pattinson neve hallatán. Lehetne folytatni a sort, a lényeg azonban egyértelmű. Az Oppenheimer olyan pozitív előítélettel indult részemről, hogy nem is tudom, milyennek kellett volna lennie, hogy nekem ne tetszen.

De nem volt rá szüksége. Mivel tudnám érzékeltetni, mennyire jó lett ez a film? 3 óra hosszú, de már a moziból kifelé jövet azon gondolkodtam, hogy be kell rá ülnöm még egyszer. Úgy figyelni a jeleneteket, összerakni a kirakóst, hogy már tudom, mire kell figyelnem. Közel telt házzal ment, és amikor a kísérleti robbantásnál tartottunk, néma csendben néztük a vásznat. A pattogatott kukoricát nem szeretem, én chipsevő vagyok. Egy zacskóval ültem be, amit átlag 15-20 perc alatt végzek ki. Nos, ezt közel 2 órán át ettem, annyira a filmet néztem.

Egy filmet néztem, de most olyan érzésem van, mintha legalább hármat kaptam volna egy áráért. Ott volt, amiért mentem, amit vártam. Az a munkafolyamat, a zsenik összmunkája, ami egy tudományos áttöréshez vezetett. Ahogy összerakták az atombombát, versenyben a németekkel. Imádom az olyasmit, amiben valamit létrehoznak. Nem vagyok válogatós: szabók, festők, írók, feltalálók, tulajdonképpen mindegy. Az emberi intellektus szüljön valami eredetit és újat, én szívesen megnézem. Pedig itt nem kerestek menekülőutakat, ez kőkemény fizika és matematika. És izgalmasan lefilmezték, úgy, hogy mindenki tudta, mi lesz a vége. Hiszen nem volt kérdés, hogy az amerikaiak készítették az első atombombát, és le is dobták. Azt elérni, hogy mégis izgulj, sikerül-e a próbarobbantás, amikor tudod, mi lesz – attól is annyira jó ez a film.

Ezen felül kaptam egy életrajzi filmet is. Milyen lehet egy zseni fejében, a szemével látni? Nolanék ezt is hozták. Az egyedi látásmódjától kezdve a megosztó személyiségén át a magánéleti viharokig itt volt minden. Nem hőst, nem egy jó embert alkottak, hanem egy elképzelhető zsenit a maga dolgaival. A viszonyai, a politikailag nem elfogadható nézetei, összeáll minden és megragadtak egy igencsak nem egyszerű egyéniséget.

Harmadszor, kaptam egy történelmi filmet is. Csak éppen nem azt a korszakot mutatta be nagyon velősen, amit vártam. A világháborúra készültem, ehhez képest a McCarthy-éra és a hidegháború kezdetei költöztek a vászonra nagyon átélhetően. A paranoia, a meghurcolások, az a mérgező légkör és a sok igazságtalanság.

Ami pedig új volt, amit egyáltalán nem vártam, hogy kaptam egy bosszúfilmet is. Ha már kedvenc filmek, rajongok az Amadeusért. Anélkül, hogy lelőném, ki tör majd Oppenheimer hírnevére, hát olyan háttérmunka volt itt, amit Salieri is megirigyelhetett volna.

Nolan nagyot szokott alkotni az időkerettel, és most sem egy sima lineáris vagy visszanézős filmet kapunk. Egymásra építkeznek az idősíkok, és nehezemre is esne megmondani, hogy melyik a film jelen ideje. Sokkal inkább párhuzamosok és merőlegesek összessége, ahol logikai úton kapcsolódnak össze az elemek, hogy a végére Nolan ledobja az atomot, ha nem is szó szerint.

Mert a végére odapakoltak még valamit, amitől aztán súlya lesz a filmnek. Végig építik, hogy fegyvert készítenek, és szembe kell nézniük azzal, mit adtak a világnak. Többször felmerül morálisan, szabad-e ilyen tömegpusztító fegyvert létrehozni. Ott van az a mai fejjel naiv hit, ha létrehozol egy ilyen eszközt, azzal örök béke születik, mert ki kezdene háborúba, ha mindenki vége lehet az eredmény? Aztán hőseink rádöbbennek, Oppenheimer is, hogy az emberi elme, a hatalom és a politika nem így működik. Le fogják dobni, ami van. És ott, a végén, Nolan megmutatja az atombomba teremtőjének rémálmát, az emberiség rémálmát. És azzal a képpel távozunk, hogy milyen a game over.

Annyi szinten lehetne nézni, mi van ebben a filmben. Emberi dráma, tárgyalótermi krimi, történelem, figyelmeztetés a jelennek. Mert szerintem senkinek nem esik megtalálni az áthallást pusztító fegyverek, háborúk és a politika természetét illetően.

Roppantul szerettem a film szimbólumrendszerét. A cselekményben, a vizuális megjelenésben. Az egyik, ami folyton visszatér és látjuk, a lehulló vízcseppek és a fodrozódó hullámok a víztükröt megtörve. Még szépnek is mondanám, egy nyugodt kép. Amíg Nolan meg nem mutatja a végén, hogy Oppenheimer már milyen terjedő köröket lát a Föld nevű tó felszínén fodrozódni… A történetben pedig Prométheusz mítoszát fogalmazzák át a XX. századra. Ez különben nem Nolan zsenije, az adoptált kötet alapötlete, de a film tökéletesen megvalósította.

Talán mondanom se kell, hogy mennyire jól néz ki a film. Megidézték a korszakot, a helyszíneket és szinte olyan, mintha egy időablakban visszanéznénk. Amivel meg többet tud, azok a belső kivetülések. Pl. amikor már ledobták a bombákat, mindenki ünnepel, és mi Oppenheimer fejéből látjuk, hogy nem ünnepelni kellene, hanem zokogni. Ahogy megtörik a környezet körötte, ahogy olyan, mintha egy tetemen gázolna át. De nem kell ennyire drámai pontot választani – ott van az is, amikor a meghallgatáson a viszonyáról faggatják, és hirtelen nem egy kiöltözött tudóst látunk az asztal másik felén, hanem egy meztelen férfit, aki pőrén áll a vádlók előtt. Az ilyesmik, ami miatt azonnal lett volna kedvem újranézni. Pl. a taps – először egy későbbi részben halljuk, Oppenheimer idézi fel magában. És szinte a film végéig kell várni, hogy azt is lássuk, mikor ünnepeltek így és mi a jelentősége abban a bizonyos, későbbi ponton.

Nolan-film, vagyis a szereposztásról is írhatnék egy rajongói levelet. A rendezőnek megvannak a maga bevált színészei, és most is nem egy szereplőt találunk, akivel szívesen dolgozik együtt. Oppenheimer Cillian Murphy lett, aki több Nolan-filmben feltűnt már. Volt Madárijesztő, betörtek már az álmába is, és PTSD elszenvedésén is túl van már. Most viszont övé a főszerep, vitathatatlanul. Sokat fogyott a szerep kedvéért, és amit a filmbe beletett… De nem ő az egyetlen. Robert Downey Jr. Vasemberrel nagyon popcorn lett, hát most megmutatta, hogy ott menő, de ne felejtsük el, hogy ő azért komoly színész is. Elkalandoztam, Nolan visszahívott színészei. Kenneth Branagh pl., aki hasonlóan szimpatikus és lelkiismeretes atyai figurát kapott, mint a Dunkirk történetében. A listás sztárok tömkelege, még kis mellékszerepekben is olyan nevek vannak, mint Casey Affleck vagy Rami Malek. Hát igen, lehetne számolgatni azt is, hány Oscar-díjas nagyágyú tűnt fel itt. Malek különben slusszpoén is. Érdemes figyelni, hol bukkan fel a 3 óra alatt. Általában ő az, akiben megbotlanak, aki ott van a háttérben és nem foglalkoznak vele. Emlékszem is, merengtem rajta, hogy miért egy Oscar-díjas kapta azt a szerepet. Hát, a végére kiderül. Nem véletlenül ő az, aki ott van látszólag jelentéktelenül, lesz még szerepe. Matt Damon tábornoka, Josh Hartnett gyakorló fizikusa, Emily Blunt meghallgatásos nagyjelenete, Alden Ehrenreich gúnymosolya, amikor visszamondja a saját szavait a végén Downey Jr. karakterének. Tudnám sorolgatni, kitől mi tetszett benne.

Még egy, aztán befejeztem a rajongói opuszt. A zene. A Tenet után újra a svéd Göransson kapott lehetőséget. Ebben a munkájában is megvan az a nyugtalanság, az a szinte zavaró energia, amit a Tenetben megmutatott. Az a fenyegető él, zaklatottság, ami ott van a Trinity vezető motívumában? Nem az a zene, amire el tudnék vagy akarnék aludni. Nem az a szép zene, amit Zimmer írt volna. De ehhez a filmhez nem is a Batman indulói kellettek. Témái vannak, és akad egy-egy egészen fülbemászó is. Több most a hegedű is, annak mindig tudok örülni. Göransson maga is azt mondta, hogy szép romantikus témákat kevert horror hangzással. Igen, hallani.

Majd elfelejtettem, még valami. Az egysorosok. Ebben a filmben vannak humoros beszólások, lehet rajta nevetni is. Messze van egy komédiától, de zseniális, ahogy a feszültséget fel tudják oldani egy-egy jól elhelyezett mondattal és helyzettel.

Szóval igen, ez a film csalt vissza a moziba a Covid óta először, és erre megérte beülnöm. Ez kerek, pont úgy, ahogy van.

A héten volt egy sorozatzáró, kezdjük talán ezzel. Leszállt az eltérített járat, vagyis elköszönünk a Hijack (s01e07) történetétől. Alig volt több a szálak elvarrásánál, miközben megtartotta a tematikát. Magában az eltérítésben kiderült a minden mögött álló indok, valamint a gépen Johnnak meg kellett oldani még egy utolsó problémát – a pilótafülkébe magát bezáró asszonyét, akit a lánya életével zsaroltak. Johnnak kellett lebeszélnie, hogy ne állítsa be a gépet London belvárosába. Már nem lepett meg, inkább csak hozta, amit megszoktam. London felülről érdekes volt, de a lenti részek már kevésbé lettek látványosak. De, ami leginkább a bajom volt, hogy nem éreztem igazán zártnak a történetet. A gép leszáll, a krízis elhárult és itt el van vágva. Kivel mi lesz? Onnantól semmit nem tudunk, hogy kilépett a járatról a londoni betonra.

Ha elköszönök egy sorozattól, nagy eséllyel keresek a helyére mást. Ez most a Minx (s02e01-03) új évada, de most úgy érzem, ebből ennyi elég is volt. Ez már csak üres polgárpukkasztás, igazi tartam nélkül. Az első évadban még volt ötlet és merészség, ez már igazán egyik sem. Kipipálják a kötelező meztelenség, minden részben láttunk fedetlen kebleket és farkakat, volt szex és különben nem haladunk, nem szól semmiről az egész. A semmiből a Minx sikertörténet lett, van egy új befektetőjük és kb. ennyi. 3 részben nem volt egyetlen értelmes cselekményszál sem. Mert azt nem fogom annak értékelni, hogy Joyce nővére és annak férje milyen szexkalandozásba kezdenek a külvárosba. Röviden. swingerek lesznek a kertvárosban. Vagy, hogy pl. a fotós most népszerű, ezt igyekszik kihasználni és minden este más modellfiúval kavar, amitől fáradt, és Bambi tömi narancslével és droggal, hogy valahogy talpon maradjon. Gyakran a koncepciót sem értem – minek kellett pl. összekötni a magazint egy Mély torok filmvetítéssel? A 2. rész nyitányáról elsőre azt hittem, csak álomjelenet, ahogy vonulnak be a vörös szőnyegen. De nem, ennyire fel vannak most kapva, és mintha celebek lennének. Alig van lapkészítés, mindenki keresi a helyét és vagy el van szállva magától, vagy nem tudja, hogyan folytassa. Közben meg sztárok. Szerintem nekem itt is volt a vége, erre komolyan sajnálom az időm, akkor inkább nézek valami jobbat.

Ha már jobb: The Afterparty (s02e05) megint hozott egy remek kis stílusparódiát. A heist movie különben is az egyik kedvencem, és itt egész hangulatosan megfogták egy szélhámos játszmáját és évtizedes történetét. Vagyis, a héten Sebastian történetét hallgathattuk végig. Akinek még az akcentusa sem igazi, mert szegény amerikai srác, aki becsalta magát egy elit magániskolába, hazudott magának egy múltat és a valóban gazdag Edgar barátja – vagy inkább bűntársa lett. Van előtörténet, van az esküvőn végigjátszott csalás és hangulatos az egész. Az idei évadot határozottan sokkal jobban élvezem, mint az elsőt. Akit még ki kell emelni, az Edgart játszó Zach Woods. Már azt figyelem, hogy az elbeszélő személyétől függően ő is mindig más jellem. Woods remekül hozza ezeket a finom kis váltásokat, és a Sebastian mesélte történetben a sötétebb énje, a milliárdos csaló kifejezetten jól állt neki. A gyenge pont még mindig Aniq és Zoe szerencsétlenkedése. Főleg a nőé. Én nem bánnám, ha a medencébe fujtaná valaki, de attól tartok, erre hiába várok.

A szokott szintet tartja a Justified: City Primeval (s01e04). A cselekmény minimálisat haladt előre a héten, és ugyanaz zavar most is, ami múlt héten is. Egyszerűen nem fér a fejembe, Clement Mansell hogyan tud mindent megúszni, amikor annyira piti bűnöző. Ok, talán erőszakosabb ennél a jelzőnél, de nagyon messze van egy bűnözői lángelmétől. Most a maffiát is magára uszította, és még mindig él, mint hal a vízben. Plusz, egyre inkább úgy érzem, hogy Givens is csak mellékszereplő a történetben. Csak reagál az eseményekre, nem volt egy normális kezdeményezése ebben a részben sem, de az évadban sem. Ha nem Justified lenne a címe, simán azt gondolnám, hogy ennek a sorozatnak Clement Mansell a főszereplője. Érik, hogy utánanézzek, a történet alapjául szolgáló regényben ki a központi karakter. És már az is kezd sok lenni, hogy bár még csak 4 rész ment le, van olyan szereplő, aki már harmadszor vált oldalt. Nem szeretem a Wilder ügyvédnő és Givens között erőltetett kémiát sem, ami most megint lépett egyet előre. Elnézem, hardboiled kriminek működik, de valahogy ez nem az a sorozat, amit előzetesen vártam.

Amit viszont egyre jobban szeretek: Foundation (s02e04). Egyre jobban használják a sok szereplőt, sok helyszínt, több történetszálat. Most az Első Alapítvány világában jártunk, és az ottani Hari osztotta a feladatokat. Közben volt egy találó narráció, ami látszólag nem sok mindenben közös a mutatott cselekménnyel, de mégis illett hozzá. Plusz, tábornokunk is hadba állt, és a leendő császárné is kezdi az ármánykodást. Minden szálon érdekel, hova tartunk. Nagyon érezni benne, hogy egy nagyobb játszma lépéseit követjük, és Hari az egyetlen, aki látja a nagyobb képet. A többiek a jelenben igyekeznek boldogulni, vannak szerelmeik és viszályaik, míg Hari évszázadokkal előre számol. Jó a látványvilág – a katonás történet volt a látványos a részben. Megint volt űrbéli része, de egy katonai bevetést is megnézhettünk sivatagi terepen. Már emlegettem, hogy itt ókori római gyökerek is vannak, és ez megint azt a szellemiséget tükrözte azzal, ahogy a helyi beépített ember elrendezte a saját sorsát. Ez most az a sorozat, aminek várom a következő részét.

Végül, az anime adagom. A My Happy Marriage (s01e05) most húzta meg végleg a szemben álló felek között a határvonalakat. Eddig nekem nem esett le, hogy Koji apja az ármánykodó, aki meg akarja szerezni a családnak Miyo vérvonalát. Most már nyilvánvaló, azt a családot is megismertük, és a szereplők oldalt választottak. Ok, talán Koji bátyja nem, ő egészen semleges, de azért az öccsének hajlandó ebben-abban segíteni vagy tanácsot adni. Kirobban az összecsapás, és most jutunk el oda, hogy a végére mindenki kész hadba állni. Vagyis, robbant a konfliktus. Miyo elrablása mindenkit választásra és cselekvésre ösztökél. A rész eleji gyenge romantikus mellett kellett is a dráma – bár talán a csúcspont az volt, amikor Koji szembeszállt az apjával. Innen szerintem már nincs sok vissza, de majd kiderül. Jóátvezető rész, a szokott szép külcsínben, és nem csak romantikával. Még a természetfeletti képességek terén is léptünk egyet: lenne egy tippem, hogy Miyo mégsem annyira erőtlen, mint amilyennek a családja gondolta – csak nem az apai, hanem az anyai vérvonal ereje lesz meg benne. Majd kiderül.

Van egy eretnek gondolatom. Ami szerint A pápa ördögűzője akar lenni a szegény ember Démonok között verziója. Hasonlít, ahogy Gabriele atya a valódi megszállottakat keresi, mint abban a sorozatban a szellemek és démonok vadászata. Még arra is van benne kezdemény, hogy további filmek kövessék nyomon Gabriele munkásságát – hiszen még 199 hely biztosan van a Földön, ahol Istent nem látják szívesen. És alakul rend is, hogy ezeket megtisztítsa.

Egy hagyományos, unalomig ismételt ördögűző filmet két dologgal igyekeztek feldobni. Ez az egyik, hogy a Démonok között koncepciója szerint készítették el ezt a filmet, és hagytak teret is, hogy merre lehetne folytatni. A másik, hogy piszkálja az egyház tetteit. Simán vannak benne elvakult papok, akik nem tesznek jót a közösségnek. Ahogy a múlt bűneit is előszedi, és gyárt hozzá saját történetet. Ebben pl. az inkvizíciót helyezi teljesen más nézőpontból előtérbe.

Kicsit játszanak azzal is, hogy Gabriele atya nem egy hagyományos pap. A szakmáját nagyon komolyan veszi, de mellette robogóval jár, szeret viccelődni és szentelt víz helyett némi whiskey van a kulacsában vészhelyzetek esetére. Emberközelibb alak, mint a vallási dogmákkal teli, komoly papok, akik űztek már vásznon többször is démont. Russell Crowe-nak még jól is áll a szerep, ha azért még mindig jobban szeretem a jóval korábban forgatott filmjeit.

A film szerintem direkt kerülte meg, hogy a pápát névvel lássa el. Bár Gabriele atya valóban élt személy volt – még egy hasonlóság a Démonok között világgal –, a pápája szentatyaként szerepel. Ezzel mindössze annyi bajom van, hogy a film különben szigorúan dátumhoz kötött. Rendszeresen kiírják, hogy melyik év melyik hónapját mutatják. Akkor meg nem nagy trükk megnézni, hogy akkor éppen II. János Pál ült a pápai trónon. És ezt a logikát követve Franco Nero játssza II. János Pált. A jóindulatú, kedves pápa képet viszi, aki azért egyes esetekben képes keménykezű is lenni. Hiszen ő az egyház vezetője, ereje is kell, legyen. Idealizált, de pont II. János Pál az, aki körül olyan kultusz van, hogy nem is csoda, hogy egy ennyire makulátlan megközelítésben láthatjuk, ha ismétlem, a filmben nem is nevezik II. János Pálnak.

A történet nem tartogat sok mindent. Megismerjük a szereplőket, Gabriele atya megérkezik a helyszínre, és éppen csak elkezdi a munkát, amikor már le is leplez egy több évszázados démoni összeesküvést. Gyorsan lezajlik minden, és gyakran elcsépeltnek hatottak a fordulatai. Azt meg nem is minősítem, hogy túl könnyen nyernek a hittel. Ahhoz képest, hogy a démon nehéz ellenfélnek van beállítva, nyers erővel dolgozik. Sokkal hatékonyabb lehetett volna másképpen, a gyakorlott vén róka helyett egy fiatal pap megszállása is lehetett volna a terv. Ideje éppen van, és alakíthatná úgy a pap életét, hogy ne legyen megállás a pápai trónig. Ha évezredek óta dolgozik a tervén, nem az a pár évtized számít.

A látványvilága pont olyan, mint ezeké a filmeké szokott lenni. A szemek elszíneződése, a kiforduló nyak, a test kifacsarása eszement pózokba. Helyszínnek meg egy gótikus horrorba illő egykori kolostort kaptunk, vagyis a hangulati elemet az is tudja hozni. Mégsem horror a film, még csak különösebben erőszakos jelenet sincs benne. A leginkább korhatáros rész talán Esquiber atya egykori szerelmének vonulása pucéran.

A kritika nem volt oda érte, de túlzottan nem is bántották. Valahol ez a reális - nem rossz, csak nem is jó film nálam is. A bevételei viszont jók lettek, simán nyereséges. így nem lep meg, amit éppen olvasok róla: lesz folytatása. Mondtam – egy olcsóbb Démonok között…

Szerettem az első évadot is, de a második az, ami igazán meg tudott fogni. Nem mintha ez sokkal könnyedebb lenne, de valahogy annak éreztem.

A fő téma, hogy a Beef bezár, átalakítják, és The Bear néven újjászületik. Rövid határidő van, sok feladat, és nem kevés összefogásra van szükség. A sorozat alapvetően leköveti, hogy az étteremben mi történik, miközben Carmy többeknek lehetőséget nyújt, hogy valahol máshol tanuljanak, és többé váljanak. Lesz, aki szakácsiskolába megy, de olyan is, akit egyenesen Amszterdamba röptetnek el élményeket gyűjteni. Közben írják a menüt, mindig akad valami építészeti probléma, és a magánéletükben is össze képesek csapni a hullámok. Mégis, ez a remény évada. Sokan meglátják, merre haladnak és ténylegesen fejlődnek, jobban érzik magukat. A két kedvencem is megkapta a saját útját: Marcus mehetett Amszterdamba, ahol egy sztár cukrász mellett leshetett el fogásokat. Még nézni is jó volt, ahogy belevetette magát a városba, gyűjtötte a kulináris élményeket, és nagy szenvedéllyel nekiállt a saját ötleteit is megvalósítani. A másik, meglepő módon, Richie. Tudott irritálni a figura, de Carmy elküldi az előző munkahelyére, egy három csillagos étterembe. Nagyon alul kezd, villákat kell fényesítenie, de aztán halad feljebb, meglátja a rendszert és ő tényleg sokat szed itt magára. A bajkeverő, bár jót akaró felesleges ember szinte éttermi vezetővé növi ki magát, akire lehet számítani. De nagyon sokakra elmondható, hogy a sorozat megmutatja, hogy egy értelmes munkától, amit megszeretnek, hogyan lesz jobb a közérzetük és általánosságban az életük is.

Csak éppen, a felszín alatt ott vannak a drámák. Mintha Carmy úgy lenne drótozva, hogy ha minden sínen van, keresztbe kell tegyen magának. Az étterem próbaestéje nagyon jól sikerül, csak Carmy kezd összeomlani és éppen Claire lesz az, aki meghallgatja a panaszáradatát. Végre nyílna álmai helye, összeáll a menü és az emberek, közben meg otthon várja egy szép és okos nő, aki szereti is. Erre biztos, hogy olyat mond előtte, amivel megbántja és nyomorulttá teszi magukat. Fájt érte a szívem, és megint csak eszembe jutott Lip. Neki ugyanez volt a specialitása – ha valami alakult, el kellett rontania magának.

Sajnálatosan nem ő az egyetlen, akinek, ha lesz következő évad, jönnek a gondok. A végén többek esetében is láttuk a jeleket, hogy ott bajok lesznek. A szülők sokaknak össze tudják zúzni a jelenlegi életét – legyen az jó vagy rossz szülő, és másképpen beteg.

Nem úgy főznek, mint az előző évadban, de itt is van konyhaművészet. A menü összerakása, az új receptek megalkotása, ahogy egymás dolgait kóstolják és minősítik. Hangulatos így is, és megvan benne az a kettősség, hogy mennyire imádják ezt, ugyanakkor mégis mekkora robot, amibe kicsit bele is kell halni.

Jöttek vissza az állandó szereplők, nem meglepő módon. Amennyire szerette a sorozatot a kritika és a nézők is, ebbe szerintem benne is akartak maradni. Ezt húzza alá, hogy a sztárvendégekkel nagyon rá is erősítettek a szereposztásra. Különben megint dicsérhetném az állandó színészeket, mert nagyon jók benne. De, ha már ennyien jöttek egy-egy epizódra és tényleg nagy nevek, most inkább őket emelem ki. Aki visszatérő, de nagyobb szerepben: Jon Bernthal, Carmy már halott testvéreként. Oliver Platt, a gazdag rokon, aki befektetőként az étterembe is beszáll. De, akkor a feltűnő igazi nevek: Jamie Lee Curtis játszotta a Berzatto testvérek szellemileg beteg anyját, nagyon erőteljesen. Olivia Colman Carmy előző mentora, egy több csillagos séf. Józan, kedves, egy nyugodt sziget, ahonnan lehet továbblépni. Alig tűnt fel, de Richie életét gyökeresen átformálja, és egy egész életstílust bele tudott sűríteni egyetlen beszélgetésbe. Amilyen zaklatott, őrült Curtis alakja, olyan támogató és nyugtató Colman. Végül, a Marvel-szerep miatt szerintem Will Poulter neve is egyre többeknek lesz ismerős. Magamban meg is állapítottam, hogy kezd alakulni Poulter. Nekem eddig mindig a Narnia ugrott be róla, és nem volt kellemes élmény. Itt viszont szimpatikus és elhittem neki, hogy ennyire zen cukrász.

Most már csak várni kell az újabb évadot. Remélem, lesz, mert megszerettem ezt a sorozatot és érdekel, mi lesz a medvék sorsa.

A Netflix egy újabb darabja, ami szinte Hallmark-film is lehetne. Azért szerencsére annyira nem negédes, mint ami a karácsonyi szezonban elárasztja a csatornát, de így is nagyon a romantikus lelkületű hölgyek vannak megcélozva.

Hiszen a történet szerint a borászat szerelmese, Lola egy ausztrál termelőt akar megnyerni a cégének. Ám a barátnője ellopja az ötletét, azzal a várt kinevezést, és Lola friss dühében fel is mond. Saját céget alapít, és csak azért is ő akar leszerződni az ausztrálokkal. Hogy meghallgassák, még a céghez tartozó birkafarmra is hajlandó beugrani segíteni a szezonban. Az sem mellékes, hogy a főnöke egy szexi ausztrál lesz, aki nem csak a kerítés javításba és a birkák terelésébe avatja be a lányt. Vagyis, sokkal fontosabb a románc, mint a karrier vagy akármi más. Mert ugyan az humorforrás, hogy Lola városi lány létére mit kezd az ausztrál vadonnal, de a középpontban a kapcsolata lesz Max-szel.

Semmi újdonság, pontosan azok a panelek kerülnek elő, amelyek az ilyen romantikus komédiákban elvártak. Ahogy a férfinak elsőre nem tetszik az ambiciózus lány nagy akarása, de ahogy tényleg beletanul a dolgokba, kedves és igyekszik, megkedveli. Beszélgetni kezdenek, mesélnek egymásnak az életük gondjairól, és egy félmeztelen bálázás után a vonzalom szikrái is pattogni kezdenek. Még az is olyan nagyon tipikus, hogy mit titkol Max, Lola hogyan veszi a szívére és a férfi milyen gesztussal kéri a bocsánatát, egyben a kapcsolatuk helyrehozását. Semmi meglepetés, kiszámítható az egész, de akinek éppen ilyen nyári limonádé kell, megkapja, amit vár.

Nagyon erős benne az eye candy faktor, ami különben a film látványeleme is. Szép emberek mászkálnak a szép tájban, és néha felbukkan egy cuki állat is. Nagy kedvencem az ausztrál vörös kutya, a birka elment, és naná, hogy be fognak dobni egy kölyök kengurut is, amitől Lola majd elolvad. De alapvetően a két főszereplő külalakja a látványelem. Max, vagyis Adam Demos kiemelt jelenete az a bizonyos félmeztelen bálázás, de fog úszkálni is. Érdekes, hogy Lola, vagyis Victoria Justice nem volt ugyanerre rávehető. A testhezálló nadrág pipa, de pl. a közös fürdőzésnél még egy bikini se kerül elő a részéről, pólóban megy úszni. Nem is emlékszem, filmben ilyet láttam-e már, hogy se fürdőruha, se melltartó, hanem egy póló az úszódressz. (Még egy bizonyíték, hogy csajoknak szánták. A pasi mutogatja a hasizmait.)

Az sem meglepetés, hogy szintén Netflix szokás szerinti a szereposztás. Justice azért több mindenben volt már látható, köztük Netflix-filmben is, de Demos legismertebb szerepe a Netflix Sex/Life című sorozata, talán a volt szerető, a rocksztár volt benne. Vagyis, ahogy rendszeresen megállapítom, ha a Netflixen valami sikeres lesz, utána annak a szereplőivel szívesen dolgoztatnak más sorozatba vagy filmen. A többiek meg éppen csak feltűnő mellékszereplők, nem is emelkedik ki köztük senki.

Viszont, ami szintén tipikusan Netflix. A mellékszereplők között csak van egy LMBTQ páros. Bár, az egyik nő annyira férfinak nézett ki, hogy konkrétan nem értettem, miért mondják az esküvőn, hogy feleségnek és feleségnek nyilvánítják őket, illetve a ’pasi’ miért örült, hogy anya lesz, amikor a párja teherbe esett. Most már különben ott tartok, hogy szerintem ő biológiailag férfi, csak nőként él. Különben a gyerekvonalnak semmi értelme. De igazság szerint nem is lényeg, ahogy már hosszan fejtegettem, ez Lola és Max története.

Remekül gépeltem mellette, arra kiválóan alkalmas volt a film. Valószínűleg csak nézni annyira nem élveztem volna.

Új módszer, hogyan lepődjek meg egy filmen. Semmit ne keressek meg előre, csak kezdjem el nézni, és akkor a szereplő színészeken meg a történeten is meg tudok lepődni – vagy ütődni, mint jelen esetben.

Romantikus filmnek indul, a rosszabb fajtából. Adott a Noa nevű lány, akiről leginkább az jutott eszembe, hogy szerencsétlen, átlagos. Nem tehetséges, különösebben nem szép, a szomszéd lány típus, aki kedves, nem ronda, szerethető, de semmi megjegyezhető, egyedi nincs benne. Ő az a típus, akit a romantikus történetekben előszeretettel szerepeltetnek, mert alapvetően bárki és könnyen azonosulhat vele, annyira semmilyen. Ő ismerkedik meg egy férfival – egymásba botlanak egy boltban –, aki túl jó hozzá és mégis vonzódik hozzá. Steve jobban néz ki nála, jobb állása is van: orvos.

Aztán a randi váltani fog, és hamarosan értelmet nyer a cím is. Mert ez nem romantikus film. Steve, akinek nem is ez az igazi neve, nem szerelmet keres. Nem friss érzelmekre vágyik. Egészen mást akar frissen tartani – és árulni is.

Nem akar elmesélni, mert én is néztem egy nagyot, hogy mire megy ki a játék a történetben. Maradjon meg az élmény annak, aki belevágna előismeret nélkül. Az inkább a lényeg, hogy a fordulattól átváltunk egy thrillerbe. Noa és Steve játszmáznak majd egymással, és ez határozza meg a filmet. Ebben a viszonylatban látunk majd más szereplőket, akiknek szintén attól függ a sorsa, hogy ez a két ember mire jut egymással.

Mondhatnám, hogy beteg az alapötlet, csak éppen nem ez az első, amiben ilyen téma felmerül. Regényben, még ifjúsági sorozatban is tudok olyat, amiben akár tömeg szinten is megvalósult az, ami itt polgárpukkasztó elem lehetne. Azért mindenkinek nem ajánlom, ehhez a filmhez nem árt, ha valaki értékeli a fekete humort.

A kivitelezésre nem kellett sokat költeni. Az elején még akad külső helyszín, amikor romantikus filmnek tűnik, de a thriller már zárt helyen, egy házban és a végén a mellette levő birtokon járunk. Nincs is látványelem benne – ’Steve’ orvosi munkája az lehetett volna, de akkor a zsáner is változott volna. Így némileg beteg alapötletű thriller, annak alaposabb bemutatásával horror lenne.

Ami inkább eszembe jutott róla, csak ez spoileres, így a címét nem írom ki, egy sorozat. Abban is volt főzés, visszatérő elem volt, hogy az egyik főszereplő konyhaművészetét és a kész ételeket mutatták. Itt megvan ugyanaz a hatás az ételekkel, ugyanazzal a kettős és furcsa éllel, mert ’Steve’ és az ottani doktor alapanyagai egyeznek.

Két színész van benne, akik miatt elkezdem, ha előre megnézem a szereposztást. Steve Sebastian Stan lett, aki kicsit kirándulhatott Tél Katonáján túl. Egy megosztóbb, kettős alakot kapott. Meg kellett mutatni a vonzó oldalát, hogy miért tud csapdába ejteni annyi nőt. Ugyanakkor a beteg voltának is tükröződnie kell, mert tulajdonképpen ő egy szörnyeteg, ha jól is tudja álcázni. A másik a feleségét alakító Charlotte Le Bon. Csak sajnos itt alig szerepel, jelentéktelen alak lesz. Helyette Daisy Edgar-Jones, mint Noa viszi az igazi főszerepet, csak sajnos, ahogy fentebb emlegettem, pont az a típus lett Noa, aki nekem ellenszenves. Én nem az átlag lányok kalandjait akarom nézni vagy olvasni, ez meg az volt. Ha nem is átlagos a helyzet, amibe bekerül.

Ha nagyon akarom, akár némi feminista élt is bele lehetne látni. Mert Steve kifejti, hogy csak nők az áldozatokat. Ami bevágást látunk, a vásárlói viszont férfiak. Nem lenne nehéz kimondani belőle, hogy a férfiak milyen szinten elnyomják a nőket – mondjam azt, elemésztik őket.

Jó kritikái vannak, több díjra is jelölték. A rossz jelző nekem se jutna róla eszembe, de azért a könnyen fogyasztható sem. Furcsa rétegfilm? Az sem igazán. Valahol a kettő között.

Az első évad annyira tetszett, hogy a regénynek is adtam még egy esélyt. Még meg is szerettem. Így a második évaddal szemben voltak elvárásaim, és felemásnak érzem az eredményt.

Először is, a korábbiakhoz képest nagyon szubjektív, ami most minden esemény középpontjában áll. Ami a szerelem. Ugyan látszólag az eltűnt Gabrielt keresi mennyi és pokol is, aki különben elvesztette az emlékeit, és Azirafael könyvesboltjában lelt menedékre. De mindenki tettei mögött romantikus indokok vannak, és valahogy többet vártam ettől a sorozattól.

Miért puccsolta saját magát Gabriel, és tette, amit? Mert szerelmes lett, és ezt az utat találta, hogy együtt lehessen, csak nem mondom meg, kivel. Új magyarázatot adnak arra, hogy Crowley és Azirafael között milyen kapcsolat van. Nem csak jó barátok és egymás javítói – az egyik élvezni tanítja az életet a másiknak, aki cserébe elveket ad a másiknak, és segít neki jobbnak lenni. Nem is tetszett, hogy a baráti kapcsolat helyére szerelmet igyekeztek csöpögtetni. Pláne, hogy az emberi szereplők is LMBTQ páros, és abban mesterkedik a démon és az angyal, hogy összehozzák az utca kávés kisasszonyát a lemezboltos lánnyal. Bár inkább asszonyt és nőt kellene írnom, mert inkább a negyvenes, mint a húszas korosztály tagjai. Mondjuk, azon jót is mosolyogtam, milyen giccses jelenetet igyekezett mindkettő komponálni. Crowley egy esőben egymásra találást, Azirafael meg egy Jane Austen stílusú bált rendezett meg.

Mert, az évad ezek a dolgok mentik. A humor és a néha már valósággal abszurd elemek. Zseniális, amikor a bibliai történeteket értelmezik újra. Most látjuk Jóbot, másképp. De más színt kap Jane Austen is – Crowley azon hűl el, hogy regényeket írt, míg Azirafael nehezen emészti meg, hogy bűnöző lángeleme volt, aki több nagy balhét is megszervezett Angliában. Kész az is, ahogy az angyalok és a démonok szerencsétlenkednek. Az olyanok, mint a magát emberi rendőrnek álcázni próbáló angyali hivatalnok, inkább bosszantóan szerencsétlenek. De, amikor a pokol kivonul, hogy megostromolja a könyvesboltot, az már simán vicces.

Közben meg ott vannak olyan hangulatos elemek, mint Crowley autója, amelyiknek saját személyisége van. Ahogy ’Jim’ a csoda folytán senkinek sem ismerhető fel, és hiába adja fel magát a démonoknak, hogy ő Gabriel, visszazavarják a könyvesboltba, hogy hagyja már a hazudozást. A csoda mértékegysége különben a Lázár – vagyis, ahány Lázár annyi feltámasztás végezhető el egy-egy csoda erejével. Az ilyen ötletek el vannak szórva benne részről részre, és megéri érte nézni.

A másik húzóerő, a remek szereposztás. Mondjuk, Jon Hamm Gabrielje annyira nem tudott megfogni. Azt érzem benne, hogy a színész megállíthatatlanul korosodik, és keresi szépen az átmenetet, hogy olyasmiket játszhasson, mint Pierce Brosnan. Csak neki nem James Bond, hanem a Mad Men Don Drapere az ikonikus szerepe. Viszont, amit Michael Sheen és David Tennant művelnek, az zseniális. Jó a kémia köztük, mindkettő nagyon hozza a szerepét, és az olyasmik, mint a bocsánatkérő tánc és dalocska, nagyon hangulatosak.

Jól is néz ki a sorozat. Van benne egy kis gagyi vonás, de jól áll neki. Nem teljesen komolyan vehető, kreténség, és ebben a sorozatban ez is a jó.

Tulajdonképpen a karaktereket, a külcsínt és a humort is bírom benne. Ha jobb története lenne, és nem ’all you need is love’ – sokkal jobban dicsérném most. De, sajna, a sztori gyengébb.

Színpadi darabból dolgozták át filmre, és elég nagy neveket sikerült hozzá megnyerni. Judi Dench játssza a majdnem szélhámos spiritisztát, Dan Stevens az ihletért fohászkodó írót, Isla Fisher a feleségét, Leslie Mann az első feleség szellemét. És mégis, valahogy nem szerettem a végeredményt.

Egyértelműen komédia igyekszik lenni, csak a poénok nem akarnak ülni. Pedig nem indul rosszul, ahogy Charles látni kezdi Elvira szellemét – de csak ő, így a környezete kezdi dilisnek nézni. Onnantól siklik ki a történet, hogy már Ruth is elhiszi Elvira jelenlétét, féltékeny is, de hogy haladjon a forgatókönyv, hajlandó elviselni a jelenlétét. Onnantól már nem igazán akarnak humorosak lenni, inkább leépítik Charles jellemét. Nem csak az, ahogy a feleségeivel bánik, hanem, ami a szakmai életéről is kiderül.

Mondjuk, érthető miért így járnak el. Ha Charles jó ember lenne, a végén sajnálni kellene, és nem lehetne humorosan előadni, amit a feleségei megtesznek vele. Én ezzel együtt sem találtam viccesnek – Elvira szellemként messzebb elmegy, belőle gyilkos is lesz, és a film végére mégis Charles az, akit romlottnak kellene látnunk. Valahogy nem tűnt igazságosnak.

Plusz, senkinek nem tűnik fel egy önjáró autó? De mindegy is, nem akar okos film lenni, hanem komédia. Csak éppen egy más korszak szülötte, így mai logikát nem nagyon tudok számon kérni rajta. Ahogy a bűnök súlyozása is változott.

Könnyednek éppenséggel könnyed a film, de nem tudott nem azon járni az agyam, hogy egyes elemek mire emlékeztetnek. Dench ráadásul annyira drámát sugall, hogy ebben a szerepben nehezemre esik komolyan venni. Kb. mint a Ghost szellemlátója, aki egyszer tényleg elkezd szellemet látni. Itt meg humor helyett melodrámát tesznek mögé: a hölgy, aki évtizedek óta igyekszik a halott férjét megtalálni. És nem számít, ki nézi ezért bolondnak vagy csalónak.

Amit a külsőségekkel jól megfogtak, az a korszak. Megvan a hangulat, amit a szereplők viselkedése is erősít, de elsősorban a ruhák, helyszínek, társas események hordoznak. Talán csak azzal volt egy kis bajom, hogy nagyon angol az egész, noha a történet amerikai és a cél Hollywood lenne. Amíg nem kezdenek a végén tényleg nagy nevekkel – Garbo, Gable – forgatni, én simán azt gondoltam volna, hogy az ötvenes évek Angliájában járunk, és nem Amerikában. De simán lehet, hogy csak Dench és Stevens jelenléte miatt asszociáltam erre. Bár azóta sok víz lefolyt a Temzén, nekem a Crowley család és I. Erzsébet pillanatok alatt beugrik róluk.

Ha már színészek – előzetesen nem gondoltam volna, mert tényleg Matthew Crowley nagy kedvencem volt, de akire emlékezni fogok a filmből később, az Leslie Mann, mint Elvira. Felszabadult, játékos, csábító. Messze neki állt legjobban a szerep, és hozta a film humorát is. Pedig ő volt az, akitől előzetesen a legkevesebbet vártam, és lopta a jeleneteket.

Lehet, kicsit nyugodtabb hangulatomban többre értékeltem volna, most kissé furának érzem ezt a filmet. Pedig jól néz ki, szépen összerakták, jó a casting is. Még csak azt sem érezni rajta, hogy eredetileg színpadra készült. Csak több értelemben sem mai darab.