Szerelmes, idegen lényes, menekülős.
Elisa élete egy beállt rutin szerint zajlik. Öreg szomszédjával régi musical filmeket néz, intimitásra a fürdőszobába lel egy tojás mellett, és esténként takarítani jár egy titkos kormánylaborba. Ott a bőbeszédű Zelda pártfogolja a néma lányt. Egy napon különös tartály érkezik, benne egy új kísérleti alannyal. A kormány az űrversenybe le akarja győzni az oroszokat, és a Dél-Amerikában talált lény tanulmányozásától remélik a választ, hogyan élje túl az űrhajós odafent. Bár ki vannak onnan tiltva, Elisa bejár a lényhez, és tanítani kezdi a jelbeszédre. Mikor meghallja, hogy végeznének vele, barátai és egy orosz kém segítségével megszökteti a lényt. Míg rejtegeti otthon, egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek egymással, a megbízott kormányügynök, Strickland megszállottan a nyomukban jár.
2018-ban ez a film volt az Oscar nagy nyertese. A legjobb rendezés, a legjobb film, de például a legjobb zenei díjat is ez a film vitte haza. Nem is fogom titkolni, hogy emiatt nem is kis ellenérzéssel álltam neki. A Három óriásplakát vagy a Dunkirk szerintem inkább kaphatta volna ezt a két fő kategóriás Oscart. De mindegy is, ezen már nem tudunk változtatni.
A víz érintése egy mese, csak éppen felnőtteknek. A különös lány és a lény története beidézi a szépség és a szörnyeteg archetípusát. Ebben is azt látjuk, ahogy egy lány a külső mögé lát, és a szörnyeteg lelkében szépségre, emberi jóságra, szeretetre lel, és a két látszólag nagyon más teremtmény szeretni kezdi egymást. Természetesen van, akinek nem tetszik mindez és ellenük dolgozik. De hiába a minden mögötti mesemotívum, gyerekeknek mégse ajánlanám.
Főleg a szexuális tartalmak miatt, bár egyébként is akad benne olyan erőszakos jelenet, ami forgatja az ember gyomrát. (A lerohadó ujjak és azok leszakítása egy horrorba is elfért volna.) Nem leszek naiv, kétlem, hogy a gyerekeket bármilyen filmről le lehetne tiltani, ha meg akarnák nézni, és láthattak már ennél durvábbakat is. Anno én titokban X-aktákat néztem, aztán évekig szenvedtem a WC-n feljövő gumiember rémálmától. De nem lennék annak a szülőnek a helyében, akinek meg kellene magyarázni, Elisa mit csinál a fürdőkádban.
A film kivitelezése viszont pazar, és ötletekkel teli. A 60-as évek hangulata áthatja az egészet, olyan kis részletekre is figyelve, mint Elisa szomszédjának karriere. Reklámrajzoló volt, aki nem tudja felvenni a versenyt a fényképekkel. Kicsit bele tudom látni azt is, hogy a filmesek is hasonlót élhetnek át napjainkban. A digitális technika lassan kiszorítja a hagyományos eszközöket, filmeket – színészeket talán még nem, de láttuk, mire képes Caesar…
A díszletek, kosztümök, a filmnek a színei egy retró stílust mutatnak, amiket mégis sikerül meséssé tenni. Vagy inkább álomszerűvé. Del Toro ebben mindig is nagy volt, elringató atmoszférát teremt. (Ezért is díjazták a filmet, ezt meg is érdemelte.)
Játékos, kedves volt, ahogy a musical betéteket használták a történetben. A zenében is ez a hatás, valamint a korszak zenéje köszönt vissza. Tényleg minden eszközzel megteremtették az illúziót a hatvanas évek tündérmeséjéhez.
A karakterek maradtak a mese szintjén. A lény a titokzatos idegen, egyszerre vad és egzotikus, de a jóságra is nyitott. Elisa a szelíd hősnő, Strickland a tipikus gonosz.
A film annyira már nem fáj, nem rossz mesefilm ez, csak éppen a legjobb film díja… az fáj.
5/3,5 (A víz érintése) mese felnőtteknek retró stílusban, tipikus karakterekkel, történettel. Megvalósítása szép.
