Anyai kötelességes, barátnős, családdal boldogulós.
Marlo Moreau valaha belevaló, vadóc nő volt, ám megállapodott és komolyodott, családja lett. Van két kisiskolás gyereke, és meglepetésként érkezik egy harmadik csemete is. Marlo meggazdagodott bátyja elég egyedi babaváró ajándékot talált ki: felvenne a húga mellé egy éjszakás dajkát. Marlo visszautasítja, megszületik a kislánya és maga igyekszik egyben tartani a családot – de nagyon kimerül, és eljut arra a pontra, hogy mégis a
dada mellett dönt. Tully érkezik, egy dögös, huszonéves lány, aki azonnal ráhangolódik a babára, és a nőnek is rengeteget segít. Hamarosan már barátnőként számít rá, akivel a fia viselkedési zavarát, vagy a férje passzivitását is meg tudja beszélni. Ám egy ponton a családnak rá kell döbbennie, hogy semmi sem az, aminek látszik. Tully sem.
A dadás témakör nekem a thrillereket asszociálja. Talán a kéz miatt, amely a bölcsőt ringatta – de akár olvasmányélmények miatt is. Ugyan sejtettem, hogy ez a film nem thriller lesz, a rendező túlzottan árulkodó, és alacsonyak voltak az elvárásaim, de kellemesen csalódtam.
A szokásos gondom mondjuk, megvan. A cím. Pszichoanyu, a Tully helyett. És miért kellett ez? Mert Reitman és Theron már dolgoztak együtt, és a végeredmény a Pszichoszingli lett. Erre akartak ráutalni, ha kétlem is, hogy sokaknak leesne. Kritikailag sikeres volt az a film, de nem szórakoztató, és itthon elég hűvös volt a fogadtatása is. A ráutalás már csak azért is felesleges, mert a két történetnek semmi köze egymáshoz.
Műfajilag ez leginkább egy dramedy. Bár a komédia vonalát is áthagyja egyfajta keserű színezet. Nem egy vidám film, de valami mégis van benne.
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, nekem arról szólt, hogy az anyáink mit meg nem tesznek értünk. Hogy anyának lenni minden téren változást igényel: folyamatos áldozathozatalt és személyiségváltozást. Az anya állandóságot teremt a családjának, és ilyen szempontból az unalom értékes. És vannak pillanatok, amikor ez az unalom, biztonság teher, de ez is egyike az anyák áldozatának.
De vannak jó pillanatai, amikor megvillan, miért éri meg ezt. Amikor látjuk az anya-gyerek kapcsolatot, a benne levő szeretetet és összetartást.
A cselekmény trükkös. Látszólag azt látjuk, hogy egy dada érkezésével, a kialakuló barátsággal és segítséggel Marlo kivirul, és újra működőképessé teszi a családját és házasságát. Kiemelten fontos, ahogy Tully a barátnője lesz, amiket beszélgetnek. Működik a film így is. És akkor jön a vége. Amiben van egy olyan csavar, hogy az ember álla leesik, és át kell értékelni a korábban látottakat. A mélysége tovább fokozódik, találó ez a fordulat.
A karakterek nagyon emberiek. Nem hősök, nem gonosztevők, olyan emberek, akik mindennapiak. De szimpatikusak, érdekesek, és a problémáikkal könnyű azonosulni.
Nagyon eltalált a két főszereplő. Charlize Theron nem véletlenül Oscar díjas színésznő, itt is nagyon durva, amit eljátszik. A meglepetés Mackenzie Davis, aki üde színfoltként siklik be a filmbe és nagyon jó a kémiája az idősebb színésznővel.
Nem látványfilm, nem a hagyományos értelemben szórakoztató. De, aki komolyabb és értékesebb filmre vágyik, a címe ellenére is érdemes kipróbálnia.
Pszichoanyu - 5/4 olyan film, aminek a vége mindent felforgat. Elgondolkoztató, tartalmas, nagyon családi.
