Szerelmes, csábítós, trauma feldolgozós, kapcsolatos.
Christian képtelen meglenni Ana nélkül, és bele is kezd a lány visszahódításába. Virágok, fotók, engedmények – Ana sem bírja nélküle, így hamar újra a férfi oldalán találja magát. Mivel Christian többet nem akarja elveszíteni, 
egyre jobban beengedi az életébe, a fájó emlékeit is megosztja a lánnyal. Jót tesznek egymással: Christian emberibb, Ana határozottabb lesz a másik mellett. De a boldogságuknak le kell győznie pár akadályt: egy zaklatót, aki mindkettejüknek ártani akar. Egy múltbeli lányt, akit a jelen traumája a férfi felé hajt. Az asszonyt, akit Ana nagyon tud utálni, de része a férfi múltjának. Közben házasodnak, karriert és családot építenek.
Alapvetően híve vagyok annak a mottónak, hogy csak olyasmit szidalmazzunk, amit legalább megnéztünk, és hajlandóak voltunk erőfeszítést tenni a megértésére. Az nem fair, ha valamit úgy írunk le minden mocsoknak, hogy csak híreket hallottunk róla, meg pletykákat. A szürke ötven árnyalatára gyakran utalok negatív példaként, tehettem, mert láttam és nagyon nem szerettem. Most rászántam magam, hogy megnézzem, milyen lett a folytatás.
Hogy ne legyek nagyon önkínzó, a trilógia második két részét egybe néztem meg, attól tartva, hogy nem lenne erőm még egy nekifutásra a filmből. Jól is tettem, mert kétlem, hogy találtam volna magamban erőt újra elmerülni ebbe a világba.
Ami, hozzáteszem, az első rész után némi javulást is fel tud mutatni. Egyszer kibírtam.
Egyrészt, eladható benne a guilty pleasure faktor, főleg a záró részben. Egy olyan luxusvilágot mutat, ami külsőségeiben lenyűgöző. Ahogy Christian pénztárcája végtelenül mély, és saját géppel repülnek, mindenfele luxus lakásai vannak, a kocsikról nem is beszélve. Egy ponton nem is a cselekményt néztem, hanem a ruhákat és az autókat, meg a helyszíneket. Párizs, a Riviéra, Ana jegygyűrűje – biztos jó kis pénzt fizettek a reklámelhelyezésért, mert tucatszor látjuk, ahogy Ana az ujjaival dobol, pl. egy poháron, és a kamera ráfókuszál az ujján csillogó gyémántra. De tetszett az a kocsi is, amellyel száguldoznak a fiatal házasok. Szóval, ezt most elnéztem – mint régen az MTV-ben, hogyan élnek a gazdagok.
Még a színészek is elviselhetőbbek, mint korábban. Egyikük, se Dornan, se Johnson munkásságában se ez a csúcs, de ha őszinte akarok lenni, mit is kellett volna itt játszaniuk? Nincsenek olyan karakterek, hogy színészi kvalitások kellenének hozzá. Szépnek kell lenni, és ez megvalósult. A pasik majd nyilatkoznak Johnson alakjáról, engem jobban lekötött Dornan izmos hasfala, mutogatták a két részbe éppen eleget. Hozzáteszem, visszasírom, amikor sorozatgyilkost játszott az angol tévében. Mert Dornan játszani is tud – Johnson esetében erre nem esküdnék – de itt erre nem volt szüksége.
Ezzel ki is fogytam a kierőszakolt javulásokból, mert minden más pocsék. Ennyire béna párbeszédeket egy szappanoperába se nagyon tudok elképzelni. A film fordulatai annyira bénák, hogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy roppant irritáltak az olyanok, amikor mondanak valamit, és mást csinálnak. Csak beszélgessünk! Erre mit látok? A csak beszélgetés asztalon, ágyba, zuhany alatti nyögdécselés.
Összességében az első résznél jobb, de még mindig gyenge és felesleges filmek ezek.
A sötétség/szabadság ötven árnyalata - 5/2 a végére merészebbek lettek, és ráleltek a guilty pleasure receptre, de banális akkor is!
