Hercegnőt felvidítós, emberi kapzsiságos, varázslatos.
Tyll a falu bolondjának számít, mert ő nem hisz a kapzsiságban, mindig mindenkinek szívesen segít és bizalommal van az emberek felé. Nem is szólítják a nevén, még a saját testvérei is csak Tökfilkónak szólítják. Mikor hercegnőjük átutazóban van a falun, mindenki irigykedik, csak Tyll sajnálja a szép hercegnőt: ő szomorúnak látta. Közben egy rejtélyes koldus járja a vidéket, akit mindenki elzavar, csak Tyll kedves vele és osztja meg kevés ebédjét vele. Hálából az öreg egy fát mutat neki, melyet kivágva Tyll egy aranylúdra bukkan. A kapzsi helyieket 
elvennék tőle, hozzá is ragadnak a madárhoz és egymáshoz. Tyll a különös kompániával pedig a királyi palotába tart, hogy a hercegnőnek ajándékozza a ludat. A kastélyban pedig nagy a készülődés: aki megnevetteti a búskomor hercegnőt, az kapja őt feleségül. De eddig egy jelölt sem járt sikerrel.
A mesefilmek – mesék, melyet élő szereplők adnak elő – kezdik újra reneszánszukat élni. Ez nem is kicsit a Disneynek köszönhető, akik minden évben előrukkolnak egy klasszikus meséjük élőszereplős változatával. Már láttuk a Hamupipőkét, a Szépség és a Szörnyeteget, de készül a Dzsungel könyve, az Oroszlánkirály (ez digitális lesz, azért nem élő oroszlánokkal fog forogni) is. A németeknél azonban már évek óta egy kedvelt zsáner a mesefilmeké, csak éppen nem a mozivásznakat, hanem a tévét hódították meg vele.
Ilyen tévés termékük Az aranylúd is, mely a klasszikus mesét mondja el újra, kicsit kibővítve. Hiszen egész estés filmmé kellett gyúrni, így új elemeket is bele kellett tenni, egyrészt a játékidő kitöltésére, másrészt a történet mesei elemeit kicsit realistábbra színezni. Ezt leginkább a királyi udvarban tudjuk kimutatni: itt nem spontán ötlet, hogy a hercegnőt megnevettető fiúé legyen a lány és a fele királyság. A királyné halála után gyászol az udvar, és a király nővére – ő az új karakter – igyekszik magához ragadni a hatalmat a testvére befolyásolásán keresztül. Ő látja, az unokahúga lehetne az ellensége, ezért akarja a lányt annyira férjhez adni és eltávolítani az udvarból.
A mese különben az eredeti fordulatait követi, humoros epizódokkal kibővítve. Nekem nagy kedvencem volt az apa-fia tolvajpáros, akiktől megismerhettük a tolvajok szabályait. Természetesen a fiú béna mindenben, így mindig volt min mosolyogni.
Az egész mesének különben nagyon kedves, gyerekbarát humora van. Elsősorban helyzetkomikumra építenek, és a kicsikre szabva. Néha nekem már nagyon buta is volt ez a humor, de az egésznek a kellemes hangulata feledtetni tudta ezt velem.
Látványra pont olyan, mint amit ezek a német tévés mesék tudnak. Kissé színes, kissé színházias, például a jelmezek tekintetében. De ebbe a mesevilágba illenek, és így CGI nélkül is teremtettek valamit, amit el tudtunk hinni, bár mesének látszott.
Ahogy egy mesében kell, a végére mindenki elnyeri méltó jutalmát tetteiért. Tetszett, hogy egy jó tettel a falubeli gonoszkodó lányok megbocsátást nyernek. Tetszett, ahogy a tolvajok leléphetnek a végén. Ugyan azt nagyon mesének érzem, hogy a szegény fiú hogyan nyeri el a hercegnőt – az életben a hozzá hasonló naiv fiúkat kihasználják, nem nyernek. De mese!
Szívesen néztem, nálam működött hangulatjavítónak.
Az aranylúd - 5/4 tévére készült, látszik a kosztümökön és színészeken is, de a németek már profik mesében.
