Már feladtam, hogy át akarjam látni ezeket a filmeket. Elég sok része van, és rá kellett jönnöm, hogy egy-egy rész között még találhatok kapcsolatot, de különben külön Nicolas feldolgozások. Még csak arra sem jövök rá, hogy a sorrend milyen lenne eredetiben.

Egy példa: egy korábbi részben Nicolas-nak kistestvére született. Most egyke, noha elvben nagyobb, mint amikor testvére lett. Konklúzió: teljesen külön kell nézni a filmeket. Amelyek különben adaptációk – ha minden igaz, képregényé. Magyarul is létezik, de még nem akadt a kezembe.

A jelen történet egy családi helyzetet mutat be, amit a gyerek a maga kis eszközeivel igyekszik kezelni. Vagyis: az apját kinevezik, igazgató lesz és lényegesen többet fog keresni, viszont a családnak el kell költöznie. Nicolas nagyon nem akarja, hiszen a baráti társasága, amihez mindenek felett ragaszkodik. Az iskolában éppen kirándulásra mennek, ahol mesélnek nekik egy elveszett viking kincsről, ami a legenda szerint valahol erre lett elrejtve. A gyerekek ki is találják, ha meglenne ez a kincs, Nicolas szülei gazdagok lennének, és nem kellene költözniük. Persze a kincs előtt más módon is próbálta fúrni az apja kinevezését – a prezentációját kicserélte a saját magazinjára és hasonlók, de a fő szál ez a kincskeresés lesz.

Az a típusú gyerekcsapatos történet, amit nálunk a Pál utca jelentett, de a franciáknál is tudok hasonlót és retrót, mint nálunk Molnár klasszikusa. A Gombháború. Csak éppen Nicolas mai gyerek, ezzel megcélozva a mostani gyerekeket is nézőnek.

Pozitív, kedves darab, amiben összetartanak és segítik egymást a gyerekek. Ugyan vannak a csapatban, akit szekálnak, de így is összetartanak, és együtt tevékenykednek. Nem bántani akarják egymást, nincs semmi rossz szándék bennük, csak fiúk, akik játszanak. Az iskolai jeleneteik is mind ilyenek – elevenek, rosszcsontok, de rendes gyerekek különben.

A kedvenc részem meg a szomszéd telken lakó néni és a kutyája voltak. Ha a gyerekek átrúgták a labdát, átmehettek érte és átvehették a nénitől, de cserébe kifelé menet futni kellett a kutyus elől. Aki különben nagyon aranyos egy példány, nem is értettem, miért féltek tőle annyira. Kifejezetten aranyos is volt, amikor a nénit elköltöztette a fia, a kutya hazajött és Nicolas odament hozzá, megsimogatta, a kutya meg hozzábújt. Ok, tudom. Kutyabolond vagyok, ez engem meghat és kész. Aki macskás, meg nem szereti a házi kedvenceket, az úgysem fog ilyen gyerekfilmet nézni, szóval, kutyabolondok, itt egy helyes kiskutyás film!

Érződik abban a forrásanyag, hogy típusokkal dolgozik. Ha nagyon lebontom, akkor a pajtások és a szülők is egy-egy jellegzetes figura valóságos karikatúrája, akikben komikusan fel van nagyítva egy-egy jellemvonás. A gyerekek ezeket magukra is aggatják, a szülőkön meg mi magunk láthatjuk. Azzal gondban is voltam, hogy az anya hol szimpatikus volt, hol kevésbé. Szerette a családját, de néha olyan húzásai voltak, mintha bogaras lett volna, vagy valami rosszul lett volna bekötve a fejében. Az apában is volt valami hasonló, de neki van egy kifejezetten nagy gesztusa – ahogy megszervezi a gyerekeknek a kincsvadászatot, az a szeretet egy nagy példája. Sajnáltam is, amikor Nicolas rájött mindenre és fájt neki. Pedig valami olyasmit tett érte az apja, amiért minimum megölelni kellett volna.

A fő alak benne Nicolas, és fontosak a kis barátai. A dagi, a gazdag gyerek, az okostojás és még sorolható. Ahogy írtam, mindenkinek megvan a maga fő jellemzője, amit kitölt. Ismert gyerekszínészt nem ismertem fel köztük, de nem is kellett. Helyesek voltak, gyerekek és ennyi kellett is ide. Ha már színészek – az anya alakítója, Audrey Lamy volt az egyetlen, aki ismerős volt. Azt jól el is kapta, hogy majdnem neurotikus lett a karaktere.

Ha minden igaz, van még Nicolas-film, amit nem láttam. Ha összefutok vele, majd megnézem. Az a fajta kedves, gyerekesen kalandos családi film, amin lehet mosolyogni.