Hazatérős, érzelmes, lázadós, szerelmes.
Ronit fotós New Yorkban, akit arról értesítenek, hogy az édesapja meghalt. A lány hazamegy a temetésre, ahol szembe kell néznie azzal, hogy a közösség most is ferde szemmel néz rá, mert hátat fordított a közösségnek és a szokásaiknak. Unokatestvére, Dovid fogadja be az otthonába. Itt a nőt kellemetlen meglepetés éri: Dovid feleségül vette Estit, aki Ronit szerelme volt. De ez a közösség nem tűri a melegeket, Ronit elmenekült, Esti ezek szerint 
férjhez ment. Míg Ronit próbálja feldolgozni, hogy sokan elüldöznék, féltik tőle az apja szellemi hagyatékát is, az Estivel kapcsolatos érzések is felszínre törnek. A két nő között még mindig kimondatlan érzelmek feszülnek, és mindkettejüknek el kell döntenie, mit kezdenek ezzel.
Még nem döntöttem el, hogy érzek ezzel a filmmel kapcsolatban. Az Alderman regény ismeretében nem tetszik, mert nekem teljesen másról szólt a könyv, mint amit a filmből kihoztak. Ha azt próbálom elfelejteni, és csak a filmben gondolkozom, akkor filmként egy fokkal többre tudom értékelni, de akkor meg nagyon nem olyan zsáner, ami leköt és érdekel. Így sehogy se tudom jóra kihozni a végeredményt, pedig próbáltam. Mert a regény tetszett. A film nem, tessék, leírtam.
A regényben nem a szerelmi szálon volt a hangsúly. Benne volt, de ott azt is azzal a szemüveggel néztük, hogy az ortodox zsidó közösség mit tesz a nőkkel, a szabad választásukkal. Ott az egy tünete volt egy jelenségnek. A filmben viszont a szerelmi szálé a fókusz, ráerősítve Ronit és Esti kapcsolatára. Nagyon hiányzott belőle Dovid karaktere, akit sokkal jobban árnyalt Alderman. Hozzá képest a filmben egy nagyon egyszerű karaktert kapunk, akinek nincs meg ugyanaz a története. Ugyan a fejlődési ívéből valamit átvettek, de ez közel sem volt ugyanaz.
Nagyon nem tetszett az is, hogy a két nő szerelmi szálával nekiálltak elmenni tabudöntés felé. A regényben elcsattant egy csók, volt némi kísértés, de teljesen más volt a két nő viszonya. Ott egy kihűlt kapcsolaton tudtak túllépni, itt meg felizzott a parázs és szinte mindent fel is égetett. A regény végét szerettem, ahogy mindenki megtalálja a helyét és a boldogságra a lehetőségét, itt ez sincs meg. Valamiképpen zárják a szálakat, de ezzel is hiányérzetem volt.
A filmben nincs benne az a társadalomkritika, az a vallás témakör sem, amit Alderman megírt. Mintha egy szépirodalmi alkotásból kilúgozták volna a mélységeit, és valami félik szórakoztató, félig komoly filmet gyártottak volna belőle. Csalódás, nekem, nagyon.
Ha a külsőségeit nézem, akkor nagyon nem tudok miről mesélni. Minimál helyszín, és nagyon jellegtelen is az egésznek a környezete. Ezzel talán azt üzenve, hogy ez a történet bárhol játszódhatna. Noha az eredetiben fontos volt, hogy nem játszódhat bárhol.
Ami jó benne, és munka volt, Rachel McAdams és Rachel Weisz játéka. Weisz amúgy is sok zsidó témájú filmben szerepel, és jó az összetett figurákban, de McAdams inkább komikaként van a tudatomban. Talán ezért fogott meg az ő játéka jobban, szerintem a nagyobb dráma és konfliktusok a filmben neki jutottak.
De hiába próbálok erre koncentrálni, a részben átvett üzenetre, nem tudok attól szabadulni, hogy a regény után valami sokkal többet vártam a filmtől is.
A rabbi meg a lánya - 5/3 máshol vannak a hangsúlyok, mint a regénybe. Dráma, jó színészekkel, de nagyon lassú.
