Előbb elolvastam a regényt, utána néztem meg a filmet. Pedig, a könyv után már biztosan tudtam, hogy ez nagyon messze lesz attól, amit szívesen olvasok, vagy nézek. Ebben igazam is lett: amennyire nem szerettem a könyvet, annyira nem tudtam mit kezdeni a filmmel sem.

Az első, hogy mégis mi tart ebben két óra hosszat? Annyira hiányzott a cselekmény, hogy az elmondhatatlan. A filmen még jobban is, mert a belső monológok ebben nem tudtak szerepet kapni. Három mondatban össze lehet foglalni minden történést, de lehet, hogy elég lenne kettő is. A regény esetében rendszeresen eszembe jutott a Vágy és vezeklés – naiv lányka sértettségében egy szerelmes pár életét tönkreteszi, aztán vezekelne évekkel később -, a film kapcsán már kevésbé volt meg ez a hatás. Ami nem feltétlenül rossz, mert az a regény/film köröket ver erre.

Próbáltam annak a drámájaként nézni, hogy az angol törvények és vaskalaposság hogyan tett tönkre életeket. Se Tom, se Patrick nem volt kirakat meleg. Csendesen éltek a maguk köreiben, tisztességesen dolgoztak, és aki nem tudta a titkuk, nem vett észre semmit. Nem bántottak senkit és semmit. Mégsem vállalhatták fel maguk, és egy pletyka elég volt ahhoz, hogy Patrick börtönbe kerüljön miatta. Tom sem azért nősült, mert erre saját késztetése lett volna – kellett a karrierjéhez egy feleség, és rejtenie kellett a másságát. De Patrick bukásával Tom is elveszett mindent, ha ő a nyilvános meghurcolást nem is szenvedte el. De a szeretett állásában nem maradhatott, és a szerelem is véget kellett érjen. Az egész helyzetbe a társadalmi elvárások és törvények lökték őket, és áldozatok voltak mindannyian. De nem korrajz, nincs általánosítás sem, meghagyja nagyon személyes történetnek, így ilyen szempontból sem volt mit néznem.

Marion alakja meg különösen tudott fájni. A fiatal énjét legalább mentette a tapasztalatlansága, és a reménytelen romantikus fele. Ő elhitte, hogy a meleg férjéből csinálhat szerető hetero férjet. Pedig, figyelmeztették. A filmben is, a regényben még erőteljesebben is. Ott ugyanis van még egy fontos szereplő, Tom húga. Ott a család tisztában van azzal, miben más Tom, és szólnak. A filmet viszont lehúzták 3 személyre, és Marion – Tom – Patrick romantikus drámát faragtak.

Elkalandoztam – Marion, aki idős fejjel tesz túl későn és nagyon keveset. Sokra mennek azzal, hogy már nyugdíjasként bevall mindent, hogy járult hozzá a tragédiájukhoz. Az ugyan nem derül ki, hogy milyen volt a házassága Tommal, de sokat elmond, hogy amennyire gyereket akartak mindketten, mégsem lett. Hogy mennyire másképpen képzelik el a nyugdíjas éveket. Hogy Marion lesz az, aki azt mondja, hogy ennyi és elég volt. Ha sajnáltam is azért, ahogy elvakult rajongással nem vette észre, ami a szeme előtt volt, a hazugságban leélt élete miatt nem szimpatizálok vele. A gesztusa is inkább büntetés bizonyos szemszögből: ugyan megint összehozza Tomot és Patricket, de mi maradt azoknak a nyomorultaknak? Tom ápolhatja a másikat, és végignézheti, ahogy meghal. Nagy kegy, mondhatom.

A film jelen ideje különben is siralmas. Patrick haldoklik, Marion feleslegesen ugrál körötte, Tom meg legszívesebben máshol lenne. Egy jelenetben is sok lett volna, nem a film visszatérő elemeként ezt nézni újra és újra. Ennél a múltban játszódó részek is jobban sikerültek.

A szereposztás – Patrick lett mindkét színen leginkább eltalálva. David Dawson szépen hozza a titkát rejtő értelmiségit, ahogy Rupert Everett a megkeseredett öreget. A második helyre Emma Corrin kerül, aki a naiv, ártatlan lánykát nagyon eltalálta. Még az is benne volt, hogy az előnyös tulajdonságai ellenére is jelentéktelennek tűnjön. Ő a háttér a két férfi mögött. Harry Styles, akinek a nevével el lehet adni a filmet, de akiben legkevésbé találtam meg a regényből ismert Tomot. Aki magas, erős, szőke és kékszemű. Egyetlen rész jött át – ahogy Patrick hatására érdekelni a kultúra, és nem csak egy volt katona akar lenni. Különben ez a Tom nem az a Tom. Ez egy nőiesebb verzió.

Külcsínre se kellett sokat költeni. Kisváros, egyszerű emberek – az egyetlen költségesebb résznek a velencei részek tűnnek, de az nincs is túlmutatva benne.

Némileg vigasztal, hogy a kritikusok se szerették. Vagyis, nem vesztett senki, aki nem látta.