Múltért megfizetős, betegséges, családos.
Steven sikeres sebész, egyben szerető férj és családapa is. Az életében látszólag minden rendben, ő az ember, akit irigyelni szoktak a többiek. Van az életében azonban egy fiú, akivel rendszeresen összejár, ajándékokat vesz neki. Martin ragaszkodik is az orvoshoz, a családjába is lassan beférkőzik – ő lesz Steven lányának az első szerelme. Azonban Steven kisfia hirtelen megbetegszik. Képtelen felállni, majd az evés se sikerül neki. Orvos szülei kórházba viszik, mindenféle vizsgálatokat végeznek, de nincs magyarázat, mi történik a gyerekkel. Míg 
Martin nem kezd el beszélni: isteni büntetésről és jóvátételről. Egy pokoli döntésről, ami elől Steven nem menekülhet, vagy mindenkit elveszít. Steven nagyon nem akar ebben hinni, de lassan kifogy a lehetőségekből, ahogy a lánya is megbetegszik.
Lanthimos filmjeit szereti a kritika, rendszeresen jelölik és kap is díjakat. Már a színészek között is olyan renoméja van, hogy a legnagyobbak közül is szívesen szerepelnek a filmjeiben. Bevallom, nekem annyira nem fekszik az ő művészete. A homár, intellektuálisan érdekes volt, de utáltam nézni.
És ugyanígy érzek a Szent szarvassal kapcsolatban is. Tudom, látom, miért értékes filmes alkotás, de nem tudom szeretni, nem tetszik, és cseppet sem szórakoztató. Taszít, de az agyamat pörgeti. Talán azt tudnám mondani, hogy egyszer érdemes megnézni, de gondoskodni kell róla, hogy utána legyen valami normális programunk. Mert ez a film úgy lenyomja az ember hangulatát, hogy elég belőle felébredni.
A film cselekménye sokban emlékeztet egy görög tragédiára, és azok is ilyenek: egyszer érdemes megnézni, elolvasni, feldolgozni fejben, de aztán nem szeretünk visszatérni hozzá. Steven egy ember halálát okozta, és ennek meg kell fizetnie az árát. Áldozatot kell bemutatnia, ami embertelen, lehetetlen és nem lehet előle menekülni. Mintha vele is a görög istenek játszanának.
Brutális is lesz a végpont, ahova az események kifutnak.
De különben is van valami a filmben, ami taszított. Legszívesebben azt mondanám, hogy a cselekménybe levő szürrealizmus minden területen megjelenik. A családban, a karakterekben. Nyers, szókimondó film, ami lesokkol pl. a házaspár bizarr szexuális életével – most Steven akkor nekrofil? De én azon is sokkot kaptam, amikor lazán beszélgetnek ismerősökkel olyanokról, mint a kamaszlányuk első menstruációja. Egyszerre bántóan nyíltak, ugyanakkor a lényeges dolgokról mégsem beszélnek.
Nagyon mai, nagyon húsba tépő, ahogy itt hallgatni tudnak lényeges dolgokról. Ahogy úgy tesznek, mintha minden rendbe lenne, és várják, hogy valóban minden elrendeződik. De magától nem fog, ezért tenni kell, és a film szürrealista világában brutális, amit lépni kell. De a mindennapjainkban is ébredni kellene, nekem ez volt a film üzenete. Hogy nem beszélünk dolgokról, hogy a felszín életét éljük az igazi tartalmak helyett, míg valamiképpen mindez az arcunkba nem robban.
Színészileg is erős a film. Nicole Kidman a második reneszánszát éli, de a társai méltók is itt.
Csak ismételni tudom magam: értékes film, amit érdemes megnézni, de tetszeni nem fog.
Egy szent szarvas meggyilkolása - 5/4 rossz élmény nézni, komor és taszító, de ugyanakkor tartalmas, nagy színészi játékkal.
