Háborús, visszailleszkedős, traumával küzdős.
Adam, Tausolo, Billy is katonák voltak, akik az iraki szolgálat után hazatérnek. Néhányan megígérték a családnak, hogy ez volt az utolsó kiküldetés, leszerelnek és visszailleszkednek a civil életbe. Más vissza szeretne térni a frontra, amint lehet. De senkinek sem egyszerű a dolga, és meg kell küzdeniük mindenért. Billy azzal szembesül, hogy a felesége kipakolta a házat, elhagyta és vitte a gyereket is. Adamet hűen várta a családja, ám a férfit 
folyamatosan kínozza a lelkiismerete, traumás, ha igyekszik is megjátszani, hogy minden rendben van vele. Tausolo a fejsérülése miatt nem térhet vissza a seregbe, a felesége családalapítással akarja folytatni. Egymásba próbálnak kapaszkodni, és segíteni egymáson, de van, akinek nem lehet.
Irak akkora trauma volt az Államokban, hogy nem is kevés film született arról, mi történt és később hogyan lehet feldolgozni a történteket. Tőlem ezek a filmek távolabb állnak, se a háború, se a katonai dráma nem az én világom, de néha a szereposztás becsábít egy-egy ilyen filmre is. Ahogy most belegondolok, ezek a filmek nem szoktak tetszeni, rendszeresen lepontozom őket. Így járt a Köszönjük is.
A cselekmény alapból nem hozott lázba, kicsit szájba rágósnak is éreztem. A férfiak hazajönnek, és véletlenül sem egyforma egyik helyzete sem. Mind más, hogy egy filmen belül mindenféle helyzetet be lehessen mutatni. Nagyon traumás, megjátszós, egyedül maradt, a hősi halott, vagy a rokkant, aki azt is nagyon tudja értékelni, hogy még életben van. Erről jut eszembe: valahol nem vicces, hogy lelkileg egyedül a testileg megnyomorodott van rendben?
Adam a kiemelt szereplő, ő az, aki mindenki mással tartja a kapcsolatot, nála futnak össze a szálak. Ő az, aki mindent igyekszik megoldani. Kicsit ezzel is van bajom – az már embertelenül jó, ahogy Adam mindig mások javára dönt. Ő kerül be a programba, de átadja a katonatársának, akinek sürgősen el kell tűnnie. Ő ad szállást annak, aki egyedül maradt. Mindig csak ad és ad. Nem is értettem, mitől lenne ő jobban, ha mindig csak ad és ad. Neki ki fog segíteni?
A rendszer kritikája benne van a filmben, de átérezni nem tudtam. Nálunk nincsenek ezerszám az olyan katonák, akiket traumából kellene kikezelni. Azt minden esetre itt láttam, hogy a rendszer nincs kiépítve, sok a lemaradás, és ez olyan emberek vesztét is okozza, akiket terápiával, gyógyszerekkel, vagy akár pár jó szóval meg lehetett volna menteni.
Túl sok a dráma, és nem tesznek mellé semmit, ami legalább közbe feloldaná a film nehéz hangulatát. Mindenki szenved, mindenki gyötrődik, és egyik tragédia követi a másikat. Ha meg is oldanak valamit, akkor is olyan tragikus, sírós a hangulat, hogy az embernek kedve lesz kiugrani az ablakon.
Látványra se nagy szám. Minimális iraki, katonai bevetéses jelenetsor van benne, de ez láthatóan csak töltelék, nem ezen van a hangsúly. Hanem a személyes traumákon.
A szereposztás kb. erős közepes. Miles Teller szépen viszi a főszerepet, simán kihozza magából a tragikus jó embert. Haley Bennett a feleségeként halványabb. A durva, Amy Schumer is játszik benne – drámai szerep, meglepő tőle – és nem ismertem meg.
Nem az én filmem, kint sokkal jobb kritikái vannak, mint amennyire nekem tetszett.
Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta - 5/2 nem kötött le. Lassú, dramatizált, sok szereplőt nem bírtam és helyenként Adam túl jó.
