Beszélgetős, életen elgondolkozós, válságos.
Paul újságíró, aki önként ment el Afganisztánba, és közvetített arról, a keresztény katonák hogyan élték meg a háborút. Hazajött, de az élete összeomlott. A felesége elárulta, és most nem találják a közös hangot, nem sikerül visszatalálni egymáshoz. A hite is megingott, túl sok borzalmat látott. Még szabadságon kellene lennie, de kap egy érdekes felkérést. Egy férfi interjút akar adni neki, mert tetszettek neki a cikkei. Azt állítja magáról, ő maga 
Isten. Paul kíváncsiságból elmegy, de nagyon hamar visszájára fordulnak az ülések. Isten válaszol a kérdéseire, de nem is titkolja, hogy igazából miatta van itt. Mert kisiklik így az élete, és imában segítséget kért: eljött segíteni. Miközben Paul nagyon gyötrődik hit és tagadás között, pár dolgot valóban átértékel az életében.
Volt már olyan film, amely beszélgetésekre épült, ráadásul egy helyszínen, mégis, izgalmas tudott lenni. Volt benne intellektuális kihívás – sajnos, az Interjú Istennel nem ilyen lett. Pedig szerettem volna, ha leköt és érdekes lesz, de leginkább csak untam a filmet.
Előzetesen azt vártam, Paul legalább megpróbálja lenyomozni a férfit, aki szemben ül vele és azt állítja, ő Isten. Több szinten is: egyrészt, olyan fejlett már a technika, mibe kerülne neki kicsit nyomozni, hogy ki ez az ember? Ez a vonal kimerül annyiban, hogy megkéri az egyik ismerősét, hogy futtasson le egy arcfelismerést. Egy újságíró ennél nem kíváncsibb? Másrészt, az interjú is lehetőség lenne arra, hogy megfogja a keresztkérdésekkel. Annyi mindent lehetne tőle kérdezni, ha nem is azért, hogy leleplezze, akkor kíváncsiságból. Ha tényleg ott lenne az esély, hogy bármit megkérdezz a teremtőtől, ennél jobbak nem jutottak az eszébe? Pláne, hogy több nap találkoztak, átgondolhatta volna.
Nagyon hamar átfordul a film oda, hogy nem Isten és a vallás/hit kérdései vannak az előtérben. Ez egy egyéni dráma igyekszik lenni, melyben Paul és az ő konfliktusai vannak a középpontban. Az interjú is oda kezd kilyukadni, hogy Isten Paul életéről, gondjairól akar hallani. Az lesz fontos, hogyan ingott meg a hite. Miért ment szét a házassága, mit lehetne tenni, hogy helyrehozza. De egyiket sem érintik mélyen. A film feldob egy témát, aztán rövidre zárja. Olyan piti módon rendezi a házasságát is, hogy azon már nem nevetni sem lehet, annyira semmilyen. „Szeretlek. Én is szeretlek.” Tényleg, ennyi?
Egy ponton feldob egy olyat is, hogy Isten kijelenti, Paul ideje hamarosan lejár. Ebből miért nem lehetett többet kihozni? Szembenézés a halállal, valami fájdalmas rész. De semmi. Nem is jutnak ezzel a szállal sehova, ugyanúgy a semmibe vezet csak, mint a többi része a filmnek.
Nincs feszültség, nincs izgalom. Karakterdráma, de érdektelenül. Alig van cselekmény, de a beszélgetések se mozgatják meg a néző agyát.
Minek kellett volna ezt a filmet eladnia? A színészeknek? Hát… Thwaites nem éppen egy drámai színészóriás, és még nem is számoltam, mennyire kölyökképű. Középiskolásnak, egyetemistának hitelesebb, mint háborút megjárt tudósítónak. David Strathairn rutinosabb, de egyszerűen nem volt annyi a karakterében, hogy a hátán vihesse a filmet. Azt már meg sem említem, hogy Hill Harper kimerült pár vállon veregetésben.
Csalódás volt, ennél többet vártam. Inkább Az őslakót nézze meg, aki ilyesmire vágyna.
Interjú Istennel - 5/2 hiába van egész jó alapötlet, ha a film nem mer mélyre menni. Nincs kihívás benne.
