Maffiás, történelmi, bűnözős.
Frank Sheeran egyszerű sofőr volt, akit egyetlen vétség miatt meg akart hurcolni a vállalat. Az ügyvédje azonban kiállt mellette, és nem csak a tárgyalást nyerte meg, de bevitte a férfit egy más világba is. A maffia, szakszervezetek világába, ahol megbecsülnek egy embert, aki tartja a szavát és a száját, és egyre rizikósabb 
küldetéseket is elvégez. Ahogy egyre feljebb kerül a ranglétrán, közeli ismeretségbe kerül Jimmy Hoffával is. A látszatok mögötti igazi irányítókkal nézi végig, ahogy maffiapénzekkel támogatva JFK elnök lesz, és kísérlet kezdődik a kubai kaszinók visszaszerzésére. Testközelből nézheti végig, hogy akarja Bobby Kennedy igazságügyi miniszterként börtönbe juttatni Hoffát, majd JFK halálával hogyan akarja Hoffa visszaszerezni a hatalmát. Jómódban, vezetőként élhet, de Frank kapcsolataiban fizeti meg a bűn árát: széttépi a házasságát egy fiatalabb nő miatt, az egyik lánya minden kapcsolatot elvág vele a bűnözői kapcsolatok miatt.
Vannak filmek, melyek zsánerükben nagyon jók, kiemelt alkotások, de egyszerűen annyira idegenkedem a műfajtól, hogy képtelen vagyok szeretni ezeket a filmeket. Hiába számítanak szórakoztató, jó filmeknek, unom őket. A tégla, Keresztapa – filmek, Szemtől szemben, Kaszinó és társaik – a maffia/bűnfilmek nem tudnak érdekelni.
Azért próbálkozom, egyet-egyet hajlandó vagyok megnézni, és miközben látom bennük, hogy mitől jók, most sem voltam képes élvezni a filmet. Az ír kipipálva, láttam, de majdnem belehaltam, hiába jó film.
Az első döbbenetem a hossza volt. A Netflix számára készítette Martin Scorsese, akinek ez a zsáner a kisujjában van. A tégla, ami szintén bűnfilm, Oscart is hozott neki. De ott tartottam, hogy iszonyatosan hosszú ez a film. Amikor már másfél órája néztem, akkor döbbentem rá, hogy még van belőle 2 óra. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Netflix minisorozat akart volna lenni, de Scorsese túl nagy név ahhoz, hogy sorozatot csináljon. (Nem mintha nem lett volna már sorozata: hello, Boardwalk Empire!) Így inkább egyetlen, monumentális film lett az eredmény. Nem könnyű végigülni – pláne, ha este áll neki a fáradt néző.
Pedig a történet profin meg van írva. A Hoffa körül történtek a fő téma, de egy ügyes húzással nem a maffiavezérek vagy maga Hoffa a főszereplő. Frank Sheeran, a címbeli ír, aki külsősként csöppen bele ebbe a világba, és vele együtt mi is felfedezhetjük a dolgok igazi működését és a játszmákat. Mivel a játékidő nagyon tág, mindent van is idő logikusan bemutatni, felépíteni. Nincs agyam a maffiás szálakhoz, de itt értettem én is mindent. Ki, mit és miért csinált. Érthető és még érdekesen is mesélték el.
A magánéleti szálak viszont sterilek lettek nekem. Az csak mellékszál a Hoffa és maffia ügyek mellett. Az egyik percben Frank rámosolyog az új lányra, a következőben már a válása tény és azzal a nővel van együtt. Kb. ennyire vannak árnyalva. Emiatt a lánya szála is kurta-furcsa, aki a maffia kapcsolatok miatt eltávolodik az apjától.
Küllemre is rendben van a film. A korhangulat ott van a díszletekben, jelmezekben. Nem olyan bántóan retró, hogy bántsa a szememet.
A szereplőgárda se semmi, ha azért van, amin megakadt a szemem. Sheeran Robert De Niro lett, aki zseniális színész, de közelebb van a 80-hoz, mint a 70-hez – így játszik 50/60-as férfit. Al Pacino is lazán 20-szal több, mint a karaktere. Jól tartják maguk, de akkor is. Igaz, megértem a rendezőt és a készítőket is. Miért forgatnának mással, ha ők is aláírtak? Különben is erős a sztárfaktor, és jót mosolyogtam azon, ahogy Scorsese hozta magával a színészeit – Cannavale pl. a Vinylben dolgozott vele együtt korábban.
Akit a korszak vagy egy bűnfilm érdekel, neki remek választás, ha van elég ideje hozzá.
Az ír - 5/3,5 a zsánerében jó, remek színészekkel, jól elbeszélve – de hosszú és nem nekem való.
