Apa – lányos, világvégét túlélő, biztonságot kereső.
Egy apa és gyermeke járja magányosan a vidéket, igyekeznek mindenkitől távol maradni és ellátni magukat. Az erdőben sátoroznak, gyűjtögetnek, mindig menetre készen. Kóc most kezd kamaszodni, és egyre több kérdést tesz fel. A családról, az anyjáról, a világról. Az apja a tőle telhető legjobban igyekszik nevelni, de a legfontosabb 
szempont, hogy biztonságban tartsa a lányt, akit fiúnak álcáz. Mert a világ rossz irányba változott meg. Volt egy vírus, amely szinte kipusztította az emberiséget. A nők elvesztették a szabadságuk, a közösségek elkapják és közösen őrzik őket, nem látva bennük többet, mint a szaporodás eszközeit. Ő pedig mindenre kész, hogy Kócnak ennél jobb élete legyen. Amikor a környéken túl sokan kezdik sejteni, hogy az Alexként bemutatott fiú valójában lány, felpakolnak és a nagyszülei otthona felé viszi a lányát, remélve, hogy ott biztonságra lelnek.
Megint népszerűek lettek a disztópiák, és az olyan katasztrófafilmek, melyekben egy vírus okoz nagy pusztítást. Az Életem fénye korábban készült, de most ennek a filmnek is adhat egy pluszt a jelenlegi helyzet.
Nem magát a vírus támadását látjuk, nagyon kevés flashback jelenet került be a történetbe. Azok elsősorban a családra koncentrálnak, az anyát hozzák közelebb, akit a lánya már nem ismerhetett meg. Ez a film a vírus utáni időkre koncentrál, amikor az emberi társadalom szétesett és más, szinte törzsi formákban él tovább. Személyes történet, amiben nem az egész emberiség sorsa a téma, hanem egyetlen családé.
Írhatnám, hogy emlékeztet kicsit Az útra, csak ebben egy apa és lánya páros a főszereplő, akik útra kelnek egy biztonságosabb helyre, nem apa és fia. De nem fogom összemérni a két filmet, már csak azért sem, mert nem jönne ki jól belőle az Életem fénye. Az útban olyan drámai erő és borzongatás volt, amire ez a film képtelen.
Ha csak a történetet nézem, nem sok minden történik benne. Nekem sikerült néha annyira unnom is, hogy örültem, hogy nem este nézem, mert akkor működött volna altatónak is. Egy dráma, aminek meg kellene ráznia és belém tépnie, mégis aludni tudnék rajta? Rossz jel. De egyszerűen nem haladnak az események. A film legnagyobb részében azt látjuk, hogy apa és lánya kettesben vannak, és beszélgetnek. Hiába érzem az apa tragédiáját, hiába tudom elméletben, hol van itt a hatalmas dráma, akkor is unatkoztam.
Az apa az, aki itt sok mindenen megy át, és akinek a sok szenvedése el kellene, hogy adja a történetet. Ő az, akinek látjuk a múltjából, miért csak a lánya van már neki. Honnan ered, hogy ennyire védi. Még az is, hogy milyen félve vágott bele az egyedülálló apa szerepébe, és mit hozott ki belőle. Mire képes az ember a gyerekéért? Mindenre, amíg meg nem hal. Csak éppen itt a nagy dráma belül zajlik. Az állandó félelem, hogy biztonságban tudja tartani. A külvilág folyamatos fenyegetése. Ahogy eljut arra a felismerésre, hogy a világ túl rossz ahhoz, hogy ketten szembe szálljanak vele, társakra van szükségük. Számomra a film egyik csúcspontja az volt, amikor egyetlen ember kiszedi belőle a titkát, amikor kimondhatja, hogy lánya van és vigyázni próbál rá. Amikor szó szerint rá van írva, hogy mekkora feladat ez, milyen súly, ami szinte agyonnyomja.
Így talán a film egyik legfontosabb eleme, hogy ki játssza az apa karakterét. Casey Affleck, mint színész, telitalálat a főszerepre. Hasonló karakterért nyert Oscart is, meggyőzően játssza most is. Színésznek mindig is tehetségesebb volt, mint a bátyja. Valahol szomorú is, hogy a személye olyan, hogy a karrierjét is visszaveti. Ez az ő filmje, a lányát játszó színésznőnek jut még mellette említésre méltó szerep, de ez inkább az apa, mint a lány története.
A drámája jó, Affleck is, de nem tudom elfelejteni, mennyire untam helyenként.
Életem fénye - 5/3 az apa drámája jól benne volt, de túl sok kérdésem maradt a világról és a múltról. Untam.
