Baráti társaságos, régi emlékekbe kapaszkodó, zenés.
A középiskola után a The Suburbans nevű zenekar menőnek számított. Kijött az első lemez, volt rajta egy nagy sláger, és arról adtak interjút a fiatalok, hogy milyen érzés, hogy a Beatleshez hasonlítják őket. Pár évvel később már egyikük sincs a zeneiparban, és csak egyslágeres előadók maradtak. De a banda tagjainak nagyja szeretne 
visszakerülni valamiképpen a szórakoztató iparba. Egy esküvőn futnak össze Cate-tel, aki menedzser és menőnek tartja a retrót. Kapnak tőle egy esélyt, modernizálhatják a régi slágerük, visszatérhetnek. Ám a felszín alatt sok a feszültség, ami lassan a képükbe robban. Danny nem akar megkomolyodni és felnőni, pedig a barátnője gyereket szeretne. Gil az üzletével foglalkozna a gitározás helyett. Mitch egymaga csajozik mindenki helyett.
Tehát, a címek érdekes volta nálunk nem új keletű probléma. Ez eredetileg Te Suburbans, a filmben látott zenekar után. Lett belőle bamba banda – már annak is örülni tudok, hogy csak a címbe tették ezt bele és a filmen meghagyták az együttes nevét. Mégis, mit gondoltak, milyen hatást vált ki a bamba banda? A bamba nő című filmet bírom, de ott jobban ment a történethez a cím, ha jobban szerettem az angolt annál a filmnél is. Itt viszont… nem is bamba ez a banda, csak divatjamúlt.
Van, amiről nem a film tehet. Az, hogy én már azt is retrónak érzem, ami nekik a jelen, nem a történet hibája, hanem az eltelő időé. Viszont, hamar nyilvánvaló lesz, hogy akit zavar az ilyesmi, nem fogja tudni végignézni a filmet. Van olyan rokonom, aki A sebhelyesarcú Al Pacino klasszikust sem látta végig, mert a frizurák és a ruhák kiakasztották. Nekem még nem is annyira a civil küllemükkel és a környezettel volt bajom, hanem a fellépő ruháikkal. Már azt sem tudtam eldönteni, hogy ez milyen szinten retró. Nekik az, vagy csak nekem? Ezek a színek, az öltönyük szabása… az én gyerekkoromban Backstreet Boys meg N’Sync volt a fiúbanda, nagyon más stílussal. Ez egyszerűen életidegen volt nekem. Bár, azért hálás vagyok, hogy Ferrell nem játszik Justin Timberlake-et és próbálja utánozni a mozgását, a ruhatáráról már nem is beszélve.
De ez csak külsőség. Nagyobb baj, hogy a történet sem fogott meg. Tulajdonképpen arról szól, hogy az egykori banda tagjai közül mindenki elfogadja, hogy nem ők lesznek a következő sztárok, és ideje felnőni. (Egy azért marad, akinek az marad a mantrája, hogy a rock örök.) A zenés vonal gyenge, a klipp és az egész felhajtás röhejes. Azok a művi, rajongó lányok a tábláikkal… fájdalom. A zeneipar helyett az a fő konfliktus, hogy Grace családot akar, Danny meg zenei karriert.
Furcsának éltem meg azt is, hogy Will Ferrell ebben a filmben a legszolidabb és a leginkább társadalomba beilleszkedett tag a zenekar tagjai közül. Én meg az vagyok, akinek semmi se jó. Ez egy abszolút vállalható, hétköznapi karakter, aki nem sok vizet zavar, de jó értelemben normális. Én meg fogtam a fejem, hogy ez mennyire távol van attól, amit megszoktam tőle. Most próbálom felfogni úgy, hogy ezzel is próbálkozott, aztán kialakította azt, amivel ikonikus lett a neve. Tud ilyet is. De nem ez a sikerének a kulcsa.
Zene – nem véletlenül emlegették az elején a Beatles nevét. Csak nem azon a szinten és dallamtapadással. Az egyetlen slágerük, amit többször is hallhatunk a filmben, olyan, mint egy elég gyenge Beatles másolat. Nem is ragadt be az agyamba, minimálisan sem okozott dallamtapadást – ezt mondjuk nem bánom.
Komédia, de nem eléggé vicces. Szerelmi konfliktusos, de nem romantikus.
Nem fogok két sorba ráhúzni egy skatulyát, de annyit megállapítok, hogy nem az én ízlésvilágomhoz illő film. Untam is, semmilyen is, nem tetszett.
A bamba banda - 5/2 nosztalgikus, nagyon enyhe komédia. Ma már unalmasnak hat, és a külcsín is elavult.
