Zenés, álomért küzdő, bevándorló családos, küszködő.

Jolanta egykor arról álmodott, hogy neves zenész, zongorista lesz belőle. Helyette édesanyjával és a lányával kivándorolt, a jobb megélhetésért mentek Litvániából Írországba. Egy halakat feldolgozó üzemben kap állást, és szabadidejében fellép a lányával rendezvényeken – Monica szépen énekel, míg az anyja szintetizátoron kíséri. Egy temetésen egy jól szituált úr felfigyel rájuk, és meghívja őket egy koncertre a várba. Jolanta erre az időre jön rá, hogy az álmait fel kell adnia, és eladja a szintetizátort. Monica kétségbe esik, ő még hisz abban, hogy énekes lehet belőle és el akar menni a fellépésre. Igyekszik pénzhez jutni, és amikor az nem sikerül, meggondolatlan lépésre szánja el magát. Demenciával küszködő nagyanyját a szomszéd lakásba zárja, és zsaroló levelet ír az anyjának.

Nem hiszem, hogy jót tesz nekem, ha ennyire komor filmeket nézek. Ahogy ment előre a történet, rossz volt nézni, hogy az élet miképpen oszt egyre nagyobb pofonokat, és mennyire reménytelen minden. Szinte minden szereplőt lehet sajnálni, és nagyon küszködnek.

Monica a gyerek, aki még mer álmodni. Ő még nem tapasztalt annyit, mint az anyja. Nem is olyan a saját anyja, mint a nagyanyja. Mert azért kiderül, hogy a nagyi, amíg még eszénél volt, szépen elültette a lánya fejében, hogy az álmai és ő maga is mennyire semmit nem érnek, esélye sincs abból megélni, amit szeretne. Még az erőszak is ott van a partvonalon, hiszen amikor visszaköszön a régi énje, pofonokat oszt és az a tekintet…

A film annak a története, Monica meddig képes elmenni. Mert az, hogy összeszedi a konténerből az üvegeket, és újra eladják, még csak ügyeskedés. Próbálni kölcsönt kérni, ezzel nincs gond. A zsarolás viszont durva, hiszen pontosan tudja, hogy mennyire szegények. Meg egyáltalán, kinek jutna eszébe a nagyanyjával zsarolni meg az anyját? Gyerekes. Igaz, Monica is gyerek még, aki az álmáért küzd. Azt hiszi, a várbeli fellépés lesz a fordulópont.

Jolanta egyre több mindent ad fel, de megtalálja az útját. Az álmok helyett a realitást választja, és keményen dolgozik a családért. Az ő esetében azt borzalmas nézni, hogy mit kap ezért cserébe. Monica természetesnek veszi, nem fogja fel, mennyire küszködnek. A nagyi meg alig van eszénél, rohamai is vannak és megbízhatatlan. Mániásan menne Litvániába, nem egyszer a tengerből kell kirángatni. Ahogy beszél a lányával… Fájdalmas az egész együttélésük. Ok, értem, a lánya nem akarja beadni sehova, próbál róla is gondoskodni, az anyja. De az eredmény csak egy állandó pszichés terror, mert a nagyi stílusa lekezelő és durva, vagy annyira el van veszve, gyakran szó szerint is, hogy fogni kell a kezét és terelni, mert nem is kicsit önveszélyes. Talán durva ezt leírni, de ahogy otthon tartják, az mindenkinek rossz – nem lenne humánusabb is szakellátást szerezni neki?

Az egész filmben, folyamatosan egyre nagyobb a lefelé nyomás. Depresszív, ahogy minden küszködés ellenére oda jutnak, ahova. Semmi nem tud jól alakulni, és ha valamit össze is hoznak, biztosan nagyobb szerencsétlenség közeledik.

A végén is az volt az érzésem, hogy most már csak a semmibe mehetnek. A nagyi már megtört, Jolanta is feladott mindent, és Monica is megkapja az első nagy pofont. A hangulat finoman szólva is öngyilkosnak érződik a végére.

Színészileg is ok, képileg is visszakapjuk, ami a cselekményben benne van. Nem látvány, hanem kortárs dráma, amit a színészei visznek a hátukon.

Drámának korrekt, de nagyon rossz érzés nézni. Nekem a reménytelenséget adta át.

A vár – 5/3 elég komor dráma, sok teherrel és reménytelenséggel. A vége is… mint egy pofon. Jaj.