Világvégét túlélő, otthont kereső, szélsőséges körülményekkel dacoló.

Augustine vezető tudós, aki annak szentelte az életét, hogy találjon egy másik helyet a világegyetemben, ahol az emberiség túlélhet. A Földön azonban előbb jött el a katasztrófa, mint esély lett volna a menekülésre. A sarkon levő bázist kiürítik, de a férfi nem hajlandó onnan elmenni. Egyedüliként marad, tisztítja a vérét, és vigyáz a kislányra, akire az üres épületben bukkan. Ketten egy veszélyes utat is bevállalnak a rádiót is tartalmazó bázisra, ahonnan esetleg még segíthetnek másoknak. Közben egy űrhajó hazafelé tart, 2 év után először. Nem értik, miért nem kapnak semmilyen üzenetet a Földről. Közben a saját problémáikat is meg kell oldaniuk: egy ismeretlen útvonalon kell hazarepülniük, a hajó sérül, és a javítás nem veszélytelen. De mindenkit hajt, hogy mi történt a Földön és mi van a szeretteikkel. Van, aki azonban itt talál a másikban élete párjára.

Mivel a regény nem igazán volt az én világom, azt gondoltam előzetesen, hogy nem fog fájni, ha eltérnek attól és csak az alaphelyzetet tartják meg. Augustine a sarki hidegben, az űrhajósok a hideg űrben igyekeznek túlélni. Csak éppen a folyamat közben elveszett az is, ami a regényt különlegessé tette: a líraisága. Anélkül meg annyira kevés a cselekmény és olyan semmitmondó a film, hogy nagyon küzdöttem vele.

Kezdjük talán azzal, hogy a film egyetlen csavarra van kihegyezve. Amikor a végén bemutatkozik egymásnak Sully és Augustine, és mi nézők a férfival rádöbbenünk arra, hogy kicsoda a férfit kísérő kislány és ki az űrhajósnő. Az csak egy dolog, hogy más a helyzet, mint a regényben. Más a végkifejlett is. Az egyikben még a Földön akarnak otthont találni és próbálkozni, a másikban egy új helyet választanak. Az már nagyobb baj, hogy kicsit is figyelmesen nézve a filmet az nem is csavar, hanem egyenesen várható, hogy azok legyenek egymásnak, amik és a kis Iris is pontosan az, aminek a végén látjuk. Ugyan eljátsszák azt a trükköt, hogy az evakuáláskor egy anya keresi az elveszett lányát, de ha figyelünk, elhangzik a lány neve is. Megjegyeztétek? Ha ezt az egyet észrevettük, máris tudjuk, hogy Augustine társa nagyjából kicsoda lehet / nem lehet.

Ami még zavart, a puszta matematika. Mégis, milyen sorsa ítélik magukat Sully és a kapitány? Az csak a Bibliában működik, hogy egy férfi és egy nő alapít egy új civilizációt. De nekik még csak hagyján, ők ott lesznek egymásnak, de az utódjukkal mi lesz? Kozmikus magány? Vagy, ha lesz egy öccse, vérfertőzés a köbön? Tudom, filmet nem kellene tovább gondolni, de a regény más vége miatt itt hajlok rá.

A filmet igyekeztek kicsit kalandosabbra venni, de nem lett kalandfilm. Kevés dolog és lassan történik benne. Bele is tudok kötni abba, amit beletettek. Vegyük csak az űrhajó szerelését és közben a zajokat! Mit tudunk az Alien óta? Az űrben nem hallatszik a sikolyod. Ugyanis légkör híján hang sem terjed. Rémlik a Gravitáció csendje? Itt meg zörögnek!

Pedig van látványos elem is benne, csak nem az, ami a regényben. Ott a gyönyörű sarki naplemente fogott meg, itt meg az űrbeli gravitációban repkedő vércseppek. Azért már leírva is látszik, melyik a szebb kép…

Teljesen más az üzenete, a filmben nincs benne a magány kérdésköre, sem annak az üzenete, hogy az ember társas lény és valamiképpen kapaszkodnunk kell egymásba.

Egyedül a szereposztása korrekt, jó színészek érzékeny alakításai, de a filmet ez nem menti.

Alacsony elvárásaim voltak, de azok sem teljesültek. Nekem nem tetszett a film.

Az éjféli égbolt – 5/2 a regény alaphelyzetét megtartották, de a lényegét nem tudták átadni. Olyan semmilyen.

AZ ÉJFÉLI ÉGBOLT főszereplő: George Clooney |Hivatalos előzetes | Netflix - YouTube