Romantikus, betegséggel küzdő, megélő.
Jenn élete csak szaladt el, az igazi élmények sorra kimaradtak a mindennapjaiból. Minden megváltozni látszik, amikor összefut Sollal. A két fiatal között hamar szövődik nagy szerelem, és jót tesznek egymásnak. Segítik és bátorítják egymást, együtt kezdenek az álmaikért küzdeni. Jenn lesz az, aki eléri, hogy Sol ott merje hagyni 
lélekölő irodai munkáját, és próbáljon szakácsként megélni, ami a szenvedélye. Összeköltöznek, esküvőt és jövőt terveznek együtt. Ám Sol rosszul lesz, és kiderül, rákos. Már a betegség ellen kell küzdeni, hogy legyen még esélyük egy közös életre. A barátok is összefognak, hogy azzal segítsenek, amivel tudnak. Megélhessék a maguk nagy pillanatait. Ők pedig kitartanak, egymással és a boldog pillanataikkal, a végsőkig.
Vannak azok a filmek, amelyeknél szinte érzed, hogy a végére a készítők a kezedbe akarnak nyomni egy papírzsebkendőt és meg akarnak siratni. Némelyiknek sikerül, másoknak nem. A magam részéről, ha túl erőszakos a nyomás, akkor az elidegenít, bármilyen szívszaggató zene is menjen és bárhogy szakadjon meg a szereplő szíve a vásznon.
Az Egész életem is sírós film. Csakhogy, van két trükkje, ami miatt mégsem érzem annyira azt, hogy a végére zsebkendőt akarnak a kezembe nyomni.
Az első: hogy nem tragédiának indul. Sokkal inkább egy tipikus romantikus komédia, amelyet már láttunk tucatnyi alkalommal. Helyes srác, szép lány, nagy szerelem és együtt sorra győzik le az akadályokat, Attól csak közelebb lehet őket érezni, hogy ez nem egy filmszerű történet. Itt olyan mindennapi konfliktusok vannak, mint ahhoz bátorságot meríteni, hogy állást váltsanak, amikor boldogtalanok a jelenlegi helyükön. Mindennapi, élhető, nem egy olyan környezet és történet, amit az ember csak filmen lát.
A tragédiát is folyamatosan építi fel, lépésenként. Ugyanúgy hétköznapi esetként, mint a film többi részét. Ez attól szomorú és átélhető, mert annyira egyszerű is közben. Hihető.
A második: nem a tragédiát hangsúlyozza ki, és a legszomorúbb részeket nem is mutatja. A Csillagainkban a hiba megmutatta a halált, az utolsó búcsút, még a temetést is. Ott teljesen belenyomtak a könnyes részekbe, de már ott is ott volt az a plusz, amit itt is meg tudtak csinálni. Érzékeltetik, kimondják, mekkora tragédia ez az egész, de megfordítják. Annak örülnek, amit mégis megélhettek és amikor boldogok voltak. Mert a veszteség és a fájdalom nem veszi el azt, ami megvolt nekik. A kincs megmarad, ha az is az ára, hogy most fáj. De melyik a jobb: nem átélni azt a csodát, hogy a veszteség ne fájjon? Az még nagyobb tragédia lenne. Azt meg kell megélni és kihozni belőle a legtöbbet, ami jut.
Így a tragédia ellenére is pozitív üzenete van, és nem azt éreztem, hogy meg akarnak bőgetni, ha különben azt is akarnak.
Igaz történet az alap, és szépen meg is maradtak egy hihető történet keretein belül. Most tudtam értékelni, hogy nem faragtak belőle nagy Hollywood-i románcot és veszteséget. Egy pontja van, amiben azért látványos a különbség. A film végén láttuk az igazi Jenn és Sol alakját is. Mondanom se kell, hogy Jessica Rothe és Harry Shum Jr. mennyivel fotogénebb náluk. De ezen nem fogok panaszkodni. Helyes párt játszottak, itt ez a lényeg.
Ha valamit kritizálni fogok, az a pénzgyűjtés az esküvőre. Azt valahogy nem tudtam átélni, hogy valaki arra adjon pénzt, hogy idegenek összeházasodhassanak. De ok, nem vagyok romantikus ilyen tekintetben.
Nem egy többször nézős film, de egyszer nézhető, és nem csak az üzenete miatt.
Egész életem – 5/3,5 az üzenetét szépen kihozták, és még akkor is megható, ha érzed, hogy manipulál a film.
