Újságírós, igazság nyomába eredős, pszichés beteges.
Hannes Rastam régi vágású riporter, akinek mindene az igazság felderítése. Bár a szerkesztője nincs oda az ötletért, de egyre jobban foglalkoztatja Thomas Quick esete. A férfi Svédország leghírhedtebb sorozatgyilkosa, akit közel 10 gyilkosságért ítéletek el, de annál sokkal többet bevallott. Mióta börtönbe került, nem ad interjút és nem lehet hozzá bejutni sem. Hannes a segédje javaslatára levelet ír a férfinak, aki Hannes kedvéért kivételt tesz, és elbeszélget a férfival. Hannes pedig egyre biztosabb abban, hogy Quick nem gyilkolt meg senkit, csak egy figyelemre vágyó beteg volt egy klinikán, aki bármit bevallott volna a rá vetülő hírnévért és a vallomásért kapott drogokért. De nem elég az ő hite, bizonyítania is kell az elméletét. Sokan gáncsolnák el: ha kiderül, hogy Hannes elmélete a helyes, nem csak a svéd jog legdurvább tévedése esett meg, de tucatnyi család is elveszti a nyugalmát, hogy a szerettük gyilkosa megfizetett a tettéért.
Adná magát, hogy gyorsan besoroljam a filmet skandináv kriminek. Egy sorozatgyilkosság részleteibe másznak bele, nyomoznak és nagyon benne van az a vigasztalan hangulat, ami a zsáner sajátja. Csak éppen a Gyilkos szerepben ennél egy lépéssel messzebb megy.
Már a film eleji mottó lelövi, mi is lesz ez igazán. Ott arról van szó, hogy az emberek inkább lesznek hírhedtek, minthogy senki ne ismerje őket. Ami a 15 perc hírnév alapja is: lehet, hogy rossz lesz a megvilágítás, de az is jobb, mint a semmilyen. Az ember bármire képes, hogy megkapja a neki kellő figyelmet. Hiszen mindenki azt akarja, hogy ne múljon el nyomtalanul.
A film folyamatosan lebegteti és boncolja, hogy mi vesz rá egy ártatlan embert, hogy bevalljon tucatnyi gyilkosságot, amihez semmi köze nem volt. A film ad egy könnyű magyarázatot is: a vallomásokért tömhette magát olyan gyógyszerrel, amilyennel csak akarta. Ahogy mondani szokás, a drogos sok mindenre kész az adagjáért. Ugyanakkor azt is szépen bemutatja, hogy Quick mennyire szomjazza a figyelmet. Meg akar felelni, azt akarja, hogy elégedettek legyenek vele. Egy sokkal elemibb emberi tulajdonságot mutatnak meg, mint ami a függőség. A vágyat, hogy kedveljenek és számítsunk. Nem véletlenül volt az egyik kedvenc részem az, amikor Hannes azért kérdőjelezi meg a saját elméletét és hitét, mert felmerül benne, hogy Quick neki is azt mondja, amit szerinte hallani akar, hogy kedvelje.
A pszichés játék tehát működik a filmen és extrém helyzetben mutat meg egy olyan jelenséget, amivel könnyű azonosulni. Ez működött is.
Csak éppen mellette a krimi lassú és vontatott. Minden téren lassan haladnak: a jelenben az interjúkkal, a múlt feltérképezésével. Hiányos botrányos, amikor mutatják, hogy a múltban hogyan gyártotta a rendőrség és Quick orvosai a bizonyítékot, ha közben az ember kétszer elalszik. Nem is értem, hogy ment át a bíróságon, amit leadtak bizonyítékként. El sem tudom dönteni, melyik a legbotrányosabb. Ahogy betanították Quicknek, hogy el tudja mutogatni, hogyan ölt meg valakit, vagy amit az egyetlen tárgyi bizonyítékról megtudunk. Az akkor baki, hogy a fal adja a másik pofont az ügyésznek.
Hannes szimpatikus figura, de valahogy furcsák az arányok. Elkötelezett újságíró, de mellette családapa is. A lánya… nem tudtam eldönteni, szellemi fogyatékkal él? De Hannes, mint magánember, olyan megközelíthetetlen, még haldoklásában is. Quick alakja jobban átjött.
Korrektül néz ki, több helyszínen és a skandináv szürke, komor hangulattal a köbön.
Egyszer nem bánom, hogy láttam, de szerintem újranézni nem fogom.
Gyilkos szerepben – 5/3 a mondanivalója érdekes, a történetnek van súlya, de lassú, nehézkes és komor is.