Gyászoló, kertben munkálkodó, madarakkal viaskodó.
Lilly és Jack egymást bolondulásig szerető házaspár, akik imádattal várták és szerették a kislányukat, első közös gyermeküket. Ám a baba meghal, és a pár élete megzuhan. Jack depressziós hullám alá kerül, intézetbe is kerül. Lilly látogatja, vissza akarja kapni, miközben a saját gyászát igyekszik elnyomni. A férje orvosa javasol neki is egy terapeutát, valamint biztatja, hogy birkózzon meg az őt érzelmekkel. Az asszony döbbenten tapasztalja, hogy a
javasolt doktor már 10 éve állatorvos és nem is akarja őt kezelni. Visszamehet, ha állattal akad gondja. A kertészkedést újrakezdő Lilly találkozik is egy állattal: egy madár támad rá, ahányszor rendbe igyekszik tenni a kertet. Miközben a seregély az őrületbe kergeti, beszélgetni kezd a dokival és a férje is eljut arra a pontra, ahol döntenie kell a továbbiakról.
Újfent abban a helyzetben találtam magam, hogy tetszett egy olyan film, amit a kritika a földbe taposott. A seregély iszonyatos kritikákat kapott, ehhez képest én szívesen néztem. Ha van is, amiben egyet tudok érteni, sokkal rosszabb filmek vannak, amelyek sokkal pozitívabb visszhangot váltottak ki.
Dramedy, amelynek erősebb a szomorú oldala. Ha ott is van az a madár, és komikus elemként szerepel, ahogy Lilly ellen szabályos hadjáratba kezd, mögötte sokkal komolyabb témák bújnak meg. Nem véletlenül zavarja a nőt annyira az a madár – az utolsó csepp, amit még el bír viselni. Szenvedő embereket látunk, akik nagyon próbálnak kapaszkodni valamibe, vagy rájönni, hogyan tovább.
Több oldalról is meg van mutatva, hogy még a látszólag normális felszín alatt is milyen szenvedés zajlik. Ahogy Lilly eltűnteti a bútorokat, vagy amit a munkahelyén művel. Jack, amikor végre nyitni kezd és próbál visszazökkenni a régi énjéhez, a kisgyerekekkel foglalkozó tanárhoz, és csak a frászt hozza a kicsikre.
Mégsem lett a film érfelvágósan szomorú. Nálam pont eltalálták, hogy éppen annyi humor van mellette, ami ellensúlyozza a drámát. Mi több, ahogy az egész a visszatérésről és a reményről szól, pont az ellenkező hatás erős benne. Hogy igen, az életben jönnek igazságtalan veszteségek, de nem szabad feladni. Menni kell tovább előre, és rájönni, hogyan lehet továbblépni és újra egésznek lenni.
Az nem zavart, hogy Lilly túl vidám egyéniség még akkor is, amikor nagyon szenved. Ő az a típus, akinél mindig félig tele a pohár és képtelen feladni. Ha belül majd fel is robban, tartja magát. A kis összeomlásai sem olyanok, mint ahogy a férje elhagyja magát. Azzal sem volt bajom, ahogy a férjénél jön egy kattanás, és elkezd jobban lenni. Ott volt a töréspont – akkor jött rá, hogy nem adhatja fel és dolgozni kezd magán. Legyen.
Az viszont tudott zavarni, hogy a madárral való kapcsolata mennyire kiszámítható. Pontosan tudtam, amint sikerül neki ártania, a nő jobban ki lesz akadva, mint a madár. Már akkor látszott, amikor a méreggel egy másik madarat sikerül elpusztítania. Nem is értem, miért játszotta az agresszort, amikor arra már tapasztalatból is tudta, hogy nem fogja tudni sem elűzni, sem végezni a seregéllyel.
A másik, szimpatikus volt Dr. Fine karaktere. Csak éppen nem értettem, miért váltott olyan nagyot. Miért ment el állatorvosnak? Végig olyan érzésem volt, mintha lenne egy története, amit nem mondanak el nekünk. Kline nagyon szimpatikusan játszotta, de hiányérzetem volt.
Vagyis ok, bele lehet kötni. Ettől függetlenül nekem most jól esett ez a film.
A seregély – 5/4 meglepően elkapott a keserédes hangulata, és tetszett Kevin Kline alakítása és karaktere.
